“Emberekről, az emberi sorsokról szerettem volna beszélni” – Interjú Székely Csabával

2019 január 19. szombat, 16:35

Karácsony előtt mutatták be Székely Csaba 10 című darabját a Radnóti Színházban. Még a premier előtt beszélgetett vele szabályokról, azok többféle szintjéről, beteljesítésükről, a darab “krimiszerűségéről” a Pótszékfoglaló.

A Pótszékfoglaló interjújából:

Ha azt hallod, hogy norma, szabály, mi jut eszedbe elsőre?

Valami olyan, amit meg kell szegni! Valami, ami útjában áll a szabadságnak – mindemellett benne van az is persze, hogy ezek helyezik keretek közé az életünket.

Persze lehetséges, hogy az ilyen parancsolatokat, normákat pont akkor lehet jól betartani, ha az ember áthágja őket…

Igen, ám nem a gonosztettek kapcsán való áthágásokra kell gondolni, hanem azoknak a szabályoknak a megszegésére, amelyeket azért hoztak, hogy kordában tartsák velük az embereket. Innen persze könnyű eljutni a raszkolnyikovi gondolathoz: vannak emberek, akikre nem vonatkoznak a normák, és ha nem szegnék meg őket, akkor nem lennének képesek beteljesíteni azt, amire hivatottak. Hogy ez tényleg így van-e, vannak-e ilyen emberek, az örök kérdés marad…

Székely Csaba / Fotó: Véner Orsolya

…egy normának, szabálynak is több szintje létezhet. Lehetséges, hogy aki azt az adottat egy “alacsonyabb szinten” megszegi, ám ugyanazt a szabályt egy magasabb vagy mélyebb értelemben viszont beteljesíti…

Ebben teljesen igazad lehet, hogy több szintje van a normáknak. A katolikus egyházban a ne paráználkodj parancsolatát már a szemünkkel, akár gondolati úton is megszeghetjük, míg a református egyházban  cselekedetek által lehet véteni egy parancsolat ellen. Ebben a többlépcsős gondolkodásban  persze benne rejlik az is, hogy mikor is kezdődik egy törvény áthágása? Mikor kezdődik egy gyilkosság? Amikor először gondolsz rá? Amikor eltervezed? Vagy akkor, amikor a másik mellé lépsz, hogy elkövessed?

Benned hogyan, mikor kezdődött ez a darab?

Valamiképp a szabályokkal, keretekkel függ ez is össze. Hiszen ha kitalálod, hogy legyen a darabban tíz színész, és a keretét az egésznek a Tíz- parancsolat adja, akkor ez máris olyanná válik, mint egy norma, amibe mindig lehet kapaszkodni… Emberekről, az emberi sorsokról szerettem volna beszélni, és arról,  hogyan áll a mai ember Istennel és a vallással. Ettől aztán elkanyarodtam oda, hogy mit jelent ma a Tízparancsolat, hogyan szegjük meg annak a parancsolatait manapság. Rá kényszerülünk-e, hogy megszegjük valamelyik parancsolatot? Avagy mennyire tehetünk arról – az egyik darabbéli sor pont erről is szól, – hogy megszegjük ezeket a rendeléseket? Ennyi idő elteltével melyek azok a parancsolatok, amelyek fontosak maradtak, és melyek azok, amelyekről ma már jóformán nem is gondolunk semmit.

A darab “krimiszerűsége” mennyire volt az írás során szempont?

Kicsit olyan, mint egy filmsorozat, egymással összefüggnek a különálló történetek szereplőinek a történései. Kitaláltam tíz szereplőt a maguk történetével, illetve egy “ősbűnt”, amely több történetre is kihatással lesz majd a későbbiekben. Fontos volt, hogy ezek az árnyalt,  a mélyben ott rejlő összefüggések csak apránként, fokozatosan derüljenek majd ki – ez aztán azt eredményezte, hogy kicsit olyan, mintha filmsorozatot néznénk, ami egyfajta krimiként is hathat Amikor nekiültem, akkor persze ilyen hatást nem szándékoztam belecsempészni eredetileg.

 Mi volt a szándékod e darabbal?

Tíz egymáshoz is kapcsolódó történetet írni, és egy percig se gondoltam, hogy az egész egy krimihez fog majd hasonlítani – ám azt mondták többen, hogy ez jót tesz neki.

Te is így látod?

Igen, mert viszonylag hosszú,  és így könnyebb a figyelmet is jobban fenntartani. Persze  régente ennél jóval hosszabb darabokat is írtak, lásd akár a királydrámákat, de ma már nem bír el ennyit a nézői figyelem. Az összeálló puzzle darabok biztosítják a figyelmet és az érdeklődést, hogy a néző visszatérjen a második részre is.

Hogy érzed, a nézői figyelem milyen irányba tolódott, tolódik el?

Ez az “eltolódás” minden másra is igaz, nem csak a színházra. Nagyregényeket, hosszú elemzéseket ma már nem nagyon olvasunk, vagy csak átfutunk rajtuk. Csodálkozom, hogy az egypercesek nem jöttek ma újra divatba, holott az lenne a mai kor igazi műfaja.

… mert az egypercesek konzerv sűrítményessége mögött talán ott lehet egy hosszabb szövegek által kondicionált, azokon nevelkedett képzeleterő, ami ezekben az egyperces sűrítményekben egész univerzumokat képes ismét fölfedezni…

Igen, valószínűleg nemcsak a fogyasztási szokásaink változtak meg a terjedelemmel kapcsolatban, hanem a képességeink is a szövegekre való ráhangolódásra – a gondolkodni tudásunk is “zsugorodott”. Ma már nincs elég idő, vagy nem vesszük a fáradságot ahhoz, hogy azt a hosszú gondolati utat bejárjuk, ami egy-egy egyperces befogadásához szükséges lenne. A drámák esetében is az egy óra húsz perces előadások az ideálisak – beülünk, megnézzük, hazamegyünk, és ez így pont jó is.

A teljes interjút itt olvashatja.