“A második este kijelentettem, hogy színész szeretnék lenni” – Beszélgetés Litauszky Lillával

2019 március 20. szerda, 7:03

Tizenheten végeznek az idén a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakán, Novák Eszter és Selmeczi György osztályában. Az elkövetkező hetekben őket mutatjuk be. Az interjúkat az egyetem harmadéves dramaturg hallgatói készítik.

Litauszky Lilla / Fotó: Éder Vera

A Madách színházból jössz, ott voltatok ma délután… Miért?

Az osztályfőnökünk, Novák Eszter meghívott minden színházigazgatót, meg csinált egy prospektust rólunk, hogy ki mit csinál, hol lehet minket megnézni, hogy megismerjenek, mert nem igazán van idejük vizsgákra járni. Ezért Eszter választott egy hétfő délután négyes időpontot, amikor ráérhetnek, hogy lássanak minket. Énekeltünk: mindenki, amit akart.

Te mit énekeltél?

My heart belongs to Daddy, ami egy Cole Porter szám. Mindig azt mondom, hogy Pole Corter, de Cole Porter. Jazz. Ez benne van a George and Cole-ban, amit az Ódryn játszottunk. Mást énekeltem volna, csak egyáltalán nem tudtam menni próbára… Nem volt kottám se, Selmeczi tanár úr fejből zongorázott.

Miket csináltál, miért nem tudtál próbálni?

Most mázlim van, castingokra járok, meg kaptam egy főszerepet egy sorozatban. Megyek szerződést kötni meg ilyen-olyan ruhapróbára. Pont most, ezen a héten egy másik sorozatban forgattam, közben próbálom Miskolcon a Velencei kalmárt.

Elmeséled, hogy kerültél Miskolcra?

Tavaly decemberben jött Szabó Máté (a Miskolci Nemzeti Színház művészeti vezetője – a szerk.), hogy egy operettbe keresnek lányt. Máté engem választott. Pár nappal később Béres Attila (a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója – a szerk.) megnézte a Nyíregyháza utcát, és úgy döntött, nem csak ebbe, hanem más darabokba is szeretne engem. Áprilisban kezdtem a Cirkuszhercegnőt próbálni. Októberben a Hello Dollyt, most meg a Velenceit. A háromból kettő musical..

Mert, ha zenés osztályba jártál, akkor tuti jól énekelsz…

Ez a hozzáállás tényleg jellemző. Én tisztában vagyok a képességeimmel, nem akarok senkit se átverni, hogy ezt simán megcsinálom. Volt olyan is, hogy Kéménczy Antal beajánlott Veszprémbe, a Bob hercegbe. Akkor is mondtam, hogy nem gondolom, hogy sikerülne, és hát nem is.

Nem is érdekel annyira a zenés színház?

Miskolcon megszerettem. De egyértelműen inkább prózát szeretnék játszani, és szívesen vállalok néha zenést. De szeretném, hogy ne ez legyen a fő vonal. És hát ne várjanak tőlem operai hangot…

Hogy-hogy zenés osztályba jelentkeztél?

Zsótér Sándorhoz jelentkeztem, a másodrostán kiestem, de ott volt Ascher Tamás, akinek megtetszettem. És akkor felhívott Novák Eszter, hogy esetleg átvennének az osztályba, csináltak nekem egy mini másodrostát, pár ember előtt énekeltem, Eszter segített dalokat választani. Rá pár napra már kezdődött is a harmadrosta, ami nehéz volt, mert a többiek egy hónapot készültek, én meg három napot…

Zsótérral beszéltél azóta erről, hogy miért nem engedett tovább?

Egyetlenegyszer kicsit szóba került, nem mondott konkrétumokat. Aztán amikor elkezdtünk vele dolgozni a Meggyeskerten, nagyon zavarban voltam, féltem tőle, de mondta, hogy ezt felejtsem el.

Jó élmény volt a közös munka?

Féltem. Meg egészen másmilyen volt, mint ahogy korábban dolgoztunk. A Meggyeskert eredetileg beszédvizsgának készült. Inkább arra koncentráltunk, hogy “beszéd, érthetőség, értelmezés”. Rengeteget elemeztünk. Van az első felvonás, ahol sokan csak ülünk és figyelünk, de érdekes volt ott lenni és nézni, hogyan tud az osztálytársam belőlem építkezni, abból, hogy csak ott ülök. Eleinte ismerősöknek játszottuk, mindig volt nagy darabtemetés, aztán lett újra és újra. Kispál és a borz effektus… Nehéz feladatom van benne, de az egészhez képest kicsi. Hárman játsszuk a főszereplőnőt, enyém a második felvonás. Ez egy negyvenvalahány éves nő, a mai napig jó nehéz. Ez volt az első eset, hogy egy szerepet hosszabb ideig vinni kellett. Sok-sok sírást meg szomorúságot okozott a próbafolyamat… Nem is a többiekre vagy Zsótérra vagy ilyenkor dühös, magadat kezded megkérdőjelezni. 

