“Az Octopus elég izmos feladat elé állítja az alkotókat” – Interjú Sándor Júliával és Nagy Péter Istvánnal

2019 március 01. péntek, 7:00

Március 3-án látható első alkalommal Nagy Péter István Octopus, avagy Szent György és a sárkány rendezése az Ódry Színpadon. A Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves fizikai színházi koreográfus-rendező szakos hallgatója Sándor Júlia dramaturggal közösen készítette a mostani előadás szövegkönyvét Weöres Sándor egyik legismertebb drámájából. A két alkotóval a darabválasztásról, a komplex színházi nyelvről, kultuszról, társadalmi változásokról, a fiatalok lehetőségeiről, „mocsárszagú és citrus illatú” világról, a Trónok harcáról, rendező és dramaturg kapcsolatáról beszélgettünk a premier kapcsán.

Sándor Júlia / Fotó: Éder Vera

Miért épp ezt a szerteágazó, epikus darabot választottátok? Hogyan indultatok neki, mit kerestetek?

Nagy Péter István: Másfél éve kezdtünk el gondolkodni ezen a projekten Horkay Barnával és Hajdu Tibivel. Csak azt tudtuk, hogy szeretnénk valamit együtt csinálni. Barna koreografál, Tibi játszik, Juli a dramaturg, én rendezek. Aztán 2017 nyarán csináltuk Julival a Szentivánéji álmot Celldömölkön és szerettünk volna valami hasonlóan izgalmas, sokrétű, komplex dologgal foglalkozni, amiben ráadásul helye lehet a fizikai színháznak is. Az ötlet végül Julié volt.

Sándor Júlia: A Szentivánéji álom nagyon meghatározó élmény volt mindkettőnknek. Tudtuk, hogy valami hasonló összetettségű anyaghoz nyúlnánk leginkább. Az Octopus egy shakespeare-i komplexitású darab, és mindketten nagyon hamar beleszerettünk. Még a végére se értem, már úgy éreztem, hogy ez egy olyan anyag, amit szívesen ajánlanék Pepének (Nagy Péter István – a szerk.), és fordítva is: az anyagnak is szívesen ajánlanám Pepét.

Nagy Péter István: Persze hamar kiderült, hogy amennyire hasonlít Shakespeare színházához, épp annyira jelen van benne mondjuk Feydeau, vagy Brecht. Meg még sok minden más. Másfelől meg semmihez sem hasonlít, teljesen egyedi alkotás.

Megtaláltátok a darabot. Hogy nyúltatok hozzá? Elég szerteágazó a történet. Milyen gondolat mentén született meg a ti változatotok? Sok mindent kihúztatok?

Nagy Péter István: Mindenképp a teljes darabot szerettük volna színpadra rakni minimális húzásokkal, mert ennek az anyagnak a gazdagsága az egyik fő erénye. Az volt a célunk, hogy úgy meséljük el ezt a rendkívül költői és sokrétű történetet, hogy a néző az elejétől a végéig követni tudja az eseményeket, ami egyébként olyan, mintha a Trónok harca első három évada össze lenne sűrítve egyetlen háromórás előadásba. Rettentő izgalmas. Az mondjuk az elején kihívás volt, hogy hogyan lehet ezt a rengeteg szereplőt tizenkét színészre kiosztani, végül azonban ebből adódóan is elég tartalmas szerepkettőzések születtek.

Sándor Júlia: Weöres szövege már olvasva is nagyon erős élményt ad, rendkívül vizuális, a Weöres által megszólaltatott költői nyelv pedig sokszor hallgatva is nagyon szép. De amint színpadi megvalósításban kezdünk el gondolkodni, ez egyben csapda is. Azt kerestük, hogyan tudunk a szerző partnerei lenni abban, hogy az általa megírt költői képekhez hasonlóan erős gondolatiságú, érzékiségű színpadi képeket társítsunk, még ha adott esetben ez azzal is járt, hogy a szöveg szintjén húzásokkal éltünk. Igyekeztünk megtalálni azt az arányt, ahol a költői szövegek egy érvényes, a nézők számára is jól értelmezhető színpadi struktúrában szólalnak meg. Mindig annak az igényével közelítettünk, hogy a szerző által megírt történetet a saját színpadi világunkon keresztül jelenítsük meg, teremtsük és fogalmazzuk újra.

