“Nagy rutin kell ahhoz, hogy megtanulj jól segíteni” – Interjú Totobé Anita produkciós asszisztenssel

2019 február 16. szombat, 7:00

Totobé Anita a Jurányi Ház program-koordinátora, több előadás produkciós asszisztense, ha a helyzet megkívánja, “megoldhatatlanprobléma menedzser”. 2010 óta a Füge Produkció munkatársa. Most elsősorban a színházhoz fűződő viszonyáról és az asszisztensi életformáról kérdezte a Jurányi Latte.

Totobé Anita / Fotó: Varjasi Kata Nóra

Totobé Anita / Fotó: Varjasi Kata Nóra

Hogy kerültél a színházba?
Hát nem a művészbejárón keresztül, az tuti. Sőt a családomban senki nem foglalkozott színházzal. Egy önéletrajzban azt mondanám, a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban kezdtem, de ez egyáltalán nem így van. Azt hiszem, gyerekkoromban rettenetesen exhibicionista lehettem. Óvodában verset mondtam és az unokatesóimat szerepjátékokkal nyúztam, magamtól jelentkeztem 10 évesen egy színjátszó csoportba, színész szerettem volna lenni, mert addig azt gondoltam, hogy csak ők csinálják a színházat. Aztán Szentesen nyomtalanul elmúlt az exhibicionizmusom, és rájöttem, hogy egyáltalán nem tudok színészként gondolkodni. Mindig van bennem egyfajta kívülállás, amitől másképp látom az előadást. Például engem sokkal jobban érdekelt az, hogy egy adott jeleneten belül kinek mi a motivációja, miért működik egy monológ adott embernél. Kevés alakításölőbb dolgot tudok elképzelni, mint az analitikus-kritikus figyelem. Imádtam a színházat, folyamatosan pörögtem, szerveztem, de egyáltalán nem tudtam, hogy mit szeretnék. Mikor végeztem Szentesen, csak színész osztályt indítottak a Színműn, így Pécsre felvételiztem esztétika-magyar szakra. Három hónapig böjtöltem színház nélkül Pécsett, amikor Bérczes László Mulatság című előadása ment a Művészetek és Irodalom Házában. Elvittem a lakótársaimat. Tudtam, hogy ő vezeti a Hajónapló Műhelyt, és akkor azt gondoltam, hogy milyen jó lenne egy közösség, ahol koncepcióról és motivációról beszélgethetnénk, de gyáva voltam. A lakótársaim mentek hozzá elkérni az emailcímét. Sokáig ki volt téve a falamra, de nem mertem jelentkezni a kritikusképzésre. Pár év múlva mégis ott ültem az Orczy kertben lévő dohos kis próbateremben. Mi voltunk az utolsó évfolyama a klasszikus, Nánay-Bérczes-féle Hajónapló Műhelynek. De ez már azután volt, hogy végeztem Pécsett, és Makón kocsmapultoztam a Foci büfé nevű helyen. Szombat hajnalban buszra ültem, elmentem a Bárkába, este színházba, vasárnap hajnalban haza, hogy a délutáni meccsen már ott legyek.

Mikor csatlakoztál a Füge Produkcióhoz?
Akkor már Pesten éltem, Hajónaplós voltam, a Budapesti Gazdasági Főiskolán marketinget tanultam, és egy pékségben dolgoztam. Láttam egy hirdetést, hogy önkénteseket keres a Füge Produkció. Akkoriban rengeteget írtam és gondolkodtam a színházról, de hiányzott a gyakorlati színházcsinálás. Szentesen bevett módszer volt az előadások létrehozására, hogy egy aktuális társadalmi/személyes probléma köré csapatmunkában dolgoztunk, és azt gondoltam, hogy ehhez legközelebb a független területen kerülhetek. A régi Szikra moziban interjúztattak a jelenlegi kollégáim. Talán látták, hogy nagyon lelkes, fiatal lány vagyok, akiről később kiderült, hogy kitartó is. Kisebb nagyobb megszakításokkal követtem a Fügét egészen a Jurányiig, és azóta is itt vagyok.

Miért jelentkeztél az SZFE-re rendezőasszisztens képzésre?
Ezt Csizmadia Tibor is megkérdezte a felvételin. Akkor már viszonylag komoly színházi tapasztalatom volt, de például egyáltalán nem tudtam, hogy működnek a kőszínházi kellék- és jelmeztárak, nem ismertem a hívórendszert, sem a komolyabb színpadtechnikát. Klasszikus értelemben vett rendezőasszisztens mellett soha nem voltam gyakornok, az egyetem révén tanultam meg, milyen egy hagyományos próbafolyamat. Sokszor segíti a projekt alapon működő produkciók munkáját, hogy bár többnyire nincs elkészült szövegkönyv, de a belső időérzékem jelez, ha már jó lenne egy egybemenés, vagy gondolni kellene arra is, hogyan integrálódik majd a díszlet, gondoltunk-e az előadás terének adottságaira, bemutató után hogyan tárolható a sérülékeny díszlet stb. Komplexebben gondolkodó asszisztens lettem.

