“Szeretek hangulatokkal játszani” – Interjú Tapasztó Ernő rendezővel

2019 március 16. szombat, 7:00

Jaroslav Hašek kultikus regénye (és annak Spiró György által készített színpadi adaptációja) nem az elhíresült mondatok, anekdoták, sokkal inkább az általuk megjelenített kor karneváli összevisszasága miatt foglalkoztatta Tapasztó Ernőt, aki a tatabányai Jászai Mari Színházban vitte színre Švejk, a derék katona történetét.

Mikor olvastad először a Švejket?

Elejétől a végéig csak nemrég olvastam el, amikor készültem a tatabányai rendezésre. Régebben láttam a filmet, ismertem Spiró György adaptációját, láttam is belőle színházi előadást, de a regényből korábban csak részleteket olvastam. A legtöbben kamaszként találkoznak először a Švejkkel, de nekem akkoriban snassznak tűnt, mint a Winnetou vagy a Tom Sawyer kalandjai. Ezek abszolút nem érdekeltek, és valahogy ide soroltam a Švejket is. Azt hiszem, eleve Camus-vel kezdtem, aztán jött García Márquez, Günter Grass, Beckett, aztán Hamvas Béla, Nietzsche… Ha már cseh irodalom, Hrabal sokkal közelebb állt hozzám. Hrabalt végig kell olvasni, azok a mondatok, hangulatok megmaradnak az emberben. Hašeknek novelláit, publicisztikáit olvastam korábban, amiket egyébként nagyon szerettem. Valószínűleg a regénnyel való kései találkozás miatt van az, hogy számomra egészen másról szól a Švejk, mint amit a legtöbben mondani szoktak róla.

Tapasztó Ernő

Mi az, amiben szerinted másképp gondolkodsz a regényről?

Eleinte nem tudtam, honnan fogjam meg a történetet. Nagyon sokáig gondolkodtam rajta, hogyan tudnánk elérni, hogy ne fulladjon a darab anekdotázásba, hogy ne csak mesélgessük egyik sztorit a másik után. Így inkább magából a korszakból, a múlt század első évtizedeinek hangulatából, művészetéből indultam ki, és kicsit továbbtoltam a dolgot, mert nem ragaszkodtam az eredeti történet kulisszáihoz – így kerülhettek burleszkelemek is a darabba. A hangulathoz és a látványvilághoz sokat merítettem a festészetből is. Nagyon szeretem például Toulouse-Lautrecet. Ki ne szeretné a régi Párizst, a Moulin Rouge, a Montparnasse világát? Ne feledjük, Hašek kelet-európai kortársai közül Ady is mindig Párizsba vágyott, Kassák elgyalogolt odáig, Brâncuși vagy Ionesco is ott kötött ki, és még sorolhatnám.

A Monarchia világa egyáltalán nem izgatott?

Én mint aradi, aki egy olyan városban nőttem fel, amit a Monarchia virágzása idején építettünk – azért használok többes szám első személyt, mert például az aradi színház épülete a dédnagyapám támogatásából is épült –, a régi Monarchia területén bárhol végtelenül otthon érzem magam. De ez a nosztalgikus visszavágyódás egyszerűen nem érdekel a színházban.

Svejk / Jászai Mari Színház / Fotó: Prokl Violetta

Számomra a regény sem a nosztalgiáról szól, épp ellenkezőleg: a Monarchia széteséséről.

Igen, éppen innen próbáltam megfogalmazni az előadást, a szétesés felől. A látványvilággal is ezt próbáljuk erősíteni, ezért említettem az előbb a festészetet. A képzőművészet nagyon érdekes módon tudja követni egy korszak hangulatát, Picasso kubista korszaka is nagyon fontos nekem ebből a szempontból. Úgy képzelem, hogy ő bármit tökéletesen le tudott rajzolni vagy festeni, de nem véletlen, hogy minden kompozíciója szétesett darabjaira. Mint ahogy a Monarchia vagy maga a világ is darabjaira hullik, benne pedig életek zuhannak össze. Ahogy megyünk előre az időben, egyre jobban esnek szét a dolgok. Én is valami ilyesmit szerettem volna megmutatni: az előadásban minden darabjaira hullik, és ezekből a mozaikokból, képekből próbálunk egységes egészet létrehozni. Ebben nagy segítségemre volt a díszlettervező, Fekete Anna, és a jelmezeket készítő Papp Janó, akik rögtön ráéreztek erre a nagyon érdekes világra.

Mennyire illeszkedett ez a koncepció Spiró György szövegkönyvéhez?

