“Ide a színészek miatt jönnek be az emberek” – Interjú Kovács Patríciával és Puskás Tamással

2019 január 29. kedd, 7:00

Kovács Patrícia nyolcadik éve jár vissza a Centrál színpadára, és mindig nagy örömmel teszi, mert úgy érzi: a színészeket itt megbecsülik és a sikert garantálja az igazgató-rendező Puskás Tamás szimata. Ebben az évadban egy kortárs angol darabot állítanak színpadra közösen: Nina Raine Nemek és igenek című drámáját, melynek főhősei harmincas-negyvenes angol ügyvédek, akik házaspárok is egyben.

Centrál Színház: Nemek és igenek olvasópróba / Fotó: Horváth Judit

Centrál Színház: Nemek és igenek olvasópróba / Fotó: Horváth Judit

Tamás, milyen rendszeresen jár Londonba előadásokat nézni, hogy kiszúrja, amit a Centrálban is be lehetne mutatni?

Puskás Tamás: Elég rendszeresen. Egy évadban több előadást látok Londonban, mint Budapesten, pedig itthon is szorgalmasan járok színházba. Kint legalább 20-25 előadást látok egy szezonban. Ezt a darabot először a londoni Nemzeti Színházban mutatták be. Nagyon jól működik odakint a Nemzeti. Mindig valós problémákat feszegető projekteken dolgoznak, új kifejezési formákat keresnek, nincs múltba révedés, nem foglalkoztatja őket a nemzeti nagyság. Nina Raine Consent című – nálunk Nemek és igenek címmel lesz látható – darabjának óriási sikere volt, ezért aztán pénzt keresni átkerült a West Endre. Én még jóval azelőtt olvastam a szövegkönyvet angolul, hogy a kinti bemutatót láttam volna és már eldöntöttem, hogy bemutatom, így nem zavart meg, hogy a londoni előadás nem tetszett. Tudja, egy rendező minimum három alkalommal hal bele a munkájába – először akkor, amikor eldönti, mi lesz a darab, amit megrendez. Én legalábbis mindig rettegek, sikert aratunk-e majd, mert sikert kell aratnunk, hiszen abból élünk.

És hol van a másik két pont, amikor „belehal” a munkájába?

Puskás Tamás: A második az olvasópróba. Ugyan én olvasom fel először a példányt, nem a színészek, mert én képes vagyok érzékeltetni, hogy szól majd a darab – a tempót, a ritmust – de azután jönnek a színészek és az ő szájukon gyakran darabjaira hullik, borzalmasan hangzik, igazi bukásnak tetszik az addig reményteljes darab.

Kovács Patrícia: Jó, mert te nem olvasol rosszul. De más rendezők néha borzalmasan olvassák fel a darabot, az ember halálra unja. Az is igaz, hogy amikor a Házassági leckéket olvastuk fel először a szereplőkkel, úgy éltük meg, mintha valami vérkomoly dráma lenne. Még talán könnyeztünk is rajta, miközben a nézők ma fogják a hasukat a nevetéstől.

Puskás Tamás: Visszatérve a rendező halálfélelmeire, az utolsó, a harmadik halál a főpróbahét első napján jön el, amikor hirtelen teljesen kilátástalannak tűnik az egész igyekezet. Úgy érzed, mindent elrontottál, mindent rosszul csináltunk, ez bizony nem fog összeállni. Hiába gyakorlom a szakmám több mint huszonöt éve, még mindig bedőlök ennek az érzésnek. Olyankor van 2-3 álmatlan éjszakám, gyötrődöm, hogy most mit csináljak, és nem hiszem el, hogy ebből lesz valami.

Kovács Patrícia: Én pont fordítva működöm: az elején szemérmesen próbálok, és csak az összpróbán kapok szárnyakat, amikor már rajtunk a jelmez, ott vannak a fények, és tudom, hogy a rendező nem állíthat meg közben, legfeljebb a megbeszélésen mondhatja el a megjegyzéseit. Ugyanezért szeretek beugrani is. Türelmetlen vagyok a kollégáimmal, nem bírom az időhúzást. Ha tehetném, csak három hétig próbálnék, mert akkor sokkal koncentráltabban dolgoznánk.

Kovács Patrícia / Centrál Színház: Nemek és igenek olvasópróba / Fotó: Horváth Judit

Kovács Patrícia / Centrál Színház: Nemek és igenek olvasópróba / Fotó: Horváth Judit

Patrícia, neked mennyiben más, ha egy mai darabot játszol, mint amikor klasszikust?

