“Ez egy jó konstelláció” – Interjú Megyeri Zoltánnal

2019 február 11. hétfő, 7:00

Vajda Katalin Anconai szerelmesek című sikerdarabjával debütált rendezőként a tatabányai közönség előtt Megyeri Zoltán. A Jászai Mari Színház művészét zene és történet viszonyáról, olasz slágerekről és nosztalgiáról, az antipatikus figurák szerethetőségéről kérdeztük.

Éppen a beszélgetésünk előtt ért véget az Anconai szerelmesek tizedik előadása a Jászaiban. Délutáni matinéelőadás volt a mai, főleg iskolások ültek a nézőtéren. Hogyan fogadták a darabot?

Kicsit féltem, mit szólnak majd hozzá, főleg a zene miatt. Az előadás előtt mondta Bakonyi Csilla, aki Drusillát játssza, hogy ennek a korosztálynak már Britney Spears is retró. Hát akkor mit szóljanak a Ciao, Ciao Bambinához vagy a Felicitához? Ezek nekik már őskövületnek számítanak. Eleinte nekem is úgy tűnt, hogy nem annyira éreztek rá a hangulatra, de aztán a második felvonásban feloldódtak: vették a poénokat, nagyokat nevettek, a végén pedig óriási tapsot kaptunk. Nyilván a színészeknek köszönhetően, akik zseniálisan játszanak – és gondolom, a gyerekek is rájöttek, hogy jók ezek a zenék, hiába régiek.

Bárki megtalálhatja a számítását egy zenés komédiában, de szerinted melyik az a generáció, amelyiknek leginkább szól a darab?

Elsősorban az enyémnek, a hatvanas években született generációnak. Én ezeken a dalokon, a hetvenes, nyolcvanas évek olasz slágerein nőttem fel. Az átkosban az amerikai slágerek nem, vagy csak elég nagy késéssel jutottak el hozzánk. De az olaszok valahogy akkor is ott voltak, sokan szerettük és szeretjük ma is ezeket a számokat.

Nagyon erős az előadás „retrófaktora”, ott van például az a jelenet, amikor a színészek pol-beat stílusban adják elő a Que Serát…

Ez az én kitalációm. Tomao (Végh Péter) a történet szerint a Világifjúsági Találkozón ismerkedett meg régi nagy szerelmével, egy magyar lánnyal. Arra gondoltam, ötvözzük Tomao emlékében, látomásában a „VIT-es” és az „olaszos” hangulatot. Figeczky Bence nagyszerűen gitározik, Pilnay Sára pedig hegedül ennél a résznél. Emlékszem, amikor kölykök voltunk, a tábortűz mellett állandóan mentek ezek a dalok: Que Sera, Guantanamera és a többi… Cé-ef-gé, és mindig a gitárost imádták a legjobban a csajok.

Sok előadást rendeztél korábban, de a Jászaiban eddig csak színészként ismertek a nézők és a kollégáid. Nem volt nehéz rendezőként instruálni a saját társulatod tagjait?

Hogy is mondjam, megvolt a bája a dolognak. Meg kellett harcolni az előadásért, ami nem baj. Persze nem volt ellenállás a kollégák részéről, ilyesmit nem éreztem. Mindenesetre a respektet meg kellett szereznem rendezőként. Tisztában voltam vele, erre csak akkor lehetek képes, ha a színészek érzik rajtam, hogy tudom, mit akarok csinálni. Furcsa módon annak is megvan a veszélye, ha nagyon jól ismersz egy színészt: megtörténhet, hogy kicsit szemellenzőssé válsz, és eleve úgy jár az agyad, hogy hozzá igazítod a szerepet. Ezt le kell tudni győzni magadban – remélem, nekem sikerült.

Nem mindenkinek van zenés színházi rutinja a társulatból, nem tartottatok a műfajtól?

