“Molnár Ferenc zavarbaejtően jól ismerte a női nemet” – Interjú Bakonyi Csillával

2019 február 24. vasárnap, 7:00

A Jászai Mari Színház legújabb bemutatója, Az üvegcipő Adélját játszó Bakonyi Csillát Molnár Ferenc keserédes darabjáról és a happy end furcsa természetéről kérdezte Reichert Gábor.

Csaknem száz évvel Az üvegcipő ősbemutatója után nem érezted porosnak a darabot egy 2019-es előadáshoz? Nem tartottál attól, hogy Molnár műve esetleg veszített mára az aktualitásából?

Azt én sem merném állítani, hogy a megjelenített közeg aktuális lenne, de a darab mondandója, vagy legalábbis ami kikerekedett a mi előadásunkból, az mindenképpen. A felvázolt viszonyok, érzelmek – amelyek köré felépítettük az előadást – szerintem ennyi idő elteltével is érvényesek. Elég, ha az alapszituációra gondolunk, egy fiatal lány, Irma (Szakács Hajnalka), egy idősebb férfi, Sipos (Kardos Róbert), és az általam játszott idősödő hölgy, Adél bonyolult kapcsolatára. Nyilván a saját szerepemről tudok többet mondani, de szerintem az a fajta vívódás, ahogyan Adél megpróbál küzdeni a saját érzéseivel, egy fiatalabb férfi (Figeczky Bence) iránti szerelmével, az ma is nagyon megindító. Ebben rejlik Molnár Ferenc zsenialitása: zavarba ejtően jól ismerte a női nemet, tűpontosan írta le Adélt és a benne dúló viharokat.

Ha mai szemmel nézünk Adélra, kicsit olyannak tűnik, mint az utóbbi időben népszerű szinglifilmek céltudatos főhősnői.

Adél egy jómódú panziótulajdonos, egyedülálló nő, ő tartja el Sipost, ő diktál. De ne feledjük, hogy a huszadik század elejének társadalmi viszonyai egészen mások voltak, mint a mostaniak, amikor ezt már bárki lazán elfogadja. Ma azt mondanánk, miért ne élhetne Adél egyedül harminchat évesen? Viszi a panziót, van egy szeretője, kit érdekel? De a darab idejében nagyon más volt a helyzet: Adélnak nagyon fontos annak a hangsúlyozása, hogy őt becsülik a környéken. De hol és kik, könyörgöm, Józsefvárosban az a tíz ember, a házmester és a szomszédok, akikkel nap mint nap találkozik. De akkor is, neki fontos, hogy őt becsülik mert ebbe a hitbe tud menekülni.

Hamupipőke-átiratként is szokták emlegetni Az üvegcipőt. Ebben a felosztásban Adél lenne a gonosz mostoha, de ennél sokkal árnyaltabbnak tűnik a karakter.

Ez a gyönyörű ebben a szerepben. Az egyik kolleganőm azt mondta, hogy aki egyszer Adélt eljátszotta, az már bármit el tud játszani, mert annyira széles skálán mozog, annyi minden van ebben a karakterben. Egy másik Molnár-darabban, A testőrben debütáltam annak idején Tatabányán, én játszottam a színésznő szerepét. Akkor azt gondoltam, hogy „hú, hát ebben a nőben minden benne van.” Nem, revideálom magam, Adélban sokkal több minden van. Éppen az volt a legnehezebb és egyben a legszebb ebben a szerepben, hogy megmutassam, mi rejlik a „gonosz mostoha” lelke mélyén.

A darab összes karakterére, például Irmára is jellemző az előbb említett „tűpontos” ábrázolás? Nekem a Molnár-szöveg olvastán azért vannak fenntartásaim…

Erről Hajni nyilván többet tudna mondani, de az igaz, hogy Czukor Balázsnak, a darab rendezőjének is az volt az első gondolata, amikor elkezdtük értelmezni a darabot, hogy a legjobb ívű, pszichológiailag leginkább rendben lévő szerep Adélé. Érdekes, hogy a legtöbb színésznő szerepálmai között inkább Irma szerepel, de nekem soha nem volt ilyen vágyam. Szerintem Adéllal jobban lehet azonosulni, hosszas boncolgatás nélkül is értem, vagy legalábbis érteni vélem a figurát. Egy olyan nőt látok benne, aki a becsületét mindenek fölé, akár a saját boldogsága fölé is hajlandó helyezni, és megpróbál következetes maradni önmagához, – és akinek ez nem sikerül, mert általában senkinek nem szokott sikerülni az életben.