Nagy Péter István: Az Octopus elég izmos feladat elé állítja az alkotókat, és erre valójában én is csak menet közben jöttem rá. Közben meg hihetetlenül inspiratív Weöres szárnyaló fantáziája. Annyira komplex és izgalmas színházi gondolkodás van a szöveg mögött, hogy nagyon össze kellett kapni magunkat, hogy legalább megközelítőleg fel tudjunk nőni a feladathoz. Minden egyes jelenethez olyan kulcsokat kellett találni, amik képesek úgy élővé tenni a textust, hogy hozzá tudják passzítani azt a szexuálisan túlfűtött, buja atmoszférát, ami ezt az egész silenei társadalmat körbelengi, és közben képesek ezt ellenpontozni: humorosak tudnak lenni és az egymáshoz kontrasztosan viszonyuló jeleneteket egységbe is képesek fogni. A befektetett munkát viszont egy idő után egyre jobban meghálálta a darab. Zseniális alapanyag, olyan szintű, mint mondjuk Az ember tragédiája, csak messze sokkal több humor van benne…

A kulcskeresés egyik eszköze a fizikai színház?

Nagy Péter István: Felépítettünk egy sokrétegű színházi nyelvet, amiben a mozgásnak alapvetően fontos szerepe van, de ugyanolyan lényeges a zene, a vizualitás és persze a szöveg is. Ezen a négy pilléren nyugszik az előadás, de hangsúlyoznom kell, hogy ezt maga Weöres követeli ki. Az a líraiság és az a nyelvezet, amin ő ezt a történetet elmeséli, egyszerűen megköveteli ezt a sokcsatornás fogalmazási módot.

Túl a dráma szépségén, nyelvezetén, komplexitásán, mi volt az, ami a történetben érdekelt és megfogott titeket?

Nagy Péter István: Hát elsősorban az, hogy rólunk szól. Adva van egy önmagába zárt társadalom, ami folyamatosan krízishelyzetekkel szembesül. Mindjárt a történet elején betörnek a városba a rómaiak. De a római vezér – Giorgio pacifista hadi elveket vall, így hát a város működése ettől még egyáltalán nem áll le. Csupán felszínre kerülnek azok a hétköznapi hazugságok és megalkuvások, amik a pórnéptől az uralkodói családig mindenkit jellemeznek.

Sándor Júlia: Silenében az egész működés azon alapszik, hogy a város felett trónol egy soha senki által nem látott sárkány, akit egyszerre kell félni és a kedvére tenni, mert ő a város védelmezője. A jóindulatának pedig évente egy szűzlány feláldozása az ára. Ezzel Weöres arra is helyzetet teremt, hogy beszéljünk a női szerepek szociális beágyazottságának visszásságairól. És közben az is kiderül, hogy a sárkánykultusz és hozzá kapcsolódóan a szüzesség egyfajta kultusza ki van bélelve rengeteg hazugsággal és képmutatással.

 