Totobé Anita / Fotó: Füge Produkció

Totobé Anita / Fotó: Füge Produkció

„Megoldhatatlanprobléma menedzser”. Mi volt a legextrémebb dolog, amit egy előadás miatt meg kellett tenned?
A Magyar akác létrehozása. Elképesztő mennyiségű abszurd kalandot szült az infrastruktúra teljes hiánya, ahogy haladtunk a bemutató felé, de ez ma sincs másképp. Az élőkert, mint díszlet, kiapadhatatlan forrása ezeknek a helyzeteknek. Ahogy bármely európai nagyvárosban foghíjtelkeken kommandózva kisásóval zöldségesládába gyűjtjük a helyi gyomnövényeket az esti előadáshoz, hogy kellőképpen dekadens legyen az összhatás. Vagy ahogy a Csalogány utcán a biciklisávban bevásárlókocsival vittük telelni a cserepes akácokat.

Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki jó asszisztens legyen?
Általában azokból lesznek jó asszisztensek, akik elkötelezettek, figyelmesek, intuitívak, talán túlérzékenyek a másik ember irányába. Az asszisztenciához feltétlen alázat kell, zsigeri segítőkészség ahhoz, hogy körülötted jól érezze magát mindenki. De ez a legnagyobb hátulütője is a szakmának, mert ez az attitűd irdatlan mennyiségű energiát emészt fel, amit próbafolyamatról próbafolyamatra kiaknázok az utolsó cseppig. Én vagyok a saját munkaeszközöm, és ezt kell visszapótolnom újra és újra. Emellett nem árt, ha gyakorlatias vagy, rugalmasan kezeled az állandóan változó helyzeteket.

Mi a legjobb dolog az asszisztenciában?
Imádom nézni, hogyan születik meg egy-egy próbán a pillanat. Ahogy a hétköznapiból egyszercsak átcsúszunk valami sűrűbb, koncentráltabb létezésbe.

Átcsúszunk?
Szentesről jövök, picit másképp élem meg ezt az alkotó-végrehajtó kettősséget. Szerintem az is hozzátartozik az asszisztensi munkához, hogy végig jelen vagy. Menni kell a történettel, figyelni a rezdüléseket. Egy jó próbafolyamatban nagyon nehéz egyszerre kiváló adatrögzítőnek és figyelmes alkotótársnak lenni, egyszerre aprólékosan és komplexen látni ugyanazt a pillanatot. Zavarban vagyok, ha külső szemként kíváncsiak a véleményemre. Nagy rutin kell ahhoz, hogy megtanulj jól segíteni.

Pályáztál a Titánium Színházi Projektre. Ezek szerint nem csak a háttérmunka érdekel.
Ezt az oldalamat nem szoktam nyilvánosan megmutatni, emiatt most picit úgy érzem magam, mint az Ibusár Sárbogárdi Jolánja, aki a hangosbemondóba adta elő huszerettjét. Vannak képek, karakterek, történetek a fejemben, amiket a legtöbb esetben nem írok meg, mert az állandó készenléti állapotból nagyon nehéz átlépni egy teljesen másféle befelé figyelő állapotba. Idő kellene, néha gúzsba kötni és szekrénybe zárni a gyilkos önkritikát.

Totobé Anita / Fotó: Füge Produkció

Totobé Anita / Fotó: Füge Produkció

Miért szeretsz a Jurányiban lenni?
A Ház az utolsó bárkák egyike a kulturális szféa perifériáján. Nélkülözhetetlen. Ugyanazt gondolom, mint amikor odamentem a Fügéhez felvételizni a Szikra moziba, hogy ez egy olyan hely, ahol lehetőség van új formanyelvvel kísérletezni, ha valakinek az átlagostól eltérő gondolata van a színházról. Amennyiben elég meggyőzően tudja mondani, akkor itt esélyt kaphat. Ez a kezdetektől nem változott. Számomra pedig mindig van olyan próbafolyamat, fiatal, izgalmas rendező, akinek elhiszem, hogy a következő projektért megéri mindent kiaknázni az utolsó cseppig.

Hol látod magad öt év múlva?
A kutyámmal kirándulunk egy hegyen. Ilyen kérdésekre soha nem tudok komolyan válaszolni.

Ha már Valentin-napon jelenik meg az interjú, adódhat a kérdés: neked a színház még szerelem?
Inkább azt mondanám, hogy ennyi év után egy rettentően bonyolult házastársi viszony szépségekkel és mélységekkel, amelyért a kölcsönös tisztelet okán minden alkalommal megküzdünk.

Kérdezett: Bordás Katinka / Jurányi Latte