“Ha csinálunk valamit, helyezzük magasra a lécet” – Interjú Darvasi Áronnal

2019 április 06. szombat, 7:00

Március végén mutatta be a Színház- és Filmművészeti Egyetem az Amphitryont Darvasi Áron IV. éves színész hallgató rendezésében. A Kleist és Moliére művek alapján, saját szövegek felhasználásával készült darabban az osztálytársak mellett vendégként Bordás Roland kapott szerepet. A fiatal alkotóval élete első rendezéséről, a színházcsinálás iránti vágyról, türelmetlenségről, közös gondolkodásról, a volt osztályfőnökről, Marton Lászlóról és saját harcairól beszélgettünk.

Egy színész hallgató miért kezd el rendezni?

Talán ott kezdődött az egész, hogy az egyetem előtt a KIMI-be jártam (Keleti István Alapfokú Művészeti Iskola és Művészeti Szakközépiskola – a szerk.) és ott megrendeztem egy saját darabomat. Csak egyszer játszottuk, de úgy emlékszem, hogy szerették. Már akkor érdekelt a színészeten túl maga a színházcsinálás.

Darvasi Áron / Fotó: Éder Vera

Miért? Nem elégít ki a színészet?

Egyelőre még keresgélem a helyemet és az utamat. Az biztos, hogy nem tudom magam máshol elképzelni, mint a színház világában, de azt sem, hogy csak színész legyek vagy rendező vagy drámaíró. Felvettek színész szakra, ami életem nagy vágya volt. Azt is tudtam, hogy ez az alapköve annak, hogy később más területeket is kipróbálhassak. És tessék, most ott vagyok a Padláson és rendezek. Ráadásul az osztálytársaimmal, ami nagyon nagy biztonságot jelent. A mi taníttatásunk, neveltetésünk, hogy is mondjam, mindig több volt, mint egy színészképzés. Sokkal többször próbáltak minket a színházcsinálásra, egy komplex gondolkodásra tanítani. Marton tanár úr mindig azt mondta: egy jelenetnek te vagy a rendezője, a világosítója, a dramaturgja és színésze. Talán nem véletlen, hogy a korábbi színész osztályaiból olyan emberek kerültek ki, mint ifj. Vidnyánszky Attila vagy Bodó Viktor, akik rendezőként is bizonyítottak.

Miért az Amphitryont választottad életed első rendezésének?

Upor László tanár úr az egyetemes drámatörténet órán rengeteg drámát olvastatott velünk, legalább is ő nagyon igyekezett, az most más kérdés, hogy ebből hányat olvastunk el, na mindegy, a lényeg, hogy így akadt kezembe Kleist Amphitryonja. Elolvastam és azt hiszem, leginkább a szörnyűsége tetszett meg. Hogy hogyan lehet ilyen könnyed humorral, vígjátéki formában arról beszélni, hogy isten hogyan él vissza a hatalmával és hogyan teszi tönkre az emberek életét. A másik pedig, hogy iszonyatosan nehéz, ezért hihetetlenül nagy kihívásnak tűnt. Maximalista csávó vagyok, és azt gondoltam, ha csinálunk valamit, helyezzük magasra a lécet. Nem az a cél, hogy tökéletes előadást csináljunk, hanem hogy közösen mit értünk meg belőle és azt hogyan tudjuk megvalósítani.

Decemberben egy rendező vizsgában épp az Amphitryonban játszottad a címszerepet. Igaz, az Moliére volt és nem Kleist…

Ez nagy szerencse volt. A kaposvári skacokkal dolgoztam benne. Szász Julival, Cseke Csengével, Kisari Zalánnal, Kocsis Gabival. Habár én úgy gondolok vissza, hogy nem sikerült megoldanom a szerepet, a srácokkal nagyon szerettem dolgozni. Később viszont át tudtam adni Bordás Rolinak hasznos dolgokat, amiket nekem mondott Bagossy tanár úr, amikor én játszottam Amphitryont. Szóval, ha úgy vesszük, a színészi “bukásom” a rendezésem előnyére vált. Mindenesetre nagyon megtetszett, hogy míg a Kleist darab Sosias lámpás monológjával kezdődik, Moliére első jelenetében az Éj és Merkur diskurál, ahol beavatják a nézőket abba, mi is fog történni. Ezt fontosnak éreztem, ezért odaillesztettük az elejére Dohy Balázs dramaturggal. Amúgy is változtattunk itt-ott a szövegen, szórendeket cseréltünk, sokszor magyarítottuk vagy maivá tettük a mondatokat. Szabó Lőrinc fordításából indultunk ki, amihez hozzátettünk Forgách Andrástól ezt-azt és még beleírtuk a saját mondatainkat is. Szerintem nem lett igazán jó a szövegkönyv. Nem lehet ennyire csapongani.