Azért ezek nem operai művek, nem Wagnert kell énekelni. Úgy szoktam fogalmazni, hogy ezek előadói számok. Én magam sem tudok énekelni, mégis tíz évig voltam táncos-komikus. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nagyon jó színészeink vannak, akik bármilyen feladatot meg tudnak oldani. Például Danis Lidi, aki korábban nem sok zenés előadásban játszott, úgy eladja a nótáját, hogy öröm nézni. Ezeket a dalokat inkább el kell adni, és a mi színészeink el tudják. Ettől nem is féltem, biztos voltam benne, hogy meg tudják csinálni.

Alig két évtized alatt számtalan bemutatót élt meg a darab, te is megrendezted Szegeden 2004-ben. Szerinted mitől válhatott országszerte ennyire népszerűvé?

Ez egy nagyon összetett kérdés. Először is van egy remek ötlet – nem véletlenül van kiírva a plakátra: „Ötlet: Valló Péter” –, hogy mi lenne, ha valaki történetet írna a legnagyobb olasz slágerek köré. Ez olyan, mint amikor George Gershwin zenéje köré a testvére, Ira megírta a Porgy és Bess librettóját. Egy másik példa: a legenda szerint Bertolt Brecht és Kurt Weill be akartak mutatni egy darabot, de nem volt rá pénzük. Erre Brecht azt mondta, hogy akkor fogjunk pár Villon-balladát, én egy kicsit átalakítom őket és írok köréjük egy darabot, te pedig írj hozzá zenét – ebből lett a Koldusopera, amivel aztán rengeteget kerestek. Az Anconai is egy hasonlóan jó konstelláció.

Szóval a slágerek adják a mű gerincét, a többi pedig a körítés?

A dologhoz hozzátartozik, hogy az író, Vajda Katalin, akivel nagyon jóban vagyunk már a szegedi előadás óta, remek érzékkel találta meg a zenéhez illő történetet és műfajt. A legnagyobbakra támaszkodik: vannak a darabban Shakespeare-áthallások, például a Vízkeresztből vagy a Tévedések vígjátékából, cselvígjátéki elemek Feuydeau-tól, Caragialétól… Kati ezeket remekül összeszedte, és mind-mind felvállaltan bele vannak építve a darabba.

Bizonyos szereplők – például a nagyképű, nála vagy húsz évvel fiatalabb lánynak udvarló Tomao, vagy a hozományvadász Giovanni (Dévai Balázs) – a hétköznapi normák szerint nem nevezhetőek kifejezetten szimpatikusnak. Mi kell ahhoz, hogy a nézők mégis önfeledten tapsoljanak nekik?

Miért, Jockey a Dallasból szerethető ember? Hát, nem nagyon. Sőt, valahogy pont ettől válik mégis szerethetővé. Don Corleone A keresztapából szerethető ember? Egyáltalán nem, és mégis imádod a karaktert. Tomaóval is hasonló a helyzet: folyamatosan azt hangoztatja, hogy ő Ancona leggazdagabb polgára, de az első perctől tudod róla, hogy legfeljebb a saját szemétdombján kapirgálhat. Imádom, ahogy Petya ezt megmutatja a nézőknek. Szóval, a kérdésre válaszolva, attól lehet ezeket az embereket szeretni, hogy ilyen színészek és ilyen őszintén játsszák el őket. Azt gondolom, hogy a színházban az őszinteség a legfontosabb. Engem a legnagyobb ripacsság is érdekel, de csak akkor, ha őszinte. Bármit meg lehet csinálni a színpadon, ha annak van igazsága. Giovanniról az első, ami az ember eszébe jut, hogy ez egy lusta fickó, aki soha nem dolgozik, és csak jól akar nősülni, hogy továbbra se kelljen semmit csinálnia. Persze Balu abszolút nem ilyen, ő az életben egy nagyon melós, pontos ember. De valahol, saját magában mégis megtalálta ezt a figurát, és pont ettől lesz Giovanni szerethető. Egyébként nekem soha nem jutna eszembe azt mondani, hogy ez a Giovanni milyen antipatikus figura, mert nem akar dolgozni. Nekem ez még szerethető is, bár lehet, hogy moral insanity vagyok – és akkor valószínűleg ezt kellene mondanunk a darab nézőiről is, mert az eddigi tapasztalatok alapján nagyon szeretik az előadást.

 
 

Kapcsolódó anyagok