Volt olyan vizsga vagy előadás, amit nagyon szerettél?

Amit Varga Bence, az évfolyamtársunk rendezett: a Gyévuska. Csak kétszer játszottuk. Imádtam, annyira jó volt a próbafolyamat, Bence nagyon jól, jó tempóban irányított, nem fordult elő, hogy ellebegtünk az időben. Szerettem azokat, akikkel együtt dolgoztam, az anyagot is. 

A zenés rendezőkkel már elsőtől együtt dolgoztatok?

Az elején igen: énekvizsgákat csináltak velünk meg mesevizsgát, meg Boldogtalanokat. Volt operett vizsga, két hét alatt hét operettet csináltunk meg, azt is imádtam. Azért jó ez az együtt dolgozás, mert azóta is csomó embert hívnak. A nyáron Szentendrén dolgoztam újra Varga Bencével.

A megszokottnál nagyobb évfolyam és osztály a tiétek, ennek érzed hátrányát?

Ezerszer nehezebb. Nagyon sokan fogunk végezni, ötvenvalahányan a Kaposváriakkal. Rengeteg lány, és egy osztályon belül már az öt is sok szokott lenni. Nálunk meg van nyolc csaj. Brutál…

Jó az osztályközösség?

Fel voltunk készítve arra, hogy majd lehetnek nagy összecsapások, hiszen állandóan egymás nyakában vagyunk, és voltak is nyilván, de szerintem soha nem fordult elő olyasmi, ami teljesen szétrombolta volna az osztályt. Külsősök is mindig mondták, hogy az előadásainkon az látszik, hogy összetartóak vagyunk. Ez nem azt jelenti, hogy mind a tizenheten világi nagy barátok vagyunk. Egyáltalán nem, csak össze tudunk fogni. Van olyan, akivel diploma után is tartani fogjuk a kapcsolatot.

Mióta érdekel a színház?

Az érettségi évéig mindig voltak elképzeléseim, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de pont addigra ezek mind elhullottak, úgyhogy nem tudtam, mi lesz velem. Pünkösdkor elmentem valahova táncosként fellépni, ott találkoztam kaposvári színészhallgatókkal. Egy ideig egy helyen laktunk, néztem, amit csinálnak – nagyon tetszett. Odamentem hozzájuk, hogy hű ez micsoda, ezt hol lehet… És akkor mondták, hogy van az egyetem. Addig más világban mozogtam. Én erre már nem emlékszem, de egy miskolci kollégám, aki ebbe az osztályba járt, azt mondja, ott volt, amikor a második este kijelentettem, hogy színész szeretnék lenni. Addig inkább táncszínházba jártam, meg párszor elvitt az anyukám színházba. Például megnéztük Psota Irént, már nagyon idős volt, mert őt azért látni kell…

Mi az, amivel a legtöbbet szenvedtél az egyetemen?

Nagyon sokáig nem tudtam beszélni. Egyáltalán nem. Teljesen rossz helyre raktam hangsúlyt. Teljesen ki voltam borulva, úgy csináltam meg az Ahogy tetszik vizsgát első végén, hogy nem fogtam fel, mit mondok, csak az járt a fejemben, hogy itt meg itt legyen a hangsúly. Aztán valahogy elhangzott a kulcsmondat: akarj fogalmazni. De hát az első években ezt látták belőlem az emberek, hogy még beszélni se tud… Meg volt ugye ez a hangszalagcsomó is…

Elmeséled, mi történt?

A harmadrostán – gondolom a stressz miatt – elment a hangom, a vége előtt két nappal. Az elején csak szexi rekedtes volt, azt hittem túl sok cigi vagy kicsit megfáztam. Aztán már alig tudtam beszélni. Egészen sok jelenetem volt, de csak kettőt tudtam épphogy kigyömöszölni. Az Ódry Színpados egyénin mindenki kiment, énekelt valamit, én meg táncoltam… Komikus volt. Aztán kiderült, hogy kétoldali hangszalagcsomó. Úgy kezdtem el a sulit, hogy nem beszélhettem, hanem füzetbe irkáltam. Az énekóra is arról szólt, hogy legyen egyáltalán hangom. Aztán ez a probléma később vissza-visszajött. Annyira rettegtem az énekléstől, hogy ráment a hangszalagjaimra. Az elején kicsit ki is szorultam az osztályból emiatt, amúgy se voltam nagyon barátkozós és ez nem segített. Tavaly próbáltuk a Cirkuszhercegnőt, éreztem, hogy megy el a hangom, de eldöntöttem: nem érdekel, nem lehet állandóan ezt csinálni és meggyógyítottam magam. Ez tényleg egy pszichés tünet.

