“Van egy végtelen bizalom egymás iránt” – Interjú Veszelovszki Janka és Kenéz Ágoston színészhallgatókkal

2019 február 18. hétfő, 7:00

Csehov Sirály című színdarabja a Színház- és Filmművészeti Egyetem képzésének alapeleme. Néhány éve Zsótér Sándor rendezésében aratott osztatlan szakmai és közönségsikert a mű. Ezúttal Pelsőczy Réka és Rába Roland harmadéves osztálya vitte színre az orosz szerző klasszikusát. Arkagyinaként Veszelovszki Janka, Trepljovként Kenéz Ágoston (Fröchlich Kristóffal osztozva a szerepen) mutatkozik be. A két fiatal színész hallgatóval az eddig eltelt egyetemi évekről, tanáraikhoz való viszonyukról, osztályon kívüli munkáikról és persze a Sirályról beszélgettünk.

Sirály / Ódry Színpad / Fotó: Éder Vera

Mennyire volt küzdelmes számotokra az eltelt két és fél év?

Veszelovszki Janka: Rettenetesen. Nagyon nehéz volt. Rengeteg időt elvesz az ember életéből. Annyira sokat, hogy az előző kapcsolataim szinte teljesen megszűntek. Az osztálytársaink lettek a barátaink, velük osztottunk meg mindent.

Kenéz Ágoston: Nehéz és küzdelmes volt, de ez volt benne a jó. Együtt kellett küzdenünk, sokszor egymásért, sokszor egymás ellen a szó nemes értelmében. És ez az, ami mostanra olyan osztállyá kovácsolt minket, amiről úgy gondoljuk, hogy egy jó közösség és jó benne lenni. Tudom, hogy számíthatok rájuk és ők is számíthatnak rám mind szakmailag, mind magánemberként. Bajtársias viszony van köztünk. Talán az az egyik legfontosabb, hogy meg tudjuk egymásnak mondani, ha hibáztunk, vagy ha azt érezzük, a másik hibázott. És mindezt nem a féltékenység vagy az ellenszenv vezérli, hanem a segíteni akarás, hogy jobbak legyünk. Emiatt pedig van egy végtelen bizalom egymás iránt.

Menyiben köszönhető ez az osztályfőnökeiteknek?

Kenéz Ágoston: Rába Roland a felvételi utáni első beszélgetéskor azt mondta, hogy mostantól öt éven át együtt fogunk dolgozni, együtt leszünk, de ez nem jelenti azt, hogy szeretnünk kell egymást és jóban kell lennünk. Kollégák vagyunk, ez egy egészséges verseny. Ezt elfogadtuk, de közben egy erős dac alakult ki bennünk: nem leszünk rosszban, igenis szeretni fogjuk egymást.

Veszelovszki Janka: Én nem értettem egyet azzal, hogy nem kell szeretni egymást sem akkor, sem most. Maximálisan egymásra vagyunk utalva. Ha nincs köztünk szeretet, nem tudunk együtt dolgozni, együttműködni. Ez olyan, mint egy párkapcsolat.

Kenéz Ágoston / Szumidagava – Ódry Színpad / Fotó: Éder Vera

Kenéz Ágoston: Nemrég állapítottuk meg, hogy nem tudjuk konkrétan megfogalmazni, mit tanultunk ezektől az emberektől ez alatt a két és fél év alatt, de az biztos, hogy hihetetlenül sokat kaptunk tőlük mind emberileg, mind szakmailag egyaránt. Nagyon jól egészítik ki egymást. Roland a szélsőségeket keresi, míg Réka a valóság felé terel minket. Hogyan lesz „életes” valami – ezt a szót szokta használni és a pulzusszámot emlegeti. Azt mondja, nincs annál izgalmasabb, mintha az életünket, a saját személyes világunkat mutatjuk meg a színpadon. És egyszer csak meglátod az embert a maga valójában, nyomorában, boldogtalanságában vagy egyszerűségében. Ezt kerestetik velünk, elképesztő energiákkal. Nagyon szeretnek minket, ezt még akkor is érezzük, ha épp bántanak valamiért.

Volt olyan pillanat az eltelt két és fél év alatt, amikor fel akartátok adni, amikor azt gondoltátok, alkalmatlanok vagytok, és nem bírjátok tovább?

Veszelovszki Janka: Hát persze. Nekem két ilyen pillanatom volt. Alig kezdtük el az egyetemet, amikor meghalt az édesapám. Akkor azt éreztem, a családommal kellene lennem és nem itt, másrészt nem kaptam teret arra, hogy ezt az egész dolgot magamban letisztázzam és ezért nagyon dühös voltam. A második pedig tavaly fél év végén volt. Úgy éltem meg, borzasztó vagyok, nekem nem megy, mindenki ügyesebb nálam. De rájöttem, ha így állok hozzá, akkor tényleg felesleges csinálnom, és inkább összekaptam magam.

