“Szükségem van csendekre” – Interjú László Zsolttal

2019 március 23. szombat, 8:38

Harold Pinter A gondnok című darabját február végén mutatták be a Radnóti Színházban Alföldi Róbert rendezésében. A darab Astonjával, László Zsolttal beszélgetett a Pótszékfoglaló függőségekről, a darabbéli három férfi közt lévő viszonyról, értelmezési síkokról.

 

A PÓTSZÉKFOGLALÓ interjújából:

Azokat a helyzeteket hogyan tudod kezelni, amikor függened kell valamitől, valakitől?

Igazából már gyerekkoromtól ilyen helyzetek között szocializálódtam. Ahogy a színházi szakma is erről szól – ez benne a jó és egyben a rossz is, – hogy mindig egymástól függünk. Néha ez kicsit olyan is mint a börtön, ahová mint megannyi skatulyába  be vagy zárva, és kicsit el is veszted miatta az önálló akaratodat. Évad végén mindig furcsán is érzem magam, mert hirtelen azt kezdhetnék az időmmel, amit én szeretnék, de olyankor jön az, hogy mit is szeretnék csinálni a felszabadult időmmel? Egy-két hét beletelik, mire olyankor megszokod ezt állapotot. Hisz évad közben abszolút mások mondják meg, hogy mit csinálj… Ezt meg lehet-e szokni? Néha lázadozom ellene, de nincs rá igazán jó receptem. Nem vagyok munkamániás, mint Alföldi Robi vagy Zsótér, vagy épp Stohl, akik ebben a hajtásban érzik elemükben magukat…Nekem azért szükségem van csendekre, amikor összegezni tudom azokat a hajszás heteket, hogy mi is történt egy-egy próbafolyamat során.

László Zsolt / Fotó: Szokodi Bea

Pinter A gondnok című darabjában is a szabadság és a függés kérdése kerül előtérbe, nem?

Erről a darabról az én olvasatom kicsit más, mint a Robié: ez a mi gyerekkori házunk, ahol a két testvér az anyjuk halála után tovább él. Bátyja és öccse, ahol a nagyobbik fiú talán még autista is vagy aspergeres – nyilvánvalóan Mick nem az, és a nagyobbik fiúnak kell gondoskodni róla, ami hol jobban sikerül, hol kevésbé. Teli van ez a viszony hullámhegyekkel és -völgyekkel… Robi szerint nem is testvérei egymásnak!

…de semmi esetre sem arról van szó, hogy hirtelen beszabadultunk egy hatalmas kéróba, és akkor most gyorsan kezdjünk is vele valamit!- ha jól értelek…

A fejemben úgy áll össze ez a történet, hogy ez a ház az, amelyben gyerekként is éltek, és most, az anyjuk halála után ketten maradtak benne. És ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy bár eltérő okok miatt, de mindketten totál alkalmatlanok az életre. Volt is nekem egy hasonló barátom, akinek a testvére eléggé autista módon élt, persze aztán betagozódott a társadalomba,  ők mégis mindketten ugyanolyan bolondok voltak, mint Aston és Mick.

Astont segíti, vagy inkább hátráltatja a saját “autizmusa”?

Ő remekül elvan a saját világában, kéthetente felhoz magával valakit, ami kiüti rendre a testvérénél a biztosítékot, ám aztán egy idő után rájön, hogy nem tud senkivel együtt élni. Davies épp egy ilyen stáció, ő az x. ember, akit felhozott ide magával….- ez Astonnél egy folytonosan ismétlődő processzus.

Vajon miért lehet fontos neki ez a “mindig fölrángatok magammal valakit” helyzet?

Ezen igazából nem gondolkodtam még, inkább azon töprengtem, hogy Daviest miért hozza magával? Valószínűleg azért, mert tetszik neki, ahogy Davies beszél! Arra az önmagára emlékezteti, akinek annak idején szintén be nem állt a szája, mert sokat szeretett beszélni – közben azért mégiscsak rájött, hogy jobban érzi magát egyedül.

A gondnok tipikusan az a darab, amelyben a színészi játék intenzitása, ereje adja igazából az előadás gerincét: hogyan hat rád az ilyen abszolút színészcentrikus munka?

Ritkán futok bele az ilyen munkákba! Éreztük is már az olvasópróbán, hogy ez a színdarab, illetve az épp adott esti előadás tényleg azon fog majd múlni, hogy milyen lesz annak  a három színésznek a játéka. Közben pedig mégis nagyon fontos, hogy egy negyedik ember, a rendező által rá tudjunk látni kívülről magunkra. Egyébként is, én már a főiskola alatt leszoktam arról, hogy a kollégáimat instruáljam! Robi “negyedik szemként” elengedhetetlenül sokat segített, mindamellett ez most neki is nóvum volt, mert eddig még ő sem rendezett darabot, amelyben ennyire kevés szereplő van! A legnagyobb bajunk mégiscsak az volt hármunknak, akik fenn állunk a színpadon, hogy az utolsó pillanatig sem tudtuk, hogy valójában miről is szól ez a darab! Az esetek 99,9 százalékában van valamiféle előzetes tudásod, és amikor belebújsz egy szereplőbe, akkor egy értéket, ügyet képviselsz általa.

Mintha három monodráma lenne egymás mellé montírozva A gondnokban…

Igen, kicsit Samuel Beckett Godot-ra várva, van benne egy kis Martin McDonaugh – el sem lehet képzelni, hogy ne inspirálódott volna ő is ebből a pintéri nyelvezetből. Az emberek nagyon megszokták, hogy moziba, színházba egy történet miatt ülnek be nézőként, hogy azt a történetet A-tól Z-ig végignézzék. És ezt, ilyet itt nem kapnak! Bárhol be lehetne fejezni ezt a történetet, és mégsem hatna befejezetlenként.

A teljes interjú ITT olvasható.