Volt, aki segített téged a nehezebb időszakok alatt?

Anyukám. Csomószor ő hozott el az egyetemről – zokogtam, teljesen kikészültem és akkor jött értem. Pont nem volt munkája. Mázlim volt. Őt hívtam fel minden nap azzal, hogy otthagyom a sulit, ő meg két éven át minden nap meghallgatta ezt. A második év végén kicsit megnyugodtam, addig nem voltam önmagam. Harmadikban egy nagyon jó Füst Milán vizsgát csináltunk négyen Lázadók címmel. Kevesebben dolgoztunk együtt, nem féltem annyira. Az is az én érzékenységemről szólt, hogy volt egy ajtós feladat, ami nagyon betalált… A tánc miatt már régóta foglalkoztat, hogy nézek ki, duci vagyok-e. Ennél az ajtós feladatnál először mesélni kellett arról, hogy látod magad kívülről, belülről. A többiek is tehettek fel kérdéseket. És akkor azt kérdezték, hogy melyik ajtón mennék be karakter szempontjából, mondtam a parasztot, mert az nyilvánvaló volt és mondtam az arisztokratát. Eszter meg mondta, hogy ahhoz nagy vagyok. Akkor valami gyökérházi módon összeroppantam, és arra jutottam, hogy fogynom kell. Elkezdtem diétázni, kicsit bekattantam. Nem koncentráltam a feladataimra, azt írogattam, mit kell ennem, mennyit kell sportolnom. Aztán kértem segítséget, meg sokat olvastam, dolgoztam ezen, és akkor lassan helyreállt bennem valami. Most nem eszem cukrot. Meg húst. De azt az állatok miatt. Ez még friss dolog.

Közben felébredt Brunó. Hogy találtál rá a kutyádra?

Régóta akartam kutyát, csak a Színmű alatt nem lehetett. Aztán azt éreztem, nincs meg bennem a kellő felelősségérzet. Nem vagyok elég gondoskodó. Próbálkoztam először nyuszival. De nagyon be voltam már zsongva. És megláttam a Facebookon, hogy őt kidobták a bokorba. Tudtam, hogy nekem ez a kutya kell. Fárasztó, sokat kell felkelni hozzá, anyukává változtam, szörnyű, folyton aggódom érte, hogy jól van-e. Gyakorlom, hogy ne kezeljem emberként, azt nem szabad.

Mit csinálsz, ha véletlenül van egy kis időd?

Van most egy banda, amiben fogok énekelni. Döbbenet volt számomra, amikor felkértek. Már régóta játszanak együtt. A tagok különböző helyekről jöttek – van, aki jazz szakot végzett, van, aki népzenész. Soroltam nekik a sok frusztrációmat, de nagyon lazák… Elkezdtem festeni is, egyelőre elég ügyetlen vagyok… Nem tudom ezeket a finom mozgásokat, inkább hangulatokat festek meg embereket. Meg futok, sokat.

Nem unalmas a futás? 

Nem azért kezdtem el, mert annyira akartam. De befektet az ember egy jobb cipőbe, és akkor kész, olcsón lehet sportolni. Egyébként meg történeteket szövök futás közben. Elkezdtem egy másik életet írni magamnak. És ha hosszabban futok, akkor fejlesztgetem a meglévő sztorikat. Meg a zenékre is csinálok fejben koreográfiát, pontosan, szereplőkkel. Filmelőzetes ötletem is van. Szóval ábrándozom. Nagyon szeretek álmodozni.

Rendeznél?

Nem vágyom rá, szerintem nem menne. Nem olyan vízióim vannak, amikre a színházban szükség volna, az álmodozás csak az én örömömre szolgál. Ez olyasmi, hogy próbálkoztam versírással is, most pedig a moziért rajongok. A Mindenki tudjá-t láttam nemrég, nagyon tetszett. Nagy kedvencem Tom Hanks, de hát mindenkinek… Járt a Thália Színházban, lehetett tőle kérdezni, szuper közvetlen volt…

Hogy néz ki a jövő éved?

Két bemutatóm van fixen. Mindkettő főszerep, ami jó, az egyik zenés. Mindkettő Nyíregyházán. Amennyire stresszeltem miatta, annyira vagyok most nyugodt. Vicces, mert ha álomszerepekre gondolok, zenés dolgok ugranak be… Jó, prózából van a Hedda Gabler, az nagyon izgat, szuper, hogy van töke annak a csajnak. Magamat se gondolom áldozat típusnak.