Kenéz Ágoston: Sokszor egy jó vizsga után is ezt éreztem, mert elégedetlen voltam a saját teljesítményemmel, miközben a tanárok dicsértek. És akkor az fordult meg a fejemben, hogy tényleg ennyi a maximum, azt gondolják a mestereim, ennél nem tudok többet? Ilyenkor elbizonytalanodtam.

Veszelovszki Janka / Az én szobám – Ódry Színpad / Fotó: Éder Vera

Azért az már nagyon más, hogy nem egyetlen vizsgán kell teljesítenetek, hanem több előadásotok is fut az Ódry Színpadon havi rendszerességgel. Ott van idő javítani, csiszolni még a szerepen. Melyik darab a kedvencetek? 

Veszelovszki Janka: A Lakásavató, mert az nagyon illik az osztály stílusához. Ott igazán felszabadulhatunk, és az a fajta játékkedv, ami benne van, magához a színházi munkához hozza meg a kedvünk.

Kenéz Ágoston: Én is a Lakásavatót mondanám. Abban igazán együtt van az osztály. Közben meghazudtolom magam, mert a Hogyan találtak egymásra a nők és férfiakban is elképesztően együtt vagyunk. A Lakásavatóban játsszuk a leginkább önmagunkat, de közben a Sirályban vagyunk a legjobban saját magunk. Három olyan produkciót sikerült bemutatnunk az idén, ami nagyon különbözik egymástól, az egyik egy zenés, a másik egy mozgás vizsgából nőtte ki magát, a Sirály meg a félévi prózai vizsgánk eredménye. A Hogyan találtakban van egy kedvenc pillanatom. A próbafolyamat során Váradi Geri észrevette, hogy amikor Samudovszki Adryan ráugrik a hátamra, nehéz őt tartanom és az egyik próbán megfogta a kezem, hogy ne essek el. Ez azóta is így van. Ebből a mozdulatból érzem, hogy az osztály együtt van.

Veszelovszki Janka: A Sirály egyébként azért nagy élmény, mert két és fél év után mindenki tudott újat mutatni a másiknak. Ami azért nagyon nagy dolog, mert ismerjük egymás minden mozdulatát.

Gombó Viola Lotti, Veszelovszky Janka, Tóth Zsófia / Sirály – Ódry Színpad / Fotó: Éder Vera

Az egyetemen rendszeresen előfordul, hogy a hallgatók nem olyan karaktert formálnak meg, aki korban hozzájuk illik, hiszen ki kell állítani egy egész előadás szereposztását. Mit kell tenni ebben az esetben? Hogyan kell közelíteni? Mit mondtak a tanárok, hogyan fogd meg a figurát?

Veszelovszki Janka: Arkagyina kétszer annyi idős, mint én. Azt mondták, hogy a karakter igazságát keressük meg, és ne foglalkozzunk a korával. Minden munka elején kérdéseket teszünk fel magunknak a szereplővel kapcsolatban: ki és mi ő, honnan jött, milyenek a kapcsolatai a többiekkel, stb. Amikor ezekre magamnak válaszoltam kezdett megszületni bennem a figura. Ezen kívül megnéztem Cassavetes Premier című filmjét, aminek főszereplője egy Arkagyina típusú nő és abból is kezdtem csipegetni dolgokat.

Milyen a te Arkagyinád?

Veszelovszki Janka: Jó színésznő és okos ember, aki nagyon könnyen tudja irányítani maga körül az embereket. Például Trigorint is, akit amúgy őszintén szeret. Azt gondolom, az iránta érzett erős kötődéshez az is hozzátesz, hogy egy negyven feletti nőről beszélünk, aki tudja, hogy muszáj minden áron megtartania a nála fiatalabb férfit. A fiával szemben nyilván lelkiismeret furdalása van, de mint mindent az életben, ezt is felülkezeli. Nem mutatja meg senkinek ezt az érzést. Mivel nincs még gyerekem, nehéz elképzelni, milyen az, ha valaki a karrierje miatt elhagyja a fiát.

Az osztályban rendre te kapod az érettebb, idősebb szerepeket. Ez nem zavar?

Veszelovszki Janka: Az az igazság, hogy nem vagyok naiva alkat. Négy lány van az osztályban, az kapja az adott feladatot, akihez karakterben a legközelebb áll egy szerep. Arkagyinaként folyamatosan volt bennem egy bizonytalanság, de a vizsga után jó visszajelzéseket kaptam az osztályfőnököktől és a premiert követően is jókat mondtak. Hogy tényleg jó-e, amit csinálok, nem tudom, de jól érzem benne magam, ez biztos.

Kovács Máté, Vadász Krisztina, Kenéz Ágoston / Szumidagava / Ódry Színpad / Fotó: Éder Vera

Az idei évadban Én szobám címmel egy monodrámát mutattál be. Hogyan jött az ötlet?