A ti olvasatotokban miről szól ez a darab?

Az én olvasatom szerint ez a hatalommal való visszaélésről szól. A próbafolyamat elején megfogalmaztunk egy tételmondatot, ami így szólt: „Egy felsőbb hatalom a saját vágyainak kielégítésével és akaratának érvényesítésével hogyan teszi tönkre az embert, akitől függ.” Amikor kiválasztottam, még nem volt plusz jelentése. Aztán megtörtént, ami megtörtént, amitől hirtelen nagyon aktuálissá vált számunkra ez a téma. Azóta is az. Nagyon érzékeny dolog ez mindannyiunk számára. Az osztályunk azóta valamennyire szétesőben van. Viszont ez a munka újra összekovácsolt minket, ezért is sajnálom, hogy nem tudott benne lenni mindenki. Engem annyira felzaklatott az egész, hogy azóta sem találom igazán a helyemet. Zavarban vagyok, ha erről kell beszélnem. Nagyon szeretem Marton tanár urat, ő nagyon-nagyon jó mesterünk. Nem csak mesterünk, annál jóval több. Ő mindig az apukánknak mondja magát. Pontosan ért mindenkihez, tudja, kihez hogyan kell szólni. A róla elterjedt dolgokból mi sohasem tapasztaltunk semmit. Sőt, mindig a legempatikusabban, legerkölcsösebben járt el mindegyikünkkel egy, mondjuk ún. intimebb vagy merészebb jelenetünk kapcsán. Rengeteget dolgoztunk vele és tanultunk tőle, aztán ez az egész egyik pillanatról a másikra megszakadt. De erről nem is akarok többet beszélni. Nem szeretem ezt a témát, érzékeny terep. A Szentivánéji álom vizsgánk volt az utolsó olyan munka, ahol azt éreztem, érdemben fejlődök szakmailag. És most érzem újra ezt, de nem azért mert én rendezek, hanem mert gondolkodunk, közösen. Csodálatos dolgokat csináltak a skacok a próbafolyamat során. Rengeteget tanultunk egymástól.

Első pillanattól kezdve az osztálytársaiddal akartál dolgozni?

Eredetileg mindenki benne lett volna. Egy közös osztály projektet akartam, főleg az ügy miatt, mert azt éreztem, hogy van bennünk kraft és a történtek után jó lenne összefogni. De végül úgy alakult az egyéb elfoglaltságok miatt, hogy öten nincsenek benne. Nagyon komolyan vettem a dolgot, mert nem vizsgát akartam, hanem produkciót. Nekik is új terep volt ez valamennyire, mivel először csinálhattak íveket, teljes komoly szerepeket elejétől a végéig, váltott szereposztás nélkül. Sokszor voltam rossz fej, nem úgy szóltam az emberekhez, ahogy kellett volna. De amikor osztálytárs először rendez osztálytársat, ráadásul egy ilyen nehéz anyaggal, az egy sokkal érzékenyebb terület. Mindenkinek. Több a bizalmatlanság, elsősorban a rendezőt érintően, hiszen még semmit sem tett le az asztalra, és ez valahol teljesen érthető, természetes dolog. Több a vita, a balhé, a veszekedés, de ennek nem kell és nem is szabad nagy feneket keríteni. Szerintem a viták egy komoly vagy fontos próbafolyamat részei. Vele járnak. Nem hiszek abban, hogy egy munka akkor jó, ha buli van és nevetés és jókedv. Ez persze nem azt jelenti, hogy görcsösen keresem a pillanatokat, hogy összeveszhessek másokkal, vagy, hogy a színész nálam nem érezheti jól magát, nem nevethet, erről szó sincs, de ahol lélekből, agyból kell fogalmazni valami fontosat, ott elengedhetetlen a hajtás, a piszkálódás. Nem szabad finomkodni egymással, miközben bántani sem szabad a másikat. Az a jó, ha mind a színész, mind a rendező vért izzadva keresi a darab, a szerep igazságát. Ez pedig, igen, jár konfrontálódásokkal. De aztán a próba végén már ott ülünk egy sör mellett a büfében. Eleve nehezen elviselhető ember vagyok, szörnyű stílusom tud lenni. Türelmetlen is vagyok, meg heves, szenvedélyes, lobbanékony, ingerült, feszült, a legszorongóbb meg sok más, tudnám még sorolni. Sok mindenkivel összeveszek, főleg idén. Ez nem annyira jó nyitány a pályakezdet elején. Úgyhogy ez az én évem. De mindezek ellenére azért jó fej is vagyok. A tinédzser korom nem telt valami, hogy is mondjam, finoman fogalmazva, nyugodt körülmények között. Sokszor verekedtem, rendőrségi ügyeim voltak, csoportos garázdaság meg utcai bunyó miatt bevittek a rendőrök… Sok hülyeséget csináltam, mivel a családi életemből jövő feszkók így jöttek ki rajtam. Az otthon történtek olyan sebeket okoztak bennem, amivel még nem nagyon tudok mit kezdeni. Ez szokott előjönni sokszor, ez a magatehetetlenség, amit akkor átéltem. Ez a saját harcom, de meg fogom vívni. De jó, hogy tudok arról, hogy Darvasi Áron egy nehéz eset. Most azt kell megtalálnom, hogy ez hogy ne legyen így, hogy nyugodtabb legyek és türelmesebb.

