“A színház eszköz, hogy mérhető társadalmi változást hozzunk létre”

2019 március 29. péntek, 7:00

Az Elnyomottak Színháza módszer célja, hogy a társadalom peremén élők az előadóművészet segítségével tanuljanak meg tudatosan gondolkozni saját problémáikról és képesek legyenek változtatni az életükön. Egy hete a British Council támogatásával ötnapos képzés zajlott Budapesten ennek technikáiról a világhírű Cardboard Citizens vezetőivel. A két vezető trénerrel, Adrian Jacksonnal és Terry O’Learyvel beszélgettünk.

Mi volt a legfontosabb cél ezen a héten?

Adrian: Mind a mai napig hiszünk benne, hogy a színház valóban képes változást hozni. Épp ezért mindig az a legfontosabb célunk, hogy mások is megértsék módszerünket.

Körülnézve az embereken nekem úgy tűnik, sikerült…

Terry: Mindenképp. Részben mindig arra törekszünk, hogy megmutassuk a színházban rejlő lehetőségeket, hogy ezt később használni is tudják. Ezért is mutatjuk be a darabot a foglalkozás végén közönség előtt, hogy minél több ember láthassa és megértse, miért is fontos. Igyekszünk valóban használható tudást adni az embereknek, hogy mindez több legyen a módszerben való hitnél és egy szimpla betekintésnél.

Adrian: A résztvevőkenk fel kell ismerniük, hogy már akár kevés munkával is mennyire egyszerű lehet azon az úton végigmenni, ami igenis képes változást hozni a társadalomban – és az Elnyomottak Színháza pontosan ilyen.

Terry: Azt láttuk, hogy a civilekből, romákból, művészekből és laikusokból álló magyar közönség nagyon hálás volt, aktív, részt vettek a darabban. Részben ezért dolgoztunk, hiszen ez a módszer egyik alapvető eleme – szóval összességében nagyon elégedettek vagyunk.

Mikor beszélhetünk arról, hogy eredményes az Elnyomottak Színháza módszere?

Adrian: Mikor 1991-ben létrehoztam a Cardboard Citizenst, a célom az volt, hogy hajléktalan emberek életét tegyem jobbá az előadóművészet segítségével. Ez idővel kiforrt, mára a módszer vezető képviselői vagyunk Nagy-Britanniában, amellett, hogy ezt szerte a világon oktatjuk is. Ahogyan az itt az elmúlt öt napban is tapasztalható volt, olyan különálló jeleneteket találunk ki a résztvevőkkel, ami közvetlenül vagy közvetetten érinti őket és egy fontos problémát képez a társadalomban. A téma nagyon sokféle lehet, elég csak abba belegondolni, hogy az elnyomás hányféle formáját tapasztaljuk meg életünk során.

Terry: Ezeket a jeleneteket a résztvevők eljátsszák a közönségnek, akik választhatnak, hogy melyik témát dolgozzák fel az előadás alatt – vagyis melyiknek a végkimenetelét változtassák meg pozitív irányba. A módszer akkor eredményes igazán, ha valódi ötletek születnek egy társadalmi probléma feloldására – és erre bizony gyakran akad példa.

Adrian: Amennyiben a közönség és a színészek aktív résztvevői és alakítói az adott elnyomásról szóló történetnek, akkor ezt az úgymond viselkedésmintát a való életben is alkalmazni fogják – hiszen megismerik az ebben rejlő potenciált. Így válik a színház, az előadóművészet egy eszközzé ahhoz, hogy a társadalom jobb szereplőjévé válhassunk.

Képesek vagytok mérni a változást, amit a társadalomban véghez visztek?

Adrian: Otthon, Angliában igen. Ez egy hosszú folyamat és adott embertől függ, hogy hogyan vagyunk képesek kézzelfogható bizonyítékot találni a módszer sikerességére. Tisztában vagyunk azzal, milyen hatást érünk el, ha erre elég idő áll rendelkezésünkre. Önmagában már egyébként azt is változásnak tekintjük ha valaki kapcsolatba kerül a szervezetünkkel és annak az évek során akár a tagjává is válik. Mi otthon hajléktalan emberekkel foglalkozunk, akiknek a legtöbb esetben semmiféle munkájuk nincs. Ezeket az embereket az évek alatt megismered, tartod velük a kapcsolatot és egyértelműen látod a változást bennük és az életükön is, mikor például beköltöznek végre a saját házukba vagy úgy döntenek, hogy elkezdenek tanulni. Egyensúlyba jönnek önmagukkal, önbizalmat alakítanak ki, így elhiszik, hogy képesek továbbképezni magukat és rendbe hozni az életüket. Összességében számtalan egyedi változást tapasztalunk – nálunk ez a mérce: megismerjük őket, tudjuk honnan indultak és aztán látjuk, hogy hova jutnak, ez is egy cél, hogy ezt végigkövessük.

Terry: Emellett azt is tapasztaljuk, hogy más hasonló szervezetek működése is megváltozik a munkánknak köszönhetően. Azért a Cardboard Citizens már több mint 20 éves múltra tekint vissza – ez rengeteg idő, sok sikeres projekten vagyunk túl, szerencsére elég könnyen mérhető a pozitív hatás, amit okozunk.

Kikkel dolgoztok még együtt?

Adrian: Van egy programsorozatunk a “Residencies”, melynek keretében együtt dolgozunk társadalmi szervezetekkel és folyamatosan figyeljük a munkánk utóhatásait – legyen szó a résztvevők egy csoportjáról, akik aztán önállóan, maguk működnek tovább, vagy egy konkrét változás a szervezet vezetésében, működése irányvonalában.

