“Most már nagyobb a tét” – Interjú Mészáros Martinnal

2018 december 30. vasárnap, 7:00

Mészáros Martin 2018 nyarán szerzett színművész diplomát a Kaposvári Egyetemen, Uray Péter osztályában. Jelenleg a Nemzeti Színház társulatának tagja. Beszélgetés pályakezdésről, családról és papucsevő mikrobákról.

Hol nőttél fel, és számodra mi a legfontosabb “csomag”, amit hozol otthonról?

Vajdaságban nőttem fel. Ott születtem, Zentán, de Csókán “serdültem fel”. Tizenöt éves koromig éltem ott, a gimnáziumig; akkor jöttem át Magyarországra. Ez egy olyan környezet volt számomra, ami a mai napig meghatározó. Ott volt a nagymamám háza Csókán, meg a miénk is, de anyukám meg apukám dolgozott; van két idősebb bátyám, ők is többnyire dolgoztak, nem voltak otthon, egyetemre jártak. Nekem úgy nézett ki egy napom, hogy elmentem iskolába, iskola után meg Sütő Pityu barátommal (aki a nagymamám utcájában lakott) mentünk haza, közben csavarogtunk, rosszalkodtunk: leettük a zöld szilvát meg a zöld barackot a fákról, aztán pedig mentem a nagymamámhoz ebédelni. Nekem minden áldott napom így telt. Ha nem is voltam éhes vagy már ebédeltem, akkor is elmentem a nagymamámhoz, mert nagyon szerettem ott lenni nála. Ő egy nagyon fontos ember volt az életemben, sokat tanultam tőle. Szóval a Vajdaságba nőttem fel, ott kezdtem el néptáncolni, népzenét tanulni. Volt zenekarom, meg ilyenek. Nagyon furcsa oda visszamenni, mert sok minden megváltozott. Üresek az utcák és az összes gyerekkori barátom Londonban, Görögországban, Rotterdamban vagy Budapesten él… Igazából alig maradtak emberek abban a városban, ahol felnőttem.

Mivel akartál foglalkozni, amikor kicsi voltál?

Viszonylag korán eldöntöttem, hogy színész akarok lenni. Azelőtt, kb. 4 évesen arra gondoltam csillagász és amikor ment a Katalin bírónő a tévében, eszembe jutott, hogy ügyvéd leszek. Ezen kívül nem nagyon emlékszem olyan időszakra, amikor ne színész akartam volna lenni.

Miért akartál színész lenni?

Három évesen kezdtem el táncolni, és amikor felléptünk, szerettem ott lenni a színpadon, szerettem, hogy néznek az emberek. Az frankó érzés volt! Aztán az általános iskolában megkérdezte a töritanárom, hogy nem akarok-e egy kis előadásban szerepelni a nyolcadikosok ballagásán. Mondtam, hogy de! Valamit bohóckodtam, amin nevettek az osztálytársaim és megtetszett, hogy olyasmit csinálok, ami természetesen jön belőlem, élvezem és esetleg mások is élvezik. Az meghatározó pont volt. Van még egy fontos élményem! A bátyám egyszer elvitt színházba (ez még a sulis előadás előtt volt), és ott láttam egy szabadkai színészt, Pálfi Ervint. Valami zenés darabot játszottak, ami teljesen lekötött, és elvarázsolt ez a fickó, az, ahogy zenélt, nagybőgőzött, gitározott – csodálatos volt! Akkor is azon gondolkoztam, mennyire jó lehet, ha valakinek ez a munkája.

Hogyan képzelted akkor, milyen egy színész?

Valahogy úgy képzeltem, hogy ha színész leszek, nagyon sok könyvem lesz és sokat fogok majd olvasni – egyébként a könyvtáram már egész szépen alakul. Nagyon szeretnék és igyekszem is minél többet olvasni. Most például rákattantam Dragomán György írásaira. Szóval azt képzeltem, hogy a színész dolgozik a színházban, egyébként meg sokat olvas, tájékozott, meg persze társítottam valamilyen bohém képet is az egészhez. Sokan mondták, mielőtt belevágtam volna, hogy nem lesz magánélet, meg idő a családra a színház miatt. Ez persze így is van, de nagy erőkkel azon vagyok, hogy mindenre jusson időm.