Baromira jó a Spiró-féle szövegkönyv, viszont – mivel nem annyira maga a történet, sokkal inkább az általa keltett hangulatok, benyomások érdekeltek – nagyon sokat húztunk belőle. A kilencven oldalas szövegkönyvből körülbelül negyvenet, vagy legfeljebb ötvenet használtunk fel. Snittekben gondolkodtam, mint Tarantino vagy Guy Ritchie a filmjeikben. Amikor az ember egyszer csak belekerül egy háborúba, és egyik esemény jön a másik után, utólag nem láthat rá másként a saját történetére, mint mozaikok, snittek egymásutánjaként.

Svejk / Jászai Mari Színház / Fotó: Prokl Violetta

Švejk is egyszer csak „belekerül a háborúba”, sőt nálatok ez úgy történik, hogy civil ruhában besétál a díszletbe, mintha csak véletlenül tévedt volna oda.

Švejket dobálja a világ. Mindenre csak reagál, ez a szépsége és a nehézsége is a szerepének. Sosem ő viszi a cselekményt, nem ő az, aki mozgatja a szálakat. Ő mások reakcióira tud csak reagálni. Ő az az ember, aki megpróbál kievickélni a világból, csak valami mindig épp annyira megváltozik, hogy ez ne sikerüljön neki. Mindannyian bele próbálunk ülni a történelembe, és naivan azt hisszük, hogy ezt meg lehet csinálni. Nem lehet, a történelem folyamatosan megy, árad, változik.

A darabban is minden változik, egyvalakit kivéve: a főszereplőt.

Švejk nem változik. Nagyon sokféleképpen értelmezik az alakját, a kortárs irodalomtörténészek egy része például afelé hajlik, hogy Švejk egy opportunista ember, aki mindent megtesz azért, hogy megússza a háborút, és jól jöjjön ki ebből az egészből. Nekem ez így nem volt játszható, számomra ő egy bugyuta, de szeretnivaló figura. Nem az alak shakespeare-i mélységeivel akartam megmutatni a történet tragikumát, inkább a zenével – Borsos Pál és Éder Enikő írt kiváló zenét a darabhoz –, a képekkel, az előadás sodrásával. Másmilyen dinamikát képzeltem el, ezért választottam inkább ezt a fajta figurát. Nem látjuk, hogy ez az ember milyen belülről, soha nem is fogjuk meglátni, hogy milyen. Igazából csak a mások cselekedetei által válik láthatóvá. Egy személyiségfoszlánnyal van dolgunk, egy olyan emberrel, akinek a jóisten adott lelket, de valahogy nem adott hozzá túl sok észt, akivel bárki bármit művelhet, mert mindent eltűr.

Svejk / Jászai Mari Színház / Fotó: Prokl Violetta

Nem tartasz attól, hogy a közönség inkább a kedélyes Švejk-figurát akarja viszontlátni az előadásban?

Én nem akarok kedélyes lenni, nem szeretem a kedélyességet a színházban. Szerintem ha nem jelenik meg még a legvidámabb produkcióban is a halál lehetősége, a tragédia a komédiában, a dolog elveszíti a tétjét. Szerintem sokkal érdekesebb, ha néha megmutatjuk az érem másik oldalát is. Ki a túró kíváncsi a kedélyes, egyszerű kis csevegésekre? Szerintem ennek a kora lejárt. Fogalmazzunk élesen, pláne színházban. Szeretek hangulatokkal játszani, a nézőt libegtetni egyik hangulatból a másikba, hogy ne tudja, mi fog történni. Mit várna az ember a Švejktől? Megy-megy a főhős, és majd vicces dolgok fognak vele történni. Nálunk már az első tíz percben kiderül, hogy nem lesz ez mindig olyan nagyon vidám. A színház egy nagyon komoly és végtelenül komplex művészeti ág, aminek igenis az a feladata, hogy ne csak ki-, hanem be is kapcsolja a nézőt. És hagyja is bekapcsolva, hogy gondolkodjon az előadásban látott képeken, hangulatokon. Azt szeretném, hogy bizonyos pontokon legyenek a nézőnek katartikus élményei, és azt hiszem, hogy ez az ajánlat, amit teszünk az előadásunkkal, megteremheti ennek a lehetőségét.

Svejk / Jászai Mari Színház / Fotó: Prokl Violetta

Érdekes választás a címszerepre Crespo Rodrigo. Valahogy másmilyen fizimiskával képzelném el Švejket…

Persze, pont ez benne az érdekes. Az a groteszk, teljesen elnagyolt világ, amit elképzeltünk a történethez, ezt a szereposztást is lehetővé teszi. Az előadás kezdetén beindítjuk a cirkuszt, és két felvonáson át, megállás nélkül megy a hamvasi karnevál. Rodrigo nagyon finoman tud ráérezni ezekre a hangulatokra, és erre a finom játékra óriási szükség volt. Ehhez nem felelt volna meg egy hagyományosan švejki, pocakos, köpcös karakter.

Szerző: Reichert Gábor