Kovács Patrícia: Amikor fiatalon még csak vágytam arra, hogy egyszer színész legyek, akkor persze a nagy, veretes szerepek után vágyakoztam, Stuart Máriaként képzeltem el magam a színpadon, de ma már azt látom, hogy sokkal hálásabb olyan darabban játszani, amit a nézők azonnal értenek. Sokféle előadásban szerepelek, és azt tapasztalom, hogy felgyorsult világunkban másféle nézői igényekkel kell számolnunk. A nagy klasszikusok már csak nagyon nehezen mennek át. Egy mozifilm másfél-kétórás szórakozást nyújt, ráadásul nagyon gyors tempóban ontja az ingereket – nagyjából eddig tart ma a nézők koncentrációja. Szóval lehet, hogy a színész életrajzában jobban mutatnak a híres, nagy szerepek, és hiszem, hogy nem szabad feladni, és igenis néha le kell nyomni őket a nézők torkán – egyszerűen azért, mert életben kell tartani a klasszikus irodalmat is -, de ha őszinte vagyok, akkor azt kell mondjam, hogy játszani hálásabb a moderneket.

Konkrétan mit érzel a közönség részéről ilyenkor?

Kovács Patrícia: Hogy minden szavamat érti, mert ő is így beszél, és hálás azért, hogy a saját életét látja a színpadon. Mindig nagy kérdés egyébként, hogy lehet-e alpárian fogalmazni a színpadon. Vannak, akik szerint a színházban nem beszélhetünk csúnyán, még ha az életben mindannyian használunk is csúnya szavakat. Ennek a darabnak a nyelvezete meglehetősen szabados lesz.

Puskás Tamás: Nem is tudod, már hány káromkodást húztam ki belőle!

Kovács Patrícia: Szerintem van egy nézői réteg, amelyik a valóságot szeretné látni a színpadon is.

De ha magyarok lennének a szereplők, akkor talán kevesebben lennének rá kíváncsiak, nem? Mert a saját valóságunkból egy az egyben viszont nem kérnek, nem azért járnak színházba.

Puskás Tamás: Valóban kell egy bizonyos távolság ahhoz, hogy hatásos „mese” legyen a történetből. A nézők persze mindig arra kíváncsiak, hogy játsszák a színészek őket, hogyan ábrázolják az életüket. Alapvetően a színészre kíváncsiak, miattuk jönnek színházba.

 

Puskás Tamás / Centrál Színház: Nemek és igenek olvasópróba / Fotó: Horváth Judit

Puskás Tamás / Centrál Színház: Nemek és igenek olvasópróba / Fotó: Horváth Judit

Gyakran elhangzik, hogy a Centrál egy színészközpontú színház.

Kovács Patrícia: Nekem ez abban nyilvánul meg, hogy felületet kapunk. Kint van a képünk a homlokzaton, jó nagy méretben. Ez nem a saját hiúságom miatt fontos, hanem mert azt üzeni, hogy ide a színészek miatt jönnek be az emberek. Vannak színházak, amiknek még a színlapján sem jelennek meg a színészek. Nagyon szép és érdekes grafikát nyomtatnak rá, de a szereplők arca sehol. A másik, hogy színészként az ember folyamatos kétkedésben él, hogy jó lesz-e, amit csinál, de itt, a Centrálban viszonylag nyugodt lehet, mert Tamásnak nagyon jó szimata van arra, hogy kit hívjon, milyen feladatra. Ez nagy biztonságot ad.

Puskás Tamás: Sok rendező úgy nyúl klasszikusokhoz, hogy a saját mondandóját kényszeríti rájuk. Valamit közölni akar, ami a darab kapcsán eszébe jutott, aztán ezt vagy elviseli a darab, vagy belehal. Kérdezem, ha olyan erős a mondandójuk, miért nem írnak saját darabot? Én sem írok darabokat, de rendező azért lettem, hogy a választott – minden esetben remeknek ítélt – darab sajátos erényeit kiemeljem.

Egyre komolyabb drámákat vállal a Centrál.

Puskás Tamás: Hogy a „szórakoztató” miért lett szitokszóvá Magyarországon? Próbált volna Shakespeare vagy Moliere nem szórakoztató lenni!

Kovács Patrícia: Pedig itt sem csak nevetni lehet, a Centrál előadásai inkább keserédesek. A Házassági leckék után is azt szoktam érezni a tapsrendnél, hogy amikor a nézők felállnak és hazamennek, ott kemény beszélgetések kezdődnek. És a Nemek és igenek is olyan előadás lesz. Nevettetünk, mert a néző nevetni szeret, de soha nem hallgatjuk el az igazságot.

Tamás, Önnek mi a célja ezzel a darabbal, mit akar általa megmutatni?

Puskás Tamás: Változás érlelődik – van valami a levegőben -, az önelégült férfiuralom tömbje repedezni kezdett. Mi, férfiak kezdünk ráébredni: bár a nők szemlélete más, egyáltalán nem másodrendű többé. Ideje tudomásul vennünk, hogy a két nem szempontjai ezentúl azonos súllyal esnek latba. Átalakul az erkölcs, sok „jópofaságból” bűn lesz, amivel eddig dicsekedni lehetett, ma már megengedhetetlen. Bár a darab még néhány hónappal a #metoo mozgalom indulása előtt íródott, de azt mondja: egyenrangú, egyeztetett világ jön! Ez a téma érdekelni fogja az embereket.

Kérdezett: Gyárfás Dorka / Centrál Színház