Mennyire realista, vagy épp mennyire elemelt az előadás?

Elképzeltem hozzá egy viszonylag reális teret, ami közben persze egyáltalán nem az, mert minden teljesen fehér. Valahol a palota előtt játszódik a történet. A színészek egy nagy, üres térben vannak, amit falak vesznek körül. Ez egy nagyon filozofikus anyag, és engem az érdekelt, hogy lehet az agy játékát végigkövetni. Így aztán szinte egyáltalán nem használunk kellékeket. Csak olyanokat, amikre konkrét utalás van: a láda, a lámpás és az ékszer. Az ékszer ugyanakkor abszolút szimbolikusan jelenik meg. Nem valódi lánc van Alkméné nyakában, hanem Jupiter a saját aranykezét teszi rá Alkméné mellkasára, az az ékszer. Azért nehéz ez a darab, mert van ez a realista, filozofikus síkja, de közben meg kell találni benne az isteni csodákat és persze ott a komikus vonal is. Az első jelenet például ezért fontos. Mert azt találtuk ki, hogy az istenek végignézik az egész balhét, amit kavartak. Mert azt gondoltam, ha én istenként lemennék a földre és jól megszívatnék valakit, akkor biztos végignézném a küszködését, ahogy megpróbál kilábalni abból, amibe én löktem bele. Így nálunk az istenek is nézőkké válnak. A tábornokokat és ezredeseket húztuk. A nézőkkel játszunk a végén, de ezt nem árulom el, hogyan. Tessék eljönni és megnézni!

Megérte? Jó volt, hogy belevágtál?

Jelenlegi életem legfontosabb próbafolyamata volt. Mind emberileg, mind szakmailag. Nem riadtam vissza attól, hogy milyen nehéz a rendezés, mert imádom, ha valami nehéz, attól bepörgök. Ugyanakkor azt is tudom, ha most kezdenék neki, nagyon máshogy állnék hozzá. Sokkal higgadtabb szeretnék lenni, nyugodtabban próbálnám kezelni a helyzeteket, más stílussal próbálkoznék. Rengeteg hibát követtem el, de ezt nem szégyellem. Ez egy nagy vállalás volt. Külön jót tett nekünk, hogy egy ún. külsős színész játszotta a főszerepet. Új inger volt mindenkinek. Bordás Roland, aki Kaposváron végzett és jelenleg a Nemzeti Színházban játszik, nagyon jól kijött a csapattal. Ezt nagyon jó volt látni. Azt viszont nagyon rossz látni, hogy a kaposvári és budapesti hallgatók mennyire el vannak zárva egymástól. Sokkal többet kellene együtt dolgoznia a két egyetemnek, összefogni, alkotni. Uncsi ez a távolságtartás. Ennek nem szabadna így lennie. A fent említett Amphitryon jelenet, amiben én játszottam, része volt annak a kurzusnak, amit pont azért hozott létre Székely Gábor, Bagossy László és Cserhalmi György tanár úr, hogy a két egyetem hallgatói közös projektet hozzanak létre. Ebben az SZFE hat rendező hallgatója egy-egy Moliére darab egy felvonását rendezte meg a Marton és Cserhalmi osztály hallgatóival. Sokat tanultunk mindannyian. Elvégre ezért járunk ide, hogy próbálkozzunk, tanuljunk és kísérletezzünk, mert itt még lehet. Mindenesetre én megpróbálok lenyugodni. Ahogy apám szokta mondani: „Te csak nyugodjál le szépen kisfiam és ne gondolkozz annyit, mert egyszer úgy jársz, mint Sharon Stone.”

Szerző: Spilák Klára

Fotó: Éder Vera