“A padlás talán nem is áll olyan messze a metálosoktól” – Interjú Kránicz Richárddal

2019 január 01. kedd, 7:00

Visky Andrej rendezésében mutatta be nemrég A padlás című musicalt a Csokonai Színház a Víg Kamaraszínházban. A Rádióst Kránicz Richárd alakítja, aki 2017-ben szerződött a Csokonai Színházhoz egy gyakorlaton eltöltött évad után.

Kránicz Richárd / Csokonai Színház: Idióta / Fotó: Máthé András

Kránicz Richárd / Csokonai Színház: Idióta / Fotó: Máthé András

Egy metálzenekar énekeseként könnyen mondtál igent, amikor feltették neked a kérdést, hogy elénekelnéd-e A padlásban a Rádiós szerepét? A Szilvásgombóc, a Fényév távolság és az Örökre szépek is vonzott?

Tetszett az ötlet, sőt, mikor megtudtam, hogy a színház műsorra tűzi ebben az évadban A padlást, titkon reménykedtem, hogy részt vehetek majd benne. Régóta kedvelem a darabot, ismerem a számokat. Abból a szempontból persze kihívás, hogy teljesen más műfaj, de a Bonnie és Clyde-dal és más musicalekkel már belekóstoltam ebbe a világba is. Örültem a lehetőségnek. Egyébként A padlás talán nem is áll olyan messze a metálosoktól sem, a Fényév távolságot több zenekar feldolgozta már.

A padlás emblematikus, a magyar színpadokon egyik legtöbbször feldolgozott darab. Törekedtetek valamifajta egyediségre?

Kihívás, de egyáltalán nem teher, hogy ismert és szeretett darabra ülnek majd be a nézők. Nem kerüljük el az eddig bevált dolgokat, de igyekszünk más színeket is bevonni a debreceni előadásba. Persze van egy kötött történet és zenei anyag, amiből nem lehet kimozdulni, de visszacsatolva még az előző kérdésedre: hörögni nyilván nem fogok (nevet), de igyekszem helytállóan hozni ezeket az új színeket. Ezek a dalok eleve olyanok, hogy nagyon kell hozzájuk az ember szíve és az érzései.

Ismered az ikonikus Vígszínázbeli feldolgozást.

Persze. Sajnos csak felvételről láttam, úgy viszont többször is. Épp a bemutató évében születtem.

Azt mondtad valahol, hogy világ életedben színész akartál lenni…

Ha ovis koromban megkérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ha felnövök, három opciót soroltam fel mindig: színész, rendőr vagy énekes. A háromból kettőhöz tartottam is magam. Csak a rendőr esett ki, de hamar rájöttem, hogy az igazából csak azért volt a listán, mert gyerekkoromban rengeteg akciófilmet néztem, Stallonétól kezdve mindent. Viszont a Bonnie és Clyde-ban így három legyet üthettem egy csapásra, hiszen eljátszhattam egy zsaru, Ted Hinton szerepét, aki ráadásul énekel is. De hogy válaszoljak is a kérdésedre: kiskoromban is imádtam szerepelni. Édesanyámnak a legtökéletesebb Batman, Superman jelmezeket kellett megvarrnia farsangra, hogy segítse a szerepbe való tökéletes beleélést. Sulis koromban jártam színjátszó szakkörökbe, aztán később, amikor szereztünk egy kamerát, a nyári szünetekben filmeket forgattunk a haverokkal. Vonzott a játék, az átalakulás, az örök gyerek érzés, ilyenkor más dimenziók nyílhatnak meg újra az ember előtt, ezt nem szeretném kinőni soha. Lehet, hogy sok ember furcsállja ezt, nekem mégis nagyon fontos.

Kránicz Richárd / Csokonai Színház: A padlás - olvasópróba / Fotó: Máthé András

Kránicz Richárd / Csokonai Színház: A padlás – olvasópróba / Fotó: Máthé András

2017-ben szerződtél a Csokonai Színházhoz, de már itt töltötted a gyakorlati évedet is. Ha most vonsz mérleget, még benne lenne a színész a listában?

Bár pályakezdő vagyok, nem egyszer elgondolkodtam, hogy jól döntöttem-e. A színészet nagyon sok kompromisszummal jár. Somogy megyei vagyok, így az elmúlt évek alatt rengeteget utaztam. Az időbeosztásunk eltér az általánostól, a próbák, az előadások miatt más időintervallumokban érünk rá, s a kevés szabadidőbe nagyon nehéz bármi színházon kívüli programot belesűríteni. Vannak barátaim, ismerőseim, akik ezt megértik, és van, aki sajnos nem igazán. A zenekarra is nagyon szívesen fordítanék több időt. Ráadásul ők Budapesten vannak. Kicsit macerásan működünk jelenleg: én küldök énektémát, ők zenei alapot, és sokszor így születnek új dalok, de megéri a fáradozás. Mindettől függetlenül úgy érzem, hogy jól döntöttem, mert annyi jó impulzust lehet adni és annyi jó impulzus ér engem is, ami kárpótol ezekért a kompromisszumokért. Sok olyan dolgot tapasztaltam ebben a kevés időben is, amit csak ennek a szakmának köszönhetek. Rengeteg erőt ad, amikor úgy érzed, hogy aznap este olyan dolgot csináltál, amit a lent ülők élveztek és hazavisznek belőled egy darabot. Elképesztő látni a tantermi előadásokban is, hogy milyen élményt lehet adni a gyerekeknek. De nem csak ezekből lehet épülni, a partnerektől, idősebb színészektől is nagyon sokat tanulok.