Veszelovszki Janka: A rendezővel, Pécz Rolanddal régóta jó barátok vagyunk. Egy drámaiskolába jártunk és már korábban is sokat beszélgettünk arról, mit csinálhatnánk együtt. Az Egy gésa emlékiratai ötlete egy közös ismerőstől jött. Nekikezdtünk a színpadi adaptációnak, de közben a látványtervezőnk, Elek Lucia felvetette, mi lenne, ha nem a főhős karakterét emelnénk ki, hanem az ellenlábasát, aki egy Demóna szerű alak. Kicsit féltem tőle az elején, de végül is jó lett, azt hiszem.

Milyen érzés teljesen egyedül a színpadon lenni? Eddig csak olyan munkáid voltak, amiben az egész osztály „ott állt mögötted”.

Veszelovszki Janka: Nagyon jó. Előtte persze borzasztóan frusztrált. Dolgoztunk heten az előadáson, de miután ők elvégezték a munkájukat, egyedül állok a színpadon és rajtam múlik minden. Az mondjuk sokat számít, hogy bár nem interaktív az előadás, de gyakran nézek ki a nézőkre és az ő tekintetükből sok segítséget kapok.

Ismerted a Sirályt? Láttad, olvastad korábban?

Kenéz Ágoston: Nem emlékszem, hogy olvastam volna. Mindenesetre most elképesztően hatott rám, mert annyira rólunk szól. Csehov olyan hihetetlenül pontosan, annyira egyszerűen és közben végtelenül összetetten tud beszélni az emberről, a kapcsolatokról, a problémákról. Csodálatos, egyedülálló remekműnek gondolom a Sirályt.

Veszelovszki Janka / Az én szobám – Ódry Színpad / Fotó: Éder Vera

Csak ti vagytok lekettőzve Kristóffal. Mindenki másnak lehetősége van arra, hogy egy teljes szerepívet felépítsen. Nektek viszont osztozni kell. Mennyire nehéz ez?

Kenéz Ágoston: Izgalmas kihívás és elképesztően nehéz helyzet. Sokszor azt érzem, ennyire még senkit nem figyeltem az elmúlt két és fél év alatt, mint Kristófot a takarásból vagy a fénypult mögül, mert ahhoz, hogy be tudjak lépni a színpadra, arra van szükség, hogy elképesztően menjek vele. A három jelenetemből kétszer a fénypult mögül ugrok be és veszem át az abbahagyott mondatot. Előtte pedig azt figyelem, hogy elég fény legyen Kristófon, az eső zaja ne nyomja el a szövegét. Abban a pillanatban semmi nem érdekel jobban, mint hogy ő jó legyen. Szóval nem könnyű. Ez egy olyan nehézség, amivel közösen kell megbirkóznunk, de közben meg nagyon élvezem. Amúgy pedig nagyon sok közös pontot vélek felfedezni Trepljov és köztem.

Például?

Kenéz Ágoston: Az a fajta hév, lendület, elszántság és szélsőséges gondolkodás, amivel új formákat, új színházat szeretne csinálni és közben leszólja a régit, rám is gyakran jellemző. Jó és rossz értelemben egyaránt. Fantasztikus, hogy száz évvel ezelőtt egy drámaíró úgy írt erről, ahogy ma, az egyetemen, ennyi idősen beszélünk róla. Azzal a sértettséggel, dühvel és tenni akarással, ami bennünk is buzog, és ami talán hatással tud lenni egymásra és a szakmára is.

Kenéz Ágoston, Staub Viktória / Sirály – Ódry Színpad / Fotó: Éder Vera

Ez azt jelenti, hogy téged a színház csinálás komplexen érdekel? Gondolkodsz abban, hogy majd egyszer rendezz is?

Kenéz Ágoston: Igen, foglalkoztat, de az, hogy alkalmas vagyok-e rá, még nem derült ki. Keresem a lehetőségeket. Szeretek kísérletezni. Eredetileg kutató akartam lenni. Valamit megtalálni, kitalálni, valamivel pepecselni, keresni mi az, amit még nem tudunk a világról, de érdemes lenne felfedezni. Ez a fajta érdeklődés megmaradt bennem. A színházban is olyan dolgokkal szeretnék foglalkozni, amik még ismeretlen területeket feszegetnek, mint a Szumidagava, amiben Vadász Krisztával dolgozhattam. Ez egy no színházi előadás, amit Kriszta a fizikai színház elemeivel ötvözött. Rengeteg munka van benne, de abszolút megérte. Igazi kutatás volt saját magunkban és abban a kultúrában, amiről olyan keveset tudunk. Roland arra tanít minket, hogy minden zsákutcába be kell menni, és ha ügyesek vagyunk, megtaláljuk a kijövő utat. Ez egy ilyen próbafolyamat volt.

Szerző: Spilák Klára