Nagy Péter István: Azt gondolom, nagyon pontosan lehet ezen az anyagon keresztül azzal foglalkozni, hogy egy társadalom fundamentális hazugságai okoznak-e bármilyen disszonanciát az egyszerű emberekben. És ha igen, ez meddig tűrhető a számukra. És mi történik, ha az elégedetlenség elér valami kritikus pontra. És hát Weöres figurái… Nincs egyértelmű főszereplő. Történelmi kulisszaként ott van a legcsodálatosabb karakter, Inganga, a százéves anyakirályné, akinek a hihetetlen történelmi tudatához, élettapasztalatához, és keserűségéhez képest történik minden. Tele van humorral, iróniával, fájdalommal és szeretettel. Az utolsó leheletéig aggódik a fiatalokért és próbál tenni értük, tökéletesen tisztán látja, hogy mindjárt meghal. A mi előadásunk fő fókuszában mégis azok a fiatalok állnak, akik vagy ebből a világból jönnek, vagy épp belekeverednek. Hogyan tudnak a silenei társadalom visszásságaival megküzdeni. Hogy tudnak, vagy épp nem tudnak morálisan túlnőni rajta, hogyan próbálnak harcolni a saját boldogulásukért és boldogságukért. Mennyire tudnak és akarnak változtatni, hogyan találják meg az identitásukat, és ez a sok-sok igyekezet, élni és tenni akarás hogyan oltja ki egymást, ami aztán végül mégsem tud valódi változást elérni: az egyik hamis kultusz zökkenőmentesen felcserélődik a másikra. Mindemellett pedig az egész történet bele van helyezve egy olyan egzotikus, gazdag, ezerszínű környezetbe, aminek megteremtésével már önmagában is öröm foglalkozni.

Lehet itt kultuszról és ellenkultuszról, társadalmi és politikai vetületekről beszélni, ezekre konkrétabban hogyan helyeztetek hangsúlyt?

Nagy Péter István: Ez alapvetően politikus előadás, de nem miattunk, hanem Weöres miatt, aki úgy írta meg a hatvanas években ezt a történetet, hogy egyértelműen az akkori magyar társadalomról szól. Sajnos az eltelt ötven év alatt annyira sok minden nem változhatott, mert a legtöbb szituáció fájóan ismerősen hat most is. Számomra és talán a generációm számára is rettentő bonyolult kérdés, hogy hogyan tudnak valódi társadalmi változások létrejönni. Ez a darab pedig éppen azzal foglalkozik, hogy emberek, akik ebben a társadalomban élnek, és nem feltétlenül akarják vagy tudják ezt elhagyni, hogyan küzdenek vele, milyen módon hat a hétköznapjaikra, hogyan jutnak el a társadalmi tudatosság igényéhez, és ha ez már megvan, tudnak-e vele bármilyen számottevő hatást gyakorolni.

Sándor Júlia: Azért is fontos, hogy a nagy történetet az egyes emberek történetei felől közelítjük, mert a társadalom folyamatai ezeknek az összjátékából alakulnak. Tulajdonképpen a társadalom mozgatórugóit és az egyes alkotóelemeit figyeljük az egyes emberek történetén keresztül. És hát látunk sok kis megalkuvást, és látjuk azt is, mivé adódnak ezek össze. Ahogy főszereplőt is nehéz lenne kijelölni, úgy arra sem lehet egyértelműen rámutatni, a silenei rendszerváltás kinek melyik választása mentén csúszik félre. Egy komplex rendszerről van szó, amelynek a folyamatai együtt hatnak.

Nagy Péter István: És hát Weöres minden életszeretetével együtt elég pesszimista ezen a vonalon.

Milyen az előadás látványvilága?

Nagy Péter István: Devich Botond látványtervezővel abból indultunk ki, hogy a látvány alapvetően magát a várost sűrítse össze egymás mellé rendelt elemekben. Van egy óriásplakát a színpad hátuljában, ami téri kontextust tud teremteni például a hatalom és a nép viszonyához. Ez egy olyan fragmentuma a mai magyar társadalomnak is, ami lényegesen többet jelent önmagánál. Olyan megoldásokat kerestünk, amik a szöveghez hűen tükrözik Silene városát a maga egzotikus vonásaival, de közben látványban kapcsolódnak a mához is. Fontos volt mondjuk a történet egyik központi eseménye a tavaszünnep, ami egyfajta szelepként működik. Azokat a feszültségeket, amiket a rendszer termel az emberekben évente egyszer „levezeti” ez az esemény. Ilyenkor mindent lehet. Fellazulnak az erkölcsök, utat nyer az erőszak és a zabolátlan szexualitás, az emberek minden frusztrációjukat kieresztik. Az egésznek van egyfajta természetközelisége is. Olyan vizualitást képzeltünk el az előadáshoz, ami formailag tág asszociációknak is teret hagy, helyenként viszont az egyes térelemek a maguk konkrétságában vannak jelen. Az előadás során így folyton változik a tér jelentése.