Gondolom, azt érted becsületesség alatt, hogy Adél jobb belátása ellenére Siposhoz akar feleségül menni. Egyáltalán miért van erre szüksége, ha egyszer másba szerelmes?

Azért, mert ez a nő lezongorázza magában, hogy mit várhat a további életétől. Pontosan tudja, hogy nem élné túl, ha Császárt választaná. Tisztában van vele, hogy ha ő megöregszik, ez a fiú el fogja hagyni. Ha pedig ez megtörténik, Adél föl fogja magát akasztani. Mert ő ilyen: gond nélkül megöli magát, ha lelép a szerelme. Tudja, hogy ha most nem menti meg magát azzal, hogy hozzákényszeríti magát a tíz éve a szeretőjeként működő Sipos Lajoshoz, és ellentmondást nem tűrően ki nem jelenti, hogy „eltartottalak tíz évig, az a minimum, hogy most pedig elveszel feleségül”, akkor teljesen a rabja lesz Császárnak, aki miatt megalázkodik, akit pénzelni fog, és megöregszik mellette. Ő meg szépen elhagyja. Ehelyett Adél inkább a becsületes utat választaná, és lezárná a kapcsolatát a fiúval. Csak hát ez nem így működik.

Szóval csak álca Adél nagy magabiztossága?

Szerettem volna, ha az előadásban egyetlenegyszer eltörik ez a nő, hogy a néző számára is megmutathassa, miért csinálja ezt az egészet. Amikor Sipos nagyon ellenáll, hogy „na most csakazértis megmutatom neked, és nem veszlek el”, akkor Adél összeroppan. Elmondja, hogy Császárt szereti, és tulajdonképpen arra kéri Sipost, hogy mentse őt meg saját magától, ne hagyja neki, hogy megalázkodjon. Nagyon fontosnak tartom ezt a részt, itt a nézők egy pillanatra belelátnak a karakterbe, vagyis szeretném azt hinni, hogy így sokkal jobban érthetővé válik a keménysége, zártsága.

A történet végén Adél mégis Császár oldalán lép le a színről. A kézenfekvőnek tűnő értelmezéssel szemben tehát ezt nem tartod happy endnek?

Egyáltalán nem. Úgy megy ki az én karakterem, hogy pontosan tudja, egy vagy két év múlva ott fog lógni a padlás deszkáján. Ez egy nagyon keserédes, tipikusan Molnár Ferenc-i lezárás, és mi nem próbáltuk ezt felkönnyíteni. Tényleg sokszor úgy mennek ki az emberek Az üvegcipőről, hogy „jaj de jó, hát végül mindenki boldog lett…” Szerintem közel sem erről van szó. Nagyon érdekes, hogy az olvasó vagy a néző azt szűri le a darabból, amire igazából vágyik: ha happy endet akar látni, akkor erre is lehetősége van, még akkor is, ha a történtek más felé mutatnak.

Irma és Sipos egymásra találása azért nem tűnik ennyire tragikusnak.

Talán tényleg nem, de azért ha jobban megnézzük, az ő további életük sem ígérkezik olyan vidámnak. Sipos azt mondja Irmának, „vágjunk neki ketten ennek a keserves világnak”: látunk egy ötvenéves embert és egy húszéves nőt egy fillér nélkül, olyan terhekkel, amiket nem biztos, hogy sokáig tudnak majd cipelni.

A darab realista játéknyelve is ezt a kevésbé optimista értelmezést erősíti.

Igen, valószínűleg pont az lehetett ezzel Balázs célja, hogy még jobban aláhúzza, nincs itt szó habos-babos meséről. A próbák során hamar eldőlt, hogy le kell dobnunk ezt a „meseszerűséget”. Rengeteg ötletet megnéztünk a próbafolyamat során, és Balázs abszolút partner volt abban, hogy mindannyian hozzátegyük a magunkét az előadáshoz. Nem mindig szeretek próbálni, de szerintem ez egy nagyon jó próbaidőszak volt. A végére már egy kicsit össze is zavarodtam, úgy kellett kiválogatnunk, hogy a rengeteg kipróbált ötletből mi maradhat meg a végleges változatban és minek kell kikerülnie. Szinte bármit meg lehetett csinálni a szöveggel: ha kellett, akkor így próbáltunk, ha kellett, akkor úgy. Ez az a szöveg, ami akkor sem unalmas, ha csak két ember ül egymás mellett, és felolvassa a közönségnek.

Szerző: Reichert Gábor