“A színház ma is iszonyúan erős kommunikációs csatorna” – Interjú Fullajtár Andreával

2018 december 24. hétfő, 7:21

Az ünnepek előtt Fullajtár Andreát kérdezte a Pótszékfoglaló ” jó minőségű emberkékről”, a kommunikáció leépüléséről, a színház e leépüléssel dacolni képes voltáról,  a másikra figyelés ünnepéről.
A teljes interjút itt érheti el.

Jólesően melengeted a kezeid a kávéscsészén: átfáztál?

Nem, csak biciklizem, és ilyenkor kicsit elfagy…

…a fagyról jut eszembe: mostanában szerinted mennyire sikerül odafigyelnünk egymásra?

Nagyon különböző minőségűek a kapcsolataink… Akiben van belső igény erre, az a leglehetetlenebb körülmények között is megtalálja a lehetőséget, hogy minőségi módon beszélgessen, és odafigyeljen a másikra. Akiben nem tudatosul, hogy erre figyelnie kell, az baromi gyorsan elveszik ebben a digitalizált világban, és hihetetlen sebességgel épülnek le a kapcsolatai, és marad helyettük a közösségi médiával és a kütyükkel való kapcsolat. Ezt a tanítványaimon is látom:  jó “minőségű” emberkék, akiket nem visz el ez a kor, képesek figyelni, akarnak tanulni! Borzalmasan nyitottak, és ez kifejezetten örömmé teszi, hogy bejárjál hozzájuk, foglalkozz velük.

Fullajtár Andrea / Fotó: Szokodi Bea

Mi lehet annak az emberi titka, hogy nem tud elvinni a kor?

Egyfelől megvan erre bennük a fogékonyság, másfelől pedig azokat az embereket keresik, akik szintén ezt a fogékonyságot erősítik bennük. Ez egyszerre külső és belső folyamat: mindig azon múlik, hogy kiket választasz magad köré.

Mostanában milyen  kapcsolatminőségekből van körülötted több?

Keményen küzdök mostanában én is a fiammal, a partneremmel való kapcsolatban, hogy ezek ne fertőződjenek meg a korunk pótcselekvéseitől. Hogy ne elégedjünk meg csupán azzal, hogy egymásra írtunk ma is a Messengeren, és ezzel ki is van pipálva aznapra a beszélgetés – ahelyett, hogy időt, minőségi időt töltenénk együtt. Rengeteg előnye van, hogy gyorsan tudunk egymással kapcsolatot teremteni, csak mi, emberek ezt is elkezdjük rosszul és rosszra használni: ha megkérdezzük a másikat chatelve,  hogy vagy, akkor ezzel azt  hisszük, hogy megtettük, amit kell, pipa. Arra egyénileg kell odafigyelnünk nagyon, hogy a kommunikáció formái egészséges arányban legyenek jelen az életünkben, segítsenek bennünket az életünkben, és ne építsék le a kapcsolatainkat.

A fiatalabb és a saját generációdat látva: sikerül ellenállni ennek a leépülésnek?

Mi  olyan szakmát választottunk magunknak, ami már önmagában is a leépülés ellen dolgozik. Mert a színház csak akkor él, működik, képes fennmaradni, ha  azt ott, jelen időben csinálják, a nézők is ugyanabban a jelen pillanatban nézik és élik meg. A színház ma is, ahogy kétezer évvel ezelőtt is,  iszonyúan erős kommunikációs csatorna. Abban a közegben – amelyben pont olyan emberekkel vagyok körbevéve, akik szintén ezzel és így szeretnének foglalkozni – egy fokkal nehezebb észrevenni azért ezt a fajta leépülést.

A színház nem érintődött a kommunikációs leépüléstől?

Érintődött, nyilván, hiszen minden előadás egy adott korban születik, magán viselve annak a lenyomatait, mégis nagyon érdekes, hogy a mi szakmánkat nem lehet digitalizálni! Mindig ember és ember között, jelen időben történik. Szerencsénk van, hogy ez a szakma “védettséget” ad  korunk ezen arculatával szemben, mert kifejezetten a kommunikációról szól, és az ember és ember, színpad és néző adok-kapokjába nem tud beépülni semmiféle digitális kütyü. Nagyon jó, újfajta energiákat látok, és egy-egy mesterségóra után, ahogy jövök be a színházba, érzem, hogy feltöltődtem a nálam húsz évvel fiatalabbak energiáival. Ahogyan ők gondolkodnak, próbálják a maguk nyelvén újrafogalmazni a problémákat, az iszonyatosan tud inspirálni és erősíteni: ez még ma, most is egy leépíthetetlen, “letörhetetlen” szakma! Teli új, fiatalos gondolattal, új látásmóddal arról, amiben élünk, arról, hogy milyenek is vagyunk mi, emberek.

Amióta tanítasz, látsz  bármiféle tendenciaváltozást abban, ahogyan a fialok viszonyulnak a színészképzéshez?

Magam még csak hét éve tanítok, ez még nem nagyon hosszú idő ahhoz, hogy tendenciaváltozásokat észrevehessek, ilyen változásokról inkább Gábortól (Zsámbéki Gábor – a szerk.) tudok, hisz ő már harminc éve tanít. Ennél a mostani osztályomnál látom, hogy a közösségteremtő igyekezetük erősebb.  Együtt keresni, megtalálni a közös utakat, az együttműködést. Nagyon hamar képesek összekapcsolódni, “mi”-ben gondolkodnak, kevésbé az “én”-ben. Ösztönösen többet tudnak arról, hogy a csapatmunka a közösség mellett az egyénnek is mennyivel többet képes adni. Ez azért is érdekes, mert sokféle helyről érkeztek, mégis, ahogy egymás mellé kerültek, elkezdett működni közöttük ez a fajta csapatdinamika. Van bennük valami olyan ösztönös fogékonyság erre, ami vagy megadatik vagy sem, ezt nem lehet tanítani – és ezt nagyon jó látni, boldoggá tesz!

Mit jelent számodra tanítani?

Bent is színházat csinálunk alapvetően. A színészmesterség óra tulajdonképpen színházcsinálás. A különbség  csak annyi, amikor próbálok, vagy amikor megpróbálom elmagyarázni, hogy mi mitől működik egy jelenetben, hogy magadat is tudnod kell újrafogalmazni, egy másik szemszögből ránézni a saját szakmai tapasztalatodra. És ez persze visszafelé is igaz: amikor próbálok, eszembe jut: jé, ez pont az, amiről két napja magyaráztam az órán! Folyamatosan nyitottnak  maradni, hogy a tanítás és a színházi munka megtermékenyíthesse egymást. Rettentően felszabadító, megtermékenyítő ennek a kettőnek a kölcsönhatása számomra!

A teljes interjút itt érheti el.