Mészáros Martin/ Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Mi változott az életedben a diploma óta?

Tavaly, a gyakorlati évben végig Budapesten voltam a Nemzetiben, tehát praktikus oldalról nem változott sok minden. Az viszont biztos, hogy amíg egyetemre jártam, addig ott volt az “e. h.” a nevem mellett, és mindig úgy tekintettem erre, hogy ez még egy kicsit véd. Hogyha rossz vagy, akkor ott áll, hogy te még egyetemista vagy. Most viszont társulati tagként játszom és mintha nagyobb lenne a felelősség, nagyobb a tétje annak, amit csinálok.

Hiányzik valami az egyetemről?

A mozgás órák! Nagyon hiányoznak. Őszintén, azok hiányoznak a legjobban. Nagyon szerettem! Uray tanár úr gondoskodott afelől, hogy ezen a területen is minél több féle formát megismerhessünk. A mozgás rendszert adott. Például jött Vida Gábor meg Szentiványi Kinga, tartották a hétvégi kurzusukat, aztán ott volt a kung-fu kurzus, amikor reggel nyolctól tai chiztunk… összeszedettebbek voltak akkor a napjaim.

Mit nyitott meg benned szakmailag ez a sok fajta mozgás(technika)?

Megtanultam, hogy nem szabad elkényelmesednem, nem is tudok elkényelmesedni, eltunyulni. A tanáraink egy olyan izgalmas színházi nyelvbe engedtek betekintést, ami nagyon közel áll hozzám és ami határozottan sokat adott az egyéniségemhez. Az egyetem alatt például játszottam a Sömmiben, amit Hegymegi Máté rendezett. Úgy érzem, hogy nekem nagyon könnyen megy ez a fajta munka, a mozgásszínház. Hiányzik most.

Mit élvezel a legjobban a munkádban?

A tapsot! (nevet) Hogy mit szeretek a munkámban? Hm. Szeretek próbálni. Nagyon szeretek próbálni! Szeretek otthon is az előadással foglalkozni, beszélgetni róla a barátnőmmel, Ágival. Játszani is szeretek. Tehát szeretem, hogy a színház átzövi az életem. Szeretem a rákészülést, a főpróbahetet, amikor egész nap bent vagyok a színházban egy héten keresztül és van napi fél órám pihenni, de aközben is azon kattog az agyam, hogyan lehetne valamit még frappánsabbá tenni…

Bátornak tartod magad a próbákon?

Alapvetően igen. Szeretek kísérletezni. Bár ez általában rendezőkként változik, hogy mennyire lehet.

Nemrég utaztatok a Woyzeck-kel Kolozsvárra, az előadásnak nagy sikere volt az Interferenciák Fesztiválon. Ifj. Vidnyánszky Attilával több közös munkátok volt már együtt. Hogyan kezdődött ez a munkakapcsolat, és milyen élmény volt létrehozni a Woyzecket?

Atival először az egyetemen dolgoztunk együtt, a Rómeó és Júlián. Már akkor nagyon izgalmasnak tartottam azt, ahogyan ő gondolkodik a színházról, vagy ahogy ő rendez, ahogy kezeli a színészeket. Utána együtt játszottunk a Galilei életében, és ezt követően hívott a III. Richárdba, utána következett a Woyzeck. Itt az volt az alap koncepció, hogy felejtsük el, hogy színházban vagyunk, felejtsük el, hogy próbálunk és legyünk tök szabadok. Úgy kezdtünk el dolgozni, hogy ezt megbeszéltük. Azért meg kell mondanom, hogy be tudja feszíteni az embert, ha nincsenek irányvonalak, határok, ha nincsen kapaszkodó. Nem dobtuk ki az egész Woyzeck-szöveget, hanem elkezdtük átírni, felhasználni belőle részeket, aztán egyszercsak megszülettek figurák, karakterek, akiket játszottunk. A legtöbb dolog úgy került bele, hogy ment a próba, mi pedig kint, hátul a takarásban hülyéskedtünk, vagy a büfében kreténkedtünk, ezt látta Ati, majd azt mondta: figyi, ezt be kéne tenni az előadásba! Például egyszer berohantam egy pelenkában cumival, és elkezdtem szerbül beszélni – ez is bekerült. Csak a legelején feszültem kicsit, amikor még nem értettem, hogy hogy néz az ki, hogy teljesen legyünk szabadok, nem tudtam, kit játszom, ki vagyok; aztán azóta kiderült, hogy egy Dél-Amerikában élő szerb drogdíler (nevet).

