“…élni úgy, hogy képesek legyünk nem bántani sem magunkat, sem a másikat” – Interjú Kováts Adéllal és Vilmányi Benettel

2018 december 28. péntek, 7:19

A karácsony előtti napokban, december 22-én mutatják be Székely Csaba 10 című új darabját a Radnóti Színházban Sebestyén Aba rendezésében. Az előadás két szereplőjével, Kováts Adéllal és Vilmányi Benett Gáborral beszélgetett a Pótszékfoglaló önelemzésről, napi rutinjaink hasznáról, az önmagunktól való messzire kerülésről, a bennünket büntető magányról és és az egymással megosztani tudás felszabadító erejéről…
A PÓTSZÉKFOGLALÓ interjújából: 

Melyikőtök mennyire szokta elemezgetni azokat az emberi történéseket, melyek napközben megestek vele?

Benett: Szeretem lejegyezni azokat a beszélgetésfoszlányokat, elkapott mondatokat napközben a telefonra, tabletre, amelyek valami miatt megfognak, sokszor tíz bejegyzés is születik ilyenekből naponta. Elkaptam például egy szóváltást a négyes-hatoson – egy roma pár veszekedett egymással, a nő mondta, mondta, a férfi csak hallgatta, és egyszer csak figyelmes lettem egy mondatra kettőjük között: „De hát én nem is szeretlek tégedet!”

Adél: Napközben nincs időm erre, de lefekvés előtt tudatosan, rítusszerűen szeretem végigpörgetni az aznap történteket. Persze egy-egy felpörgetettebb időszakban nehezebb erre figyelni, de fontosnak érzem,  akár a nap elején elcsendesedni, áldást kérni az aznapi dolgaimra, történésekre.

Vajon hogyan hatna rátok, ha ezek a napi rutinok elmaradnának, kikopnának a mindennapjaitokból?

Adél: Az az igazán nagy baj, ha ezeknek a dolgoknak az eltűnését már észre sem vesszük… mert ha ezek a rítusok elmaradnak, akkor a rálátás képessége veszik el, és hajlamosak vagyunk elhanyagolni a fókuszpontunkat, a saját belsőnkkel való kapcsolatot. De biztos van, akinek erre nincs igénye. Annyira felgyorsult a világ körülöttünk, hogy úgy érzem, erre kell időt szánnom, meg egyfajta „munkahelyi ártalom” is.  Muszáj minden áldott nap „kívül“ és „belül“ is lennem egy picit.

Benett: Talán kicsit kényszeres vagyok ezekkel a jegyzetekkel kapcsolatban, kétszer is ellenőrzöm, hogy elmentődtek-e. Hiányoznának ezek a feljegyzések, ha egyszer csak elmaradnának, hiányoznának;  annak viszont, ha ez a kényszerességem megszűnne, biztosan tudnék örülni!

Székely Csaba 10 című darabjában is hangsúlyos, hogy az egymás mellett élő, elmenő szereplők mennyire gondolják át az életük egyes történéseit, nem?

Adél: Minden szereplő valamelyik parancsolattal kerül „összetűzésbe”, miközben a többiekkel érintkezik, és akarata  ellenére is rákényszerül, hogy időről időre végiggondolja az élete eseményeit. Látod, Benett, hogy terád osztódott az első parancsolat karaktere, az most hasznos, és biztosan nem véletlen, hiszen az első parancsolat az elengedni tudásról is szól…

Persze a kényszerességnek – gondolva akár a parancsolatok kényszeres megtartására – lehet pozitív haszna is: rigorózusan rávehet minket olyan dolgokra, melyekkel magunktól talán nem foglalkoznánk…

Adél: Be lehet-e tartani a parancsolatokat? Nyilvánvalóan nagyon nehéz, már-már lehetetlen is, ám mégiscsak egy egészen más, jobb világban élnénk, ha sikerülne. Ha csak azt nem tennénk meg a másikkal, amit magunknak nem kívánunk…– már ennyitől is egészen más, élhetőbb lenne,  amiben élünk. Élni lehet Isten nélkül, de meghalni nem, ahogy egy evangélikus lelkésztől hallottam. Ennek a darabnak a történeteiben szereplők nem egyszer önmaguktól, a saját isteni magjuktól, szeretetközpontjuktól kerülnek távol meghozva egy-egy döntést, ami miatt aztán lavinaszerűen kezd el sodródni az életük. Iszonyúan nehéz élni… élni úgy, hogy képesek legyünk nem bántani sem magunkat, sem a másikat. Azt érzem, hogy ehhez a lelki nyitottsághoz az ember önmagában kevés,  bár rengeteget kell dolgoznunk magunknak is ezen.

A teljes beszélgetést itt találja.

 
 

Kapcsolódó anyagok