Azt mondod, szeretnél többet foglalkozni a zenekarral. A metálzene iránti vonzódás, énekesi múltad honnan ered?

A metálzene igazából szintén nagyon kicsi koromban megtalált, mivel a szüleim is főleg ezt a rock-metál zenei vonalat szeretik, aztán hozzájuk képest picit be is durvultam. A mostani zenekarom, a Dream of Insomnia 2014-ben alakult, amikor felkerültem gyakorlatra Budapestre. A színház mellett nagyon elkezdett hiányozni a műfaj, mert az egyetemi éveim alatt Kaposváron már volt egy bandám, de sajnos az elég rövid életű volt. Elkezdtem keresgélni, és találtam egy hirdetést, amiben énekest kerestek egy látszólag olyan stílusú zenekarba, ami az én világom is, így ismerkedtem meg a srácokkal.

Ez a műfaj melyik ága?

Igazából még keressük a magunk pontos stílusmeghatározását, egyelőre egyezzünk ki progresszív metálban. Amolyan hörgős, de éneklős/dallamos, jó kis vad zenei témákkal.

Mit jelent neked ez a zene, az éneklés?

Rengeteg impulzus és érzelem van benne, ezért imádom. Egyszerre lehet könnyed, laza, és egyszerre vad az üvöltős-hörgős részekben, a kettő együtt pedig katartikus. Fenn a színpadon is elszáll az ember agya és ezt látod lent is. A kettő együtt egy hatalmas adrenalinbomba. Elég szélsőséges ember vagyok, próbálom feszegetni a magam magasságait és mélységeit érzelemvilágban és minden egyéb szempontból. Lehet, hogy pont ezért találtam meg a metálzenét, de ott van mellette kiegyensúlyozásként a színház, ami másfajta létezést ad.

Csokonai Színház: Bonnie és Clyde / Fotó: Máthé András

Csokonai Színház: Bonnie és Clyde / Fotó: Máthé András

Érdekes, hogy számodra a mások által épp extrémistásként megélt színház jelenti kiegyensúlyozottságot.

Ez furcsa nekem is. Néha skizofrén érzetem van. Ha felmegyek a színpadra egy metálkoncerten, akkor az én vagyok, nekem kell lökni mint az állat. Önazonos vagyok, nem lehet elbújni egy karakter mögé. Nincs mentség, engem, minket, a bandát látják. Tiszta lap, hogy aznap milyen vagy. Tudod-e tolni vagy sem. Színészként is az adott teljesítmény számít, de van egy rendezés, egy figura, egy karakter, amibe lehet kapaszkodni. A zenélésben, vagy inkább az éneklésben nincs. De ott nem is biztos, hogy kell. Színészként is jobban szeretem, ha úgy játszhatok, hogy benne vagyok én is, belőlem is van valami a karakterben. Igyekszem megtalálni a figura igazságát és visszavezetni magamra: Mit érezhet? Mik a mozgatói? Ha nagyon messze áll a figura motivációja, vagy stílusa az enyémtől, akkor is szeretném megkeresni benne magam. A rendezői látásmódot, utasításokat próbálom beépíteni abba a képbe, amit én gondolok a karakterről. A kettő együtt működik.

Mit ad a metálénekesi tapasztalat a színészi énednek?

A kommunikációban segít, a természetességben, aminek híve vagyok. Tudok építkezni belőle például a tantermi előadásokban is. Az évek során igyekeztem kifejleszteni magamban, hogy halljam meg, amikor idegen a hangom, játékom. Valahogy működik bennem egy önreflexió, ami kiszűri, ha hamis valami. Sajnos visszafelé már nem lehet korrigálni, de aki figyel erre, tud kontrollt tartani. Működik bennem egy teljesítési kényszer is, hogy hiteles legyek. Ha már kicsit is hallom, hogy valami nem jól szólal meg, akkor nem tudom elengedni, azzal, hogy majd legközelebb jó lesz, hanem azon pörög az agyam, hogy elrontottam. Ebben a spirálban forgok időnként. A játék átcsaphat görcsös játszani akarásba. Ha túl magabiztos vagy az sem jó, ha rágörcsölsz, az sem. Inkább keresgélni szeretek. Épülnöm abban kell, hogy legyen nagyobb önbizalmam, elég kritikus vagyok magammal szemben. A színészetben egyébként is annyi mindenből építi fel az eszköztárát egy színész, hogy folyamatosan sebeket tép fel. Ez akár jól jöhet egy adott szerephez, de épp erősítheti is ezt az önbizalomhiányt. A szerepek révén is analizáljuk magunkat. Kénytelen vagyunk megtenni.