A Woyzecket követte a Míg fekszem kiterítve című előadás. Fú, az egy nagyon izgalmas próbafolyamat volt! Kimentünk Viszákra, Szarvas Józsihoz a Kaszás Attila Pajtaszínházba. Ott voltunk csak fiúk, tizenegy-ketten, két hétig együtt éltünk egy jurtában – képzelheted… William Faulkner regénye alapján dolgoztunk, ami arról szól, hogy van egy idős nő, akinek van csomó fia, és mielőtt meghal, az az utolsó kívánsága, hogy a városban temessék el. A fiúk pedig elindulnak és viszik az anyát. Ez egy felnövés-történet. Ebből indultunk ki, a szöveget elhagytuk, gyakorlatilag szöveg nélkül csináltuk az előadást. Volt benne ugyan néhány monológ, meg töredék a regényből, de alapvetően egy nagy játékká alakult, nagyon élvezetes volt csinálni. Arról szólt, hogyan tudunk minél jobban megmutatkozni, hogyan tudunk a saját személyiségünkkel dolgozni. Én például sokat néptáncoltam a darabban, nagyon szerettem. Az Ördögkatlanon szakadó esőben játszottuk, és megrázó élmény volt, hogy a nézők az eső ellenére végig velünk maradtak.

Mi az, ami elkeserít, vagy elveszi a kedved, ha a szakmára gondolsz? 

Az például nagyon dühít, hogy vannak olyan emberek, akik azért nem jönnek el megnézni egy előadást mert az a Nemzetiben van. Értetlenül állok ez előtt a probléma előtt.

Egyértelmű volt számodra, hogy a Nemzetibe kerülsz majd?

Először a János vitézben játszottam itt, ez egy beugrás volt. Utána jött a Don Quijote, azután pedig a Galilei élete, amibe Zsótér Sándor tanár úr hívott. Nem tartottam evidensnek, hogy ide fogok jönni. Azt gondoltam, hogy szeretnék minél több helyen dolgozni az egyetem alatt, hogy aztán majd, amikor eladósorba kerülünk, akkor valamilyen szinten objektíven tudjak rálátni arra, hogy milyen lehetőségek vannak, és azok közül mi az ami a legjobban érdekel engem. Ötödévben voltam lent Kaposváron egy darabban, aztán a Nemzetiben, közben meg csináltuk a Sztalkert. De előtte már dolgoztam a K2-vel, ami szintén nagyon érdekelt. Szóval örülök neki, hogy több helyre tudtam betekinteni, mielőtt leszerződtem a Nemzetibe ötödév végén. Nagyon izgultam, amikor a szerződtetések voltak, hogy mi lesz! Szerettem volna itt dolgozni a Nemzetiben, mert szeretem az embereket, akik itt dolgoznak. Többen a tanáraim voltak az egyetem alatt, akikre most is felnézek és jó tőlük tovább tanulni. A biztonság is szempont volt, hogy legyen egy társulat, ahova tartozok, és legyen egy színház, ami számít rám, meg egy igazgató, aki szerepet ad. Fontosnak tartottam, hogy ez mindenképpen így legyen, amikor elkezdem a pályát.

A legutolsó bemutatód Az ember tragédiája volt. Mi volt a legnagyobb kihívás ebben a munkában?

