“Csapatjátékosnak tartom magam” – Interjú Gyöngy Zsuzsával

2019 április 19. péntek, 7:00

Április 25-én első alkalommal látható a Mozsár Műhely színpadán a kétszeres Nobel-díjas fizikus és kémikus, Marie Curie életét feldolgozó Radioktív című monodráma Gyöngy Zsuzsa előadásában. A művésznővel ennek kapcsán beszélgettünk a röntgensugarak hatásáról, arról, hogy milyen volt együtt dolgozni rendezőként a férjével, Orosz Ákossal a Homokemberben, amit egy éve mutattak be a Mozsár Műhelyben, hogy mit jelent számára a fizikai színházas múlt, és hogy sok év szabadúszás után most miért szerződik le a k2 Színházhoz.

Radioaktív / Gyöngy Zsuzsa

Az előadás ötlete tőled származik?

Igen.

Miért érdekelt ez a nő? Mit tudtál róla?

A világon semmit. Előadás témákat keresgéltem egy kollégámnak és rátaláltam az évfordulók között, hogy Marie Curie éppen 150 éve született. Ezt az ötletet megtartottam magamnak. Nagyon sokáig gondolkodtam rajta, nem mertem belevágni, fogalmam sem volt, hogyan kell, sose pályáztam még, azt se tudtam, hogy gyűjtsek magam köré embereket. Ráadásul ez nem egy megírt szöveg. Írások, könyvek vannak róla és ezek felhasználásával kellett egy drámai szöveget létrehozni. Vettem egy nagy levegőt, megkerestem Gáspár Annát, aki a Manna Produkciót viszi, ő azt mondta, vágjunk bele. Aztán megtaláltam Kovács Dániel Ambrus rendezőt és Bíró Bence dramaturgot és elkezdtünk agyalni, hogyan lehetne megvalósítani a dolgot.

Mire fűztétek fel a történetet? Nyilván az egész életét nem lehet feldolgozni, mi volt a központi téma?

Valóban. Sokat gondolkodtunk azon, mit kellene kiragadni az életéből. Kerestük, melyik pillanat lehet színházi szempontból leginkább érdekes és arra jutottunk, hogy azt a pontot emeljük ki, amikor már van egy Nobel-díja, megvannak a gyerekek, özvegy, ám van egy szeretője, aki a kollégája is és ez kitudódik, amiből aztán hatalmas botrány lesz. Az egész munkásságát megkérdőjelezték. Nem elég, hogy nő, hogy idegen (egy lengyel, aki Franciaországban él), ráadásul egy nős, családos ember a szeretője. Egyébként ekkor tájt kapta a második Nobel-díját, de ez az egész, ami akkor zajlott körülötte, annyira sűrű pillanat emberileg, hogy azt éreztük, innen lehet elindulni. Szerettem volna, hogy a tudományos munkássága is megjelenjen valahogy, jártunk az ELTE-re Radnóti Katalinhoz, akitől fizika történetet hallgattunk. Ő mesélt Marie Curie-ről, meg az akkori munkamódszerekről, hogy óriási változások indultak be abban az időben a tudomány területén, hogy sokszor még gyakorlatilag vaktában dolgoztak és szinte össze-vissza öntögettek dolgokat, várva az eredményt. Rengeteg jegyzetet készítettünk, de aztán azt éreztük, minél inkább az emberre fókuszálunk, annál inkább dobja ki magából az előadás a képleteket és tudományos magyarázatokat, mert sokkal fontosabb, mi történik ezzel a nővel, amikor ilyen helyzetbe kerül és a magasból hirtelen a mélységbe zuhan. Végül egy pici esszencia azért maradt, ami szerintem izgalmas a nézőknek, mert beleláthatnak, mennyi munka is van a siker mögött.

Radioaktív anyagokkal dolgoztak. Vakmerőség vagy bátorság volt ez? Vagy a tudomány mindenek felett?

Nem tudták. Amikor felfedezték a rádiumot, csodaszerként tekintettek rá: önmagától világít, akkor biztos gyógyító hatása is van és energetizál, kenjük az arcunkra, biztos, hogy szépíti a bőrt, igyuk meg, biztosan egészséges, ezért belekerült mindenféle krémekbe, italokba. Jóval később persze már rájöttek, hogy veszélyes, de Marie Curie ezt soha nem merte bevallani. Fogdosták, picit kipirosodott ugyan az ujjuk, de nem számított. Pierre Curie, mint írták, a mellényzsebében hordta. De az az érdekes, hogy Marie nem a rádium miatt halt meg. Rengeteg sebesült volt az I. világháborúban, ő pedig segíteni akart. Minden vagyonát pénzzé tette, a gazdagoktól autókat kért, amikbe röntgen gépeket szereltetett, rövid idő alatt kiképeztetett embereket, így járták az országot, ami óriási segítséget jelentett a sebesültek műtéteinél. Nem foglalkozott azzal, hogy rendes védőréteg legyen rajta, és ez alatt az idő alatt annyi röntgensugárzás érte, ami a későbbi halálát okozta.