Nagy Péter István / Fotó: Éder Vera

Az előadás negyedik pillére, ahogy fogalmaztál, a muzsika. Milyen a zenei szövet?

Nagy Péter István: Az eredeti elképzelésem egy dzsessz trió volt. A mostani felállásban Ifj. Balázs Elemér zongorázik és én dobolok. Elemér nagyszerű zenéket komponált a darabhoz. Szerettük volna valahogy megmutatni a líbiai serpenyőben forrongó érzelmi kavalkádot. A fiatalok élni akarását, szereleméhségét és magányát. Azt a zabolátlan, mocsárszagú, de közben meg citrus illatú világot, aminek megvan a maga gazdag kultúrája. Egyszerre egzotikus és ismerős. A dallamokban a dzsessz mellett így hát megjelenik a magyar folklór, elsősorban Bartók és Kodály felől közelítve. És lesz az egésznek egy erős ritmikus világa is, megszólalnak kórusok és persze sokat megzenésítettünk azokból a versekből, amiket eredetileg is dalnak képzelt Weöres. Elemérnek ez az első színházi munkája, az elejétől kezdve nagyon érdekelte az egész projekt és kreatívan és rugalmasan tudott kapcsolódni hozzánk.

Nem először dolgoztok együtt. Miért fontos számotokra a közös munka?

Nagy Péter István: Julival a Bakkhánsnők volt az első közös munkánk másodévben, aztán jött a Szentivánéji álom, A hosszú karácsonyi ebéd, majd a Caligula és most az Octopus. Nekem nagyon fontosak a meglátásai. Ő olyan alkotótárs, aki végig ott van mellettem és a projekt mellett. Miután az előkészületek nagyjából ugyanannyi időt vesznek igénybe, mint a színrevitel, a próbafolyamat során egymás mellett töltjük el a legtöbb időt. Mi ketten látjuk át legjobban az egész projektet, épp ezért benne tudok bízni a leginkább.

Sándor Júlia: Nagyon szeretek Pepével dolgozni. Hiszek benne, hogy amihez hozzányúl, abból érvényes, értékes, izgalmas dolog kerekedik, és úgy érzem, hogy ehhez valamilyen módon én is hozzá tudok tenni. Ez egy jó kombó. Az előadásaink közös produkciók, nyilván a feladatkörök megoszlanak, és rendezői világukban az előadások Pepe kreativitását tükrözik, de az egésznek az az élménye, hogy együtt hiszünk valamiben és hozunk létre valamit. Ráadásul számomra mindig nagyon inspirálóak ezek a munkák, és sokat tanulok belőlük.

Nagy Péter István: Nagyon fontosnak tartom a csapatmunkát. És most abban a kivételes helyzetben vagyunk, hogy a közösségi létezés jellemző volt az egész próbafolyamatra. Sikerült egy nagyon jó csapatot összehívni, és itt most persze illene elsorolnom az összes színész nevét, mert csodálatosan dolgoztak. De nemcsak rájuk gondolok, hanem például az asszisztensünkre – Barok Andira, aki nélkül egész biztos nem értünk volna a dolog végére. És az is nagy élmény volt, hogy bár sok felől jövünk, mégis sikerült egy közös színházi nyelvet kialakítanunk. Ha minden próbaidőszak ilyen lenne, minden nehézségével együtt, ez egy csodálatosan szép pálya lehetne.

Szerző: Spilák Klára

Octopus – bemutató március 3. 19 óra

További előadás: március 19. 20 óra

Helyszín: Ódry Színpad