 Mit gondolsz a metoo-mozgalomról?

Mindenki vigyázzon magára. Nehéz ez… Azt gondolom, hogy ha ilyen történik, akkor karakánul oda kell állni. De persze van olyan helyzet, amikor nem lehet, akkor gáz van. Azt is látom, hogy a lányok is rengeteget cicáznak, szintén teljesen feleslegesen. Kettős ez a dolog. Az egyetemen például nagyon szoros kapcsolatban vannak a hallgatók az osztályfőnökükkel. Pártol téged valaki, segít, ettől elindul a hála meg más érzelmek. Nekem női osztályfőnököm van, ő inkább tyúkanyó. Eszter nagyon figyel arra, hogy milyen állapotban vagy. Ha ideges vagy, megnyugtat. Érzékeny erre, sokszor hozott enni, és akkor ettünk, dumáltunk, utána próbáltunk.

Miről írod a szakdolgozatodat?

MásSzínház. Illetve az alkalmazott színházról. Olyan csapatokról, ahol nem az előadás a legfontosabb, hanem a folyamat, meg az odáig vezető út. És írok egy konkrét előadásáról a MásSzínháznak, hogy az hogyan hatott rám. Ez a nőiségről szól, ebbe bele tudom rakni a saját küzdelmeimet is. Képmás – Avagy próbálom túlkiabálni magam, ez a címe.

Hogy jött ez a téma?

Anyukám fogyatékkal élőkkel foglalkozott, rájuk vigyázott, gyerekkoromban ott voltam mindig, szépen végigjártam a hierarchiát. Úgy megvert egy down-szindrómás kislány, Szilvi, hogy azt sose felejtem el. Onnantól kezdve ő volt a vezér, aztán valamikor én is megvertem őt, akkor meg az lett, amit én mondtam, azt játszottuk, amit én mondtam. Egyáltalán nem tűntek másnak, csak azt nem értettem, hogy Szilvit miért pelenkázzák. Tök egyenlőek voltunk. És valahogy róluk akartam mesélni. Szeretem az ő létezésüket. Nekem is van testi fogyatékosságom. Három vesém van. Plusz ötven pont normál egyetemeken. De hát nincs tőle semmi bajom. Tizenkét éves voltam mikor kiderült. Rögtön megkérdeztem, hogy eladhatnám-e az egyiket, meg hogy mennyiért. Röhögött az orvos, és mondta, hogy hát belehalhatok a műtétbe, de sokért. Meg hát kettő az nem teljesen normálméretű. Majd egyszer, ha életet kell menteni…

Szeretnél gyereket?

Kettőt. A legkirályabb az volna, ha ikreim születnének. Mert azért bonyolult a gyerekvállalás, ha ebben a szakmában maradok. Lehet, hogy egy gyerek lesz belőle… De hát ehhez még biztosan nem vagyok elég érett. De jó a nagycsalád. 

Neked az van?

Apukám meghalt, mikor három éves voltam. Azóta lett három kistesóm. Meg egy bátyám az apukámtól. Nem is emlékszem apukámra, operatőr volt. Szentesre járt, Beck Zolival (a 30Y énekese-dalszerzője – a szerk.). Egyszer még írtam is neki, tud-e róla valami infót, mert semmit nem tudtam. Nagymamámmal is most vettem fel a kapcsolatot. Ők eltűntek. Megborult abban, hogy a fiát elvesztette. A legjobb barátját egyszer megkerestem, de végül nem volt bátorságom találkozni vele. Lehet, hogy most már lenne. A nagymamám írt erről egy könyvet, de hát az egy szemszög. Sok év alatt derülgettek ki dolgok. A bátyámat is az egyetem alatt ismertem meg, rám írt, hogy most tudta meg, ki az apja, és hogy mi testvérek vagyunk. Nehéz is felvenni így a kapcsolatot: amikor először találkoztunk végig a barátnőjével beszélgettem. Volt ez gyerekkoromban, hogy megálmodtam dolgokat, és kiderült, hogy az az igazság. Csepegtetve kapok infókat, folyton azt érzem, hogy még mindig rengeteg mindent nem tudok. Anyukám is sok dolgot csak későn mondott el, hogy ne törje össze bennem a képet az apámról, mert hát nekem nyilván ő volt az isten, ismeretlenül is. Egyetem alatt kezdtem dühös lenni rá. Most meg igyekszem megbocsájtani neki.

Az interjút készítette: Törley-Havas Sára, színházi dramaturg III.