Egyedül állni a színpadon nem könnyű. Nem kapsz segítséget a partnerektől, csak magadra számíthatsz…

Ettől én nagyon féltem. De amikor Dani fölvetette, hogy legyen esetleg több szereplő az előadásban, azt éreztem, hogy az nem jó irány és végül sikerült is meggyőznöm őt erről. Nem hiszem, hogy emellé a nő mellé bárki kellene. Pont ez a lényeg. Annyira egyedül volt ő mindig. Annyira furcsán zárkózott volt és mégis szenvedélyes, hogy szerintem az is hozzásegít a jellemének megismeréséhez, hogy egyedül vagyok a színpadon. Emiatt is volt nehéz belevágni. De fantasztikus élmény. Nagy munka, de megvan a szépsége annak, hogy egyedül beleveted magad ebbe az egész folyamba. És viszed előre és viszed előre… És egyszer elérsz a végére.

Hogy került át a Mozsárba az előadás?

Amikor kiderült, hogy a Jurányiban már nem lehet tovább játszani, Gáspár Anna megkereste a Mozsár Műhelyt, akik nyitottak voltak, és befogadták az előadást. Még nem játszottam túl sokszor, talán húsz előadásnál tartunk. Voltunk vele Zsámbékon, Szekszárdon, Fischer Iván Lakásszínházában, Debrecenben havi rendszerességgel megy. Egyébként a produkciót a Manna mellett a Nukleáris Társaság támogatta, ezért meghívtak szimpóziumokra is, ahol a program része volt a színház.

A Mozsár Műhelyben egy éve dolgozol. Tavaly májusban volt a bemutatója a Homokembernek. Az milyen munka volt?

Csodálatos és nagyon izgalmas volt több szempontból is. Egyrészt mert a férjem, Orosz Ákos rendezte, akinek ez volt az első rendezése. Nagyon büszke voltam rá, hogy belefogott és annak is örültem, hogy rám gondolt. Másrészt hihetetlenül érdekes az a vizuális technika, amit Ákos Biljarszki Makszimmal közösen dolgozott ki. Nehéz volt az anyaggal megbirkózni, jelentősen át lett írva a szöveg, és a mai korba helyeződött a történet. De nagyon örültünk, amikor azt láttuk, hogy a nézők tudnak vele menni.

Radioaktív / Gyöngy Zsuzsa

A pároddal, férjeddel dolgozni, amikor egy személyes kapcsolat is óhatatlanul beleszövődik a munkába, mennyire segít vagy épp nehezít?

Ákos úgy tekintett rám, ahogy a többi színészre és én sem éreztem azt, hogy bármilyen más lenne a kapcsolatom vele, mint a kollégákkal. Jól tudtunk együtt dolgozni, jól irányított minket. Persze azért ennek a helyzetnek megvan az a nehézsége, mégpedig hogy a próba után együtt megyünk haza… És sokat beszélgettünk a darabról minden este. Ez persze nem volt teher, csak nehezebb volt letenni esténként az aznapi próba élményét.

Az előadásban színészként szerepet kapott Zsótér Sándor is, aki Ákos tanára volt az egyetemen, téged és Patkós Marcit is tanított. Nem tartottatok tőle?

De igen, volt bennünk egy pici félelem, meg voltunk illetődve, amikor elkezdtük a munkát és furcsa volt, hogy a tanár úr van mellettünk, és egy színpadon állunk. Ez persze hamar elmúlt és feloldódtunk, ez így természetes. Mondjuk nekem nincs sok jelenetem vele, Marcival van egy hosszú és izgalmas közös jelenete.

Clara mennyire áll közel hozzád?

Clara, a főhős Nathanael szerelme. Ákos azt mondta azért kért fel engem a szerepre, mert megvan bennem az a fajta nyugodtság és tisztánlátás, amit ez a lány képvisel. Megkértem az elején, hogy ne azért válasszon engem, mert együtt élünk, nem szeretnék emiatt előnyt élvezni semmiben, nem ilyen ember vagyok. Az egyik legnehezebb munkám volt eddig, de aztán felszabadító érzés volt, amikor sikerült rátalálnom arra az útra, amerre terelgetett. Le kellett faragni magamról mindazt, ami ettől mellékes és megtalálni tényleg azt a belső békét, amiben Clara létezik, amiből fogalmaz.

A fizikai koreográfus-rendező osztályban végeztél, de már előtte is volt egy komoly táncos múltad. A prózai szerepekben ezt a tudást mennyire tudod kamatoztatni?

Ezt előadása válogatja. Van, amikor én sem tudom, hol van kezem-lábam, és van, amikor pontosan tisztában vagyok vele, mire tudom használni, hogy a fizikai osztályban végeztem. De az biztos, hogy hasznos, mindenképp előnyt jelent.

Homokember / Gyöngy Zsuzsa

A fizikais osztályokból többen nem rendezőként vagy koreográfusként, hanem színészként helyezkednek el a pályán. Te is elsősorban színészként dolgozol, bár időnként koreografálsz is. Ez tudatos döntés volt, vagy inkább ilyen felkéréseket kaptál?