Én játszom az egyik angyalt és végig angyalként vagyok a színen. Emellett egy csomó más szerepet is alakítok benne, de pont az volt az izgalmas, hogyan tudom átvinni ezen az egészen ezt az angyal szálat. Például én vagyok a tiszt a francia színben, aki fejbe lövi magát, és meg kellett találnom, hogy ezt hogyan lehet összeegyeztetni azzal, hogy közben angyal is vagyok. Szeretem az előadás szimbolikáját, az összefüggéseit.

Miért ajánlanád ezt az előadást?

Én középiskolásként ismertem meg ezt az anyagot és akkor elvarázsolt a gondolatisága. Szerintem tényleg vetekszik olyan művekkel, mint a Faust, és érdemes vele foglalkozni; azzal, hogy mennyire ismerte Madách az emberiséget.

Mészáros Martin / Fotó: Vörös Roland

Gondolom, rengeteg gimnazista jön nézni. Lehet érezni onnan bentről, hogy veszik-e a lapot?

Az elején, mikor feláll Sanyi pucéran, nyilván elkezdenek nevetni, ami természetes, mert gimnazistaként látni egy meztelen feneket gondolom vicces, de aztán szépen lassan elhallgatnak. Eleinte még megy a susmus négy oldalról, de aztán felveszik a fonalat és ez kitart a legvégéig, ami nagyon jó érzés.

Mi a következő munkád?

Most tavasszal kezdjük el próbálni a Rocco és fivéreit, amit baromira várok! Ez egy film alapján készül, Vidnyánszky Attila tanár úr rendezi. Semmit nem tudok arról, hogyan fogjuk adaptálni, mindössze a szereposztást tudom. Ez egy régi film, aminek a főszereplője Alain Delon, ő játssza benne Roccót. Alapvetően öt testvérről szól, akik egy olasz faluból felköltöznek Milánóba, és arról, hogy később hogyan forgácsolódnak szét. Nagyszínpados előadás lesz.

Szerinted miért érdemes színházat csinálni?

Szerintem az klassz, hogyha az ember gondolkodik egy előadás után. Ha valamit felébreszt benne az, amit aznap este befogadott, és erről tud beszélni. Éppen ezért azt gondolom, hogy fontos emberi sorsokat bemutatni, szélsőséges emberi sorsokat, és problémákról beszélni. Azt gondolom, hogy ezért érdemes. Mert “a gondolkodás az emberi faj legnagyobb élvezetei közé tartozik.” (Brecht)

Mi lenne a legnagyobb csoda számodra?

Őszintén mondom, hogy ami a leginkább foglalkoztat az az, hogy mi lesz velünk, emberekkel. Mert szerintem, amiben most létezünk, az nagyon gáz. Elhasználjuk a Földet, ahol élünk; megfulladunk a szeméttől. Próbálunk otthon a barátnőmmel csomagolásmentesen élni és azt egyszerűen nem lehet. Effektíve lehetetlen, mert nincs időm minden nap elmenni a piacra, hogy kosárba vásároljunk be (egyébként klassz lenne). Vagy elmenni olyan boltba, ami csomagolásmentes, mert abból meg összesen három darab van Budapesten. Ezt nehéz megcsinálni. Önzőbb dologként pedig azt mondanám, hogy annak örülnék a legjobban, ha a családom együtt lenne, mert szanaszét vagyunk a világban. De a másik meg…. hogy eltűnjön a műanyag a Földről! De tényleg. Ne már! Vannak már állatok, amik lebontják a műanyagot, ez nagyon ciki!

Állatok?!

Baktérium, igen, Kínában. Lebontja a műanyagot. Ezt olvastam a neten. Na mindegy, én ezt gáznak tartom, hogy egy bálna gyomrában negyven kiló műanyag vietnámi papucs van. Lehetne ezért tenni.

Köszönöm a beszélgetést, és minden jót kívánok az új évre! Legközelebb Szép Dománnal készül interjú, akitől Martin azt kérdezi: Ha visszamehetnél az időben, mikor és hová mennél?

Szerző, kérdező: Horváth Julianna