“Egy éve a fejünkben zakatol ez a történet” – Interjú Kurta Nikével és Tési Dórával

2018 december 03. hétfő, 11:04

December 7-én a Jurányi Ház kamaratermében tartják a DOBOZ című előadás bemutatóját, amely Kurta Niké és Tési Dóra azonos című drámájából készült. A Staféta-nyertes előadás szerzőivel beszélgetett a Jurányi Latte.

 A The Wolfpack című dokumentumfilm alapján íródott a DOBOZ. Hogyan találtatok rá a történetre, és mi fogott meg benne titeket, hogy darabot írjatok belőle?

DÓRA: Tavaly a Kerekasztal Drámaíró pályázatára írtuk meg első közös drámánkat. Olyan izgalmas volt az együtt gondolkodás, hogy egyértelművé vált, ezt szeretnénk folytatni. Gondolkodni kezdtünk témákon, amelyek mindkettőnket foglalkoztatnak és rátaláltunk erre a dokumentumfilmre.

NIKÉ: Két évvel ezelőtt láttam a filmet, és valahogy azóta nem engedett el a történet. Az a paradoxon, hogy ez a család az embertelen körülmények között is képes rá, hogy megtalálja a játékot és az örömöt.

DÓRA: Bezárva élnek egy négyszobás lakásban, és a gyerekek egyetlen szórakozása a filmnézés. De ez nem az a kanapén tespedős, sörözős fajta. Újra és újra eljátsszák a filmek jeleneteit, minden mozdulatot, minden mondatot a végsőkig tökéletesítenek. Engem az a határtalan fantázia és szabadság nyűgözött le leginkább, ahogy abból a nagyon kevés lehetőségből, ami körülveszi őket, hogyan képesek világokat varázsolni a lakás falai közé. Bármelyik használati tárgyból lehet bármi. Müzlis dobozból és jóga matracból Batman jelmez, például.

NIKÉ: A gyerekek ebben a ingerszegény környezetben fantáziadús mítoszokat teremtenek. A  monotónia ellenére, nem emészti fel őket az unalom. Felkavaró volt látni, ahogy a gyerekek egy felsőbb hatalom, jelen esetben az apa minden képtelen ideológiáját elfogadták realitásként. Hosszú évek múltán merik csak  feltenni azt a kérdést, lehet, hogy nem ők az abnormálisak, hanem a rendszer, amiben élnek és hogy egyáltalán mi az, hogy normális?

– Mennyire rugaszkodtatok el az eredeti történettől?

NIKÉ: Maga a film már abban az időszakban forgott, amikor a fiúk elhagyták a lakást. Eleve a dokumentumfilmes lány jelenléte már megbontotta az addig uralkodó rendet. Az ezt megelőző évekről csak az apa felvételei mesélnek, ami már önmagában egy szubjektív szűrő és természetszerűen hiányos képet mutat a múltról. Minket az a folyamat érdekelt, ami az első lázadáshoz vezethetett. Az életkörülményt és a szereplőket megtartottuk, de a jelenetek, helyzetek teljesen fiktívek. Arra is törekedtünk, hogy közelebb hozzuk a történetet a magyar valósághoz, hogy többet beszélhessünk saját önhazugságainkról, vágyainkról, megalkuvásainkról.

DÓRA: Egyik oldalról azt szerettük volna vizsgálni, hogy ha valaki beleszületik egy ilyen diktatúrába, amit jelen esetben az apa gyakorol a családon, mikor jut vagy juthat el odáig, hogy egyáltalán megkérdőjelezze a rendszer alapvetéseit. A másik oldalról pedig az izgatott minket, hogy mihez képest dönt úgy az apa, hogy a családjának jobb, ha bezárva él. Milyen az az ország, az a szellemiség, amihez képest jobb kilencen 60 nm-en osztozni a nap minden percében, mint kimenni az utcára. Ez történik a dokumentumfilmben, ami New York egyik legforgalmasabb negyedében játszódik. Belegondolva egyáltalán nem tartottuk elképzelhetetlennek, hogy ezt a döntést a szomszédunkban ne lehetne meghozni.

– Több fórumon, pl felolvasószínház keretein belül találkozhattunk már a DOBOZ-zal. Hogyan változtatták meg a visszajelzések a szöveget, az elképzeléseitek?

NIKÉ: Rengetek inspirációt merítettünk a Nyílt Fórum beszélgetéseiből, bátorításukra engedtük el még jobban a dokumentumfilmet.

DÓRA: A Nyílt Fórum első fordulóján, Zalaegerszegen, nagyon sokat tanultunk abból, ahogy két napon át a Dramaturgok Céhe gyakorlatilag ízekre szedve végig elemezte a szöveget.  Akkor még nagyon változékony állapotban volt a darab, így ez gyakorlatilag a munkafolyamat legjobb pontján történt meg velünk. Bátran újragondolhattuk azokat a dolgokat is, amikben odáig biztosan hittünk, hogy működnek. A harmadik fordulón, a POSZTon lehetőségünk volt, hogy a szöveg akkori változatát már közönség előtt is kipróbálhassuk.

NIKÉ: A felolvasó színház tanulsága az volt, hogy több kapaszkodót kell adnunk a nézőknek, több ellenpontot, amik mentén egyszerűbben értelmezhetőek ezek az abszurd jelenetek.

– Nem merült fel bennetek, hogy ti rendezzétek meg, vagy játszatok is benne?

NIKÉ: Az első verzióban még benne voltam, a dokumentumfilmes lány szerepében. Csak aztán, ahogy a fókuszpont áthelyeződött, fölöslegessé vált ez a figura, szóval végül is húzásra kerültem.

– Hogy halad a próbafolyamat?

NIKÉ: Elég összetett feladat megtalálni ezeket a karaktereket, akikből mindenféle szociális készség hiányzik, akik a legalapvetőbb emberi gesztusokkal sem úgy bánnak, ahogy azt elvárnánk, akik számára a legegyszerűbb fogalmak is mást jelentenek és akik mintha egy másik, egészen naiv nyelven beszélnének.  Sokszor zavarba ejtő realista játékmóddal megjeleníteni ezt a szürrealista világot. Nagy bátorságot és szabad képzelőerőt kíván ez az anyag minden alkotótól és nézőtől egyaránt. A szövegen is az egész próbafolyamat alatt folyamatosan dolgozunk a színészek és a rendező meglátásai alapján.

– A Staféta pályázatnak köszönhetően valósul meg az előadás. Miben segíti a munkátokat a támogatás?

DÓRA: Lassan egy éve dolgozunk az anyagon. Egy éve a fejünkben zakatol a történet, a család tagjai, a mondatok, amiket mondanak, a szoba, ahol élnek. Elképesztő élmény, ahogy ez az egész testet ölt. A látványtervezőnk, Bobor Ági nagyon érti, érzi, amit Varsányi Peti és mi gondolunk ennek a különleges családnak a világáról. A Staféta abban segíti a munkánkat, hogy egyáltalán megvalósulhat. Hogy pályakezdő íróként eljuthattunk oda, hogy kipróbálhassuk az ötletünket, hogy azokkal és ott dolgozzunk, ahol szeretnénk.

Kérdezett: Bordás Katinka / Jurányi Latte

 
 

Kapcsolódó anyagok