Mi voltunk az első fizikais osztály. Pont az volt a jó benne, hogy mi alakíthattuk, milyen is legyen a szak. Tanultunk színész- és, táncmesterséget, rendezést, dramaturgiát, színháztörténetet olyanoktól, mint Székely Gábor, Upor László, Karsai György, Ascher Tamás, Zsótér Sándor vagy Máté Gábor. Szóval sok információ érkezett be és elég hamar kialakult mindenkiben, mivel szeretne leginkább foglalkozni. Engem akkor is a színészet érdekelt igazán, így is felvételiztem. Szerettem koreografálni is, de nem éreztem, hogy az lenne az én utam és bár éveken át táncoltam, tisztában voltam vele, hogy soha nem leszek profi táncos. De nem is kell. Még az egyetemen megcsináltuk a Toldit az osztályfőnökömmel, Horváth Csabával, volt egy Lear bemutatóm a Duda Éva Társulattal, amit Szőcs Artur rendezett, ahol a táncos feladat mellett beszélnem is kellett, ott használták ezt a komplexebb tudásomat. Nagyon szerettem a Bernarda Alba házát és a Tavaszi áldozatot is, Widder Kristóf koreografálta, aki az osztálytársam volt. Más, kifejezetten táncos dologban nem vettem részt. Koreografáltam az egyetem alatt Miskolcon és egy operettet a k2 Színháznak. Nagyon szeretem azt a társulatot és rögtön el is vállaltam, bár akkor még nem ismertem őket, viszont közel éreztem magamhoz azt a színházi nyelvet, értékrendet, amit ők képviselnek. Nem feltétlenül mondanék igent egy koreográfusi felkérésre, mert nincs meg a megfelelő önbizalmam hozzá, de velük most is szívesen dolgoztam Kecskeméten, az Állami áruház című operettben. A színészi munkák pedig egymás után jöttek. Nekem, azt hiszem, inkább ez az utam.

Több helyen dolgozol, a Szkénében, a Jurányiban,a Mozsárban, a Gózon Gyula Kamaraszínházban, a Spiritben. Soha nem akartál társulathoz tartozni?

Így alakult. Biztos nem véletlen. Szerettem volna színházhoz kerülni, bevallom. Csapatjátékosnak tartom magam. Ilyen vagyok. Emellett ez annak is köszönhető talán, hogy az osztályunkban ilyesfajta munka folyt, Csaba így gondolkodik és erre is nevelt minket. Ott kell lenni, ha valaki fönt van a magasban, el kell kapni, ha esik. Próbálkoztam, hátha elkerülhetek egy társulatba, de valahogy sosem sikerült, aztán már úgy voltam vele, akkor menjen minden a maga útján. És folyamatosan jöttek a különböző felkérések. Mindegyikben meg lehet találni, mitől érdekes számomra és az is jó, hogy megismerhetek egy csomó embert. Ezt nagyon élvezem. A rossz viszont benne az, hogy el kell búcsúzni tőlük miután vége a próbafolyamatnak, mert azután már csak az előadásokon találkozunk, mindenki csinálja a maga dolgát tovább. Olyan szomorú, hogy hat hétig éjjel-nappal együtt vagytok, aztán mész tovább a kis batyuddal a következő produkcióba. Pár hete azonban elérkezett annak az ideje, hogy leszerződjek. A k2 Színház megkeresett, én pedig boldogan mondtam igent nekik. Ennél jobb helyen nem is lehetnék.

Homokember / Gyöngy Zsuzsa, Patkós Márton

Mennyit kell tenned azért, hogy munkához juss? Van saját honlapod is…

Azt ajándékba kaptam. (nevet) Az unokatestvérem férje webfejlesztő és ezzel leptek meg engem születésnapomon, hogy kaptam egy saját oldalt. Nagyon szép lett, sőt díjat is nyert tavaly. Nem vagyok az az alkat, aki száz telefont megejt, ez a weboldal sem jutott volna soha eszembe. Maximum, ha nagyon szerettem volna valamit, sokáig gyötrődtem: Szóljak? Ne szóljak? Olyan ciki! Nagy nehezen rávettem magam, beszéltünk és vagy lett valami vagy nem. Nem vagyok nyomulós fajta. Anyukám azt mondja, sajnos. Kellene pedig.

Ez alkat kérdése… Mit csinálsz mostanában?

Április 13-án a Gózon Gyula Kamaraszínházban mutattuk be a Csapodár madárkát. Ez egy igazi vérbő komédia, mókás, könnyed, szórakoztató. Közben elkezdtem próbálni a k2-vel Hamvas Béla Karneválját, ezúttal színészként veszek részt a produkcióban. Régi álma volt ez Benkó Bencének és Fábián Péternek. Június elején lesz a munkabemutató a Benczúr Palotában, aztán az Ördögkatlanon tartjuk a hivatalos premiert, ősztől pedig visszaköltözik a Benczúrba. A színház mellett még elég gyakran szinkronizálok is. Sajnos a filmezés eddig eléggé elkerült, de nagyon vágynék egy jó filmszerepre.

Szerző: Spilák Klára