“Csak öniróniával és nevetéssel lehet túlélni” – Interjú Vadász Krisztina koreográfus-rendező hallgatóval

2019 március 14. csütörtök, 6:43

Március 14-én a Színház- és Filmművészeti Egyetem Hevesi termében Zárt ajtók címmel mutatják be Jean Paul Sartre nagyhatású, egzisztencialista drámáját Vadász Krisztina rendezésében. Az egyetem negyedéves fizikai színházi koreográfus-rendező szakos hallgatójával aktualitásokról, kollégiumi szobákról, bűnökről és megbocsátásról beszélgettünk. 

Fotó: Éder Vera

Miért nyúltál épp ehhez a drámához?

Ismertem már a művet, és amikor most újraolvastam, rájöttem, hogy a jelenlegi élethelyzetemben teljesen aktuális, ezért döntöttem úgy, hogy foglalkozom vele. A szereposztás, ami megszületett a fejemben, szerencsére gond nélkül egyeztethető is volt ebben az időszakban.

Mi az aktualitása az életedben?

Inspirált a dráma azon tézise, hogy a pokol nem más, mint a másik ember. Amikor megkérdezték, hol voltam a nyáron, annyit tudtam mondani röhögve: a pokolban. Ezentúl az alaphelyzet, hogy hárman vannak egy kis helyre bezárva, nagyon rímel arra, ahogy minket elhelyeznek a kollégiumi szobákba. Van három idegen ember, beosztják őket bizonyos szempontok szerint, és meg kell velük ismerkedni, együtt kell élni. Néha segítjük, néha gyötörjük egymást.

Fotó: Éder Vera

A nagysikerű Túlóra után ez már a második kamara előadásod. Itt is minimális térben dolgozol, néhány emberrel. Fizikai színházi rendező-koreográfusként miért nem a nagy ívű produkciók érdekelnek, miért a kis létszámú stúdiómunkák vonzanak?

Természetesen nagyon szeretnék rendezni az Ódryn és jövőre tervezek is, de valahogy eddig ezek az anyagok találtak meg, amikor színészekben gondolkodtam. Egyébként Bognár Eszter, a látványtervezőm egy nagyon jó és inspiráló teret talált ki. Eredetileg azt gondoltam, hogy a realitás felé megyek el, nem a stilizáció lesz a lényeges a fogalmazásban, de a próbák közben egyre inkább az lett a fontos.

A szövegkönyvet mennyire dolgoztátok át?

Bódi Zsófival készítettük a szövegkönyvet. Eléggé átdolgoztuk, meghúztuk és modernizáltuk, mert számunkra meglehetősen avitt volt a fordítás. A címet is megváltoztattuk, mert a „tárgyalás” szót nem éreztük találónak, a francia címet is inkább „Zárt ajtók”-nak lehetne fordítani. Az sem egyszerű, hogy borzasztóan filozofikus, nehéz a darab, amit első olvasásra nem biztos, hogy megért az ember. Ezeket próbáltuk kicsit közelebb hozni a nézőkhöz, de ügyelve arra, hogy ne legyen túl direkt a fogalmazásmód. A fontos dramaturgiai pontokra kifejező képeket igyekeztem komponálni, hogy ne csak ésszel lehessen megérteni, hanem az érzékekre és az idegrendszerre is hasson.

Fotó: Éder Vera

A történet szerint három ember a pokolban keresi a választ élete értelmére, halála okára, vallja meg bűneit és szembesül az örök bűnhődéssel. Egyszer azonban kinyílik az ajtó, mégsem megy ki rajta senki. Nektek mi a válaszotok erre, miért maradnak?

Mert az felelősséggel járna. Garcin például azt mondja, Inès miatt nem megy ki, de valójában ott fogja fel, hogy ha most távozik, úgy kell tovább „léteznie”, mint a földön, ahol a kollégái azt gondolták róla, hogy gyáva. Ha kimegy az ajtón, az fogja kísérteni, hogy Inès gyávának gondolja, ám ha marad, és meggyőzi őt arról, hogy bátor és volt oka, hogy elkövesse a bűnét, akkor ő is el tudja ezt hinni magáról. Sartre úgy vélekedik, hogy az ember szabadságra van ítélve, de ez felelősséggel jár, ezért inkább a másik véleményétől függünk, és nem tudjuk meghatározni önmagunkat a másik tekintete nélkül.

A bűnök, amiket ez a három ember az életében elkövetett, megbocsáthatatlanok?

Van, ami nem. De Estelle bűne szerintem megbocsáthatatlan. Estelle ugyanis kidobja az újszülött gyerekét az erkélyről egy tóba, mert nem meri felvállalni. Azt gondolom, ez a legdurvább mind között. A többi sokkal szokványosabb: házasságtörés, mástól elszeretés, a szeretett ember lelki terrorban tartása. Az ilyen kihágások elég hétköznapiak. Arról is szól ez szerintem, hogy mindenki érezheti magát bűnösnek.

Fotó: Éder Vera

Kaphatnak ők feloldozást?

Nem. Ez mindenképp különbség a valódi élettel szemben. Abban hiszek, hogy ha az ember elkövet valamit, van mód arra, hogy változtasson vagy vezekeljen a bűne miatt. A három szereplőnek az a tragédiája, hogy azt hiszi, a dolgok a pokolban is úgy működnek, mint az életben. De nem.

Van a történetben egy negyedik alak is, a pincér. Neki milyen szerepet szántál?

A szereplőknek bizonyos időközönként látomásai vannak, bejön nekik egy „film”, hogy mi folyik a földön, ahonnan ők már eltávoztak. Ezt egybevontam azzal, hogy a pincérnek, aki eredetileg csak a darab elején van ott a társasággal, csináltunk egy kis „magánéletet”, hogy ő, aki a szobán kívül van, egy folyosórendszerben, hogyan éli a mindennapjait. Minden esetben a megjelenése indukálja a szereplőkben a látomást. Ezeknél a részeknél használunk zenét az előadásban.

Fotó: Éder Vera

Miről szól az előadásod? Mit akarsz „elmondani” vele?

Egyrészt azt, hogy azokat a dolgokat, amiket megélünk, egy idő után csak öniróniával és nevetéssel lehet túlélni vagy átvészelni. Másrészt, hogy nagyon fontos rájönni arra, mennyire tudja függetleníteni az ember magát másoktól. Vagyis, hogy mindenfajta szubjektív vélemény vagy objektív tényező nélkül meg tudjuk-e határozni saját magunkat az életben. Az érdekel ebben a történetben, hogy az ember milyen rosszul tudja érezni magát, ha olyanok veszik körül, akiknek a szemében ő nem tetszik magának. Vagy épp azért vagyunk kapcsolatban valakivel, mert olyannak lát minket, amilyenek szeretnénk lenni. Visszaigazol, és ezért tudjuk elfogadni magunkat.

Szerző: Spilák Klára

 
 

Kapcsolódó anyagok