Tudtok esetleg egy konkrét történetet mondani, amit karrieretek legnagyobb sikereként könyvelhettek el?

Adrian: Nem szeretünk egyet kiemelni, mert annyi ember van és megannyi történet. Nagyon régóta csináljuk már és úgy érezzük, hogy nem lehet egyik fontosabb a másiknál. Amire nagyon büszkék vagyunk viszont, az a Cathy című darabunk, amit én magam rendeztem egy hajléktalanságról szóló, csaknem 50 éves BBC sorozat, a Gyere haza, Cathy! alapján. Mikor először játszottuk közönség előtt, megkértük a nézőket, hogy mondjanak ötleteket arra, mit tehet a kormány és az illetékes döntéshozók, hogy véget vessenek a hajléktalanságnak. Százával érkeztek az ötletek, úgy hívtuk ezeket a “Cathy törvényjavaslatok” és a legjobb ötöt lehetőségünk volt bemutatni a Főrendiház előtt is (House of Lords – a brit Parlament egyik prominens része, a törvényalkotási folyamat fontos szereplője – a szerk.) Ezek az ötletek nagyon sokfélék voltak, némelyik a társadalmi megbélyegzésre hívták fel a figyelmet, mások pedig az épp nem használt ingatlanokat kívánták hajléktalan emberek számára felajánlani.

2016 és 2017 között turnéztunk a darabbal először és azóta sikeres, szerte Angliában rengeteg helyen volt szerencsénk már előadni. Ez a siker mára az úgynevezett “Citizens Do” kampánnyá nőtte ki magát, amihez folyamatosan lehet csatlakozni – ennek népszerűsége azóta töretlen.

Terry: A másik amire büszkék vagyunk az az, hogy együttműködhettünk a Crisis (Krízis – a szerk) alapítvánnyal, ami az Egyesült Királyság egyik legfontosabb hajléktalanokkal foglalkozó szervezete. Pár évvel ezelőtt a Cardboard Citizens pár tagját úgymond kiképeztük arra, hogy potenciális vásárlót alakítva érdeklődjön különböző ingatlanközvetítő irodáknál az akkori viszonyokról – ez egy reakció volt a korabeli brit lakhatási válságra.

Adrian: Az összegyűjtött adatok voltak az úgynevezett Turned Away (Elfordult – a szerk.) riportok, melyek nélkülözhetetlen információkat és páratlan bizonyítékokat adtak a Crisis egy nagyobb kutatásához. Ez volt a No One Turned Away (Senki nem fordult el – a szerk.) – később egyébként díjnyertes – kampány ami aztán több más szervezettel összefogva annak a törvénynek az elfogadásához vezetett ami a hajléktalanság visszaszorítását célozta meg. Hasonló nagyságrendű, hajléktalanokat érintő törvény elfogadására csaknem 40 éve nem volt példa az Egyesült Királyságban. Számunkra mérhetetlen büszkeség volt látni, hogy a Cardboard Citizens tagjainak munkája ilyen radikális változást eredményezett. Mindez igazi kézzelfogható változást jelentett, hiszen valódi törvényhozókkal kapcsolódhatunk össze.

Említettétek, hogy rengeteg más országban dolgoztok és adjátok át az Elnyomottak Színháza módszerét. Mondhatjuk, hogy kultúránként változnak az aktuális problémák? Esetleg más dolgozni különböző kultúrából érkező emberekkel?

Terry: Az évek alatt több mint 20-25 országban dolgoztunk, ez alapján úgy látjuk, az elnyomás formája egy kissé mindenhol másként nyilvánul meg. Például Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon nagyon szembeötlő volt, hogy jelenleg elég erős a menekültek helyzetével kapcsolatos elnyomás, de főleg egyébként univerzális formákkal találkozunk.

Adrian: Egyetemes érvényű elnyomás tapasztalható a kisebbségek és a nők helyzetében. Általános a bőrszín miatti megkülönböztetés vagy a testi, mentális fogyatékossággal élők nehéz sorsa. Ez minden országban, ahol eddig megfordultunk egyértelműen tapasztalható – függetlenül a kultúrától.

Éreztetek valaha is bármiféle nyomást a munkátokkal kapcsolatban?

Adrian: Kiváltság, hogy ezekkel az emberekkel dolgozhatunk és meghallgathatjuk a történeteiket. Elmegyünk különböző országokba és persze dolgozunk, de sokkal jobb érzés annál, mintha turistaként érkeznénk, mert sokkal többet megtanulunk az ott élőkről, az ottani életről. Így és efféle szemszögből erre soha nem lenne lehetőségünk enélkül a munka nélkül. Turistaként csak a szépségeket keressük, a legjobb helyeket – persze ezek is nagyszerűek, Budapest gyönyörű város, de meg kell ismernünk az embereket, akik itt élnek, hogy értsük őket és a problémáikat. Néha persze érzünk nyomást, hiszen hallunk olykor meglehetőségen kemény történeteket…

Terry:…de együtt dolgozni ezekkel az emberekkel nem jelent nyomást, csakis a történetük, amit hallunk tőlük, az néha nagyon nehéz igen, de az emberek viselkedésével nincsenek problémák, hiszen eljönnek, megnyílnak, hajlandóak beszélni a problémáikról. Ezekről pedig mindannyian reméljük, hogy a módszerünkkel megoldódhatnak – ez tart össze minket. Ami különlegessé tesz minket az az, hogy mi a színházat használjuk arra, hogy egybegyűjtsük a rászorulókat és társadalmi változást érjünk el.