Csokonai Színház: A padlás / Fotó: Máthé András

Harmadik éve élsz ebben a városban. Hogy éled meg a debreceniséget? A szüleid jönnek a premierjeidre, jól látszik, hogy van körülötted egy óvó, védelmező szülői burok. Valahol a kettő között vagy?

Szerencsére szüleim támogatnak mindenben. Támogattak mindig is, de mivel egyke vagyok, elég nehéz volt elfogadniuk, hogy a színészettel akarok foglalkozni. Azt gondolták, hogy csalódni fogok. Tisztában voltak vele, hogy nehéz bekerülni a főiskolára, a szakmába is, így próbáltak mindig egy B tervvel előállni. Például, hogy legyek tanár. A kitartásom miatt adták fel. Most eljutottunk oda, hogy nyugodtabbak, mint én. Utaznak, és nézik az előadásokat. Debrecenre térve: A város nagyon szimpatikus. Furcsán éltem meg Debrecent, amikor ide kerültem. Falusi gyerek voltam. Ordacsehiből, egy alig 1000 fős településről származom. Az egyetem alatt, mikor Budapestre kerültem gyakorlatra, az volt nagy kérdés, hogy hogyan alkalmazkodom majd a fővároshoz. Az könnyen ment, hamar felvettem a fordulatszámot, így aztán, amikor ide kerültem úgy tűnt, hogy kevesebb az impulzus, mint Budapesten volt, de már jól érzem magam. Megszerettem a várost és a színházat is. Bár sok időm nincs, mert általában lefoglal a színház.

A szabadidődet leköti a színészet és a zenekar?

Kránicz Richárd és Kulcsár Viktória – Bonnie és ClydeEdzeni járok még el, ami nemcsak a színészi kondíció miatt fontos, hanem kikapcsol. Hiányoznak a barátaim, a családom, így néha megpróbálok belesűríteni egy család vagy barátlátogatást, ha épp időm engedi. Ennyi.

Kránicz Richárd a Dream of Insomnia frontembereként / Fotó: Máthé András

Kránicz Richárd a Dream of Insomnia frontembereként / Fotó: Máthé András

Mit szerettél meg a színházban?

Szerencsés vagyok, mert nagyon színes dolgokban vehettem részt. Nem volt két ugyanolyan feladatom. Mindig friss benyomások érnek. Most kezdek egyre nagyobb feladatokat kapni, amiért nagyon hálás vagyok és igyekszem is teljesíteni.

Miért ragaszkodtál ahhoz, hogy szerepelhess A padlásban?

Tipikusan olyan előadás, ami kell az ember lelkének, akár nézőként, akár színészként, nem véletlenül szerepel a plakáton, hogy 9-99 éves korig. Minden generáció megtalálja benne a neki valót. A fordulatos történet, a zenék és felejthetetlen karakterek minden korosztálynak igazi szórakozást nyújtanak, tele van izgalmas ötletettekkel és lélekkel, színészként igazi jutalomjáték részt venni benne. Olyan mély és érdekes kérdésekkel foglalkozik, mint például, hogy sikerül-e valamit hagyni magunk után, ha egyszer végleg itt hagyjuk ezt a világot, emlékeznek-e majd ránk, van-e olyan hely, ahol találkozhatunk majd újra elveszített szeretteinkkel. És ne feledjük, ez egy magyar musical, ízig-vérig a miénk. Bíztam benne, hogy előbb vagy utóbb megtalál majd valahogy ez az előadás, de azt nem is gondoltam volna, hogy ilyen hamar, és azt pláne nem, hogy épp Rádiós karaktere. Boldog vagyok, hogy most lehetőséget kaptam rá. Rádival egyébként elég hamar megtaláltuk a közös hangot, és bár én nem vagyok kibernetikus, és nem feltétlenül ugyanazokat a nagy kérdéseket akarjuk megválaszolni az életben, mégis gyermeki naívsága, folytonos útkeresése a világban és nyughatatlansága nagyon közel áll hozzám.

Csokonai Színház: A padlás / Fotó: Máthé András

Mikor leszel jó Rádiós?

Azt, hogy jó Rádiós leszek-e, majd az idő és a nézők eldöntik. Az, hogy magamnak mikor leszek jó Rádiós, már más kérdés. Talán ha megtalálom a ricsiségét. Amíg friss és lendületes, addig nincs probléma.

Csokonai Színház

 
 

Kapcsolódó anyagok