“Mintha odaütnék egy pecsétet: ez az előadás én vagyok” – Interjú Epres Attilával

2019 április 26. péntek, 7:02

Az Örkény Színház társulatának tagja, az egyik legfoglalkoztatottabb szinkronszínész. Kaposváron született, erdészként végzett, majd a Színmű után az ország több színházában játszott. Epres Attilával az Orlai Produkciós Iroda Hurok előadása kapcsán beszélgettünk. Az interjúban mesél a versekhez való viszonyáról, arról, milyen helyzetben érzi magát kellemetlenül, mi tartja még mindig itthon, és egy Faki nevű keselyű is szóba kerül.

Kaposváron születtél…

De nem éltem ott, csak a szülőotthon volt Kaposváron. Nehezen akartam kibújni, és megmondom őszintén, most már értem, miért. Nem minden olyan, mint ahogy az ember elképzeli. Nem szoktam összetörni ebben, jó tanáraim voltak, a szüleim csodálatosan felkészítettek az életre. De bizonyos szempontból szörnyű megfigyelőképesség adatott, mert ezer méterről kiszúrom, ha valaki nem egyenes. Hiába nevelem magam, nem tudok leszokni arról, hogy ez ne bántson. Most persze bőven van, ami bosszantson, de nem hagyom rám telepedni, elég kíméletlen tudok ilyenkor lenni.

Ha már Kaposváron láttad meg a napvilágot, az felmerült benned, hogy a kaposvári színházba szerződj?

Annak idején, amikor már lecsengett a csúcsidőszak Kaposváron, egyszer feltettem ezt a kérdést Ascher Tamásnak. Sokat játszottak a balatonboglári kápolnaszínpadon, nagyon híres tájhelyük volt, ott egyszer Tamásnak felvetettem, hogy mi lenne ha, de nyilván aznap én voltam a tizedik. Erős túljelentkezés volt akkor Kaposvárra, így máshova szerződtem.

A Fedél Nélkül címlapján voltál pár hete, és abban azt nyilatkoztad, hogy „ha valami rettenetesen bánt, akkor változtatok a dolgok állásán.” Ennek az is egy módja például, hogy játszol a Hurok című előadásban?

Feltétlenül. Nagyon fontosnak tartom, hogy mindig legyen az életemben ilyen előadás, ami olyan, mintha odaütnék egy pecsétet: ez vagyok én. Egyáltalán nem vagyok hajlandó részt venni abban, ami most folyik népbutítás, elvtelenség szintjén. Teljes természetességgel tudom azt mondani egy gyártásvezetőnek, ha felkérnek egy Tv2 produkcióra, hogy ne haragudjon, de az ismert okok miatt nem veszek részt benne. Azt szokták mondani, hogy megértik. Nagyon nehéz, amikor olyan helyzetbe hoznak egy színészt, mint engem tavaly, amikor felkértek Arany János évfordulóján, hogy Arany János sírjánál mondjam el A tölgyek alatt c. verset. Persze, hogy elvállaltam, de zavart, hogy ott állt két-három olyan ember a kurzusból, akik életükben nem jártak színházban. Mit csináljunk, ha egy ország hivatalos ünnepéjein előfordul ilyen szép dolog, mint az Arany János évforduló. Miért kell olyan helyzetbe hozni, hogy nekem dilemmát okozzon az, hogy elvállaljam-e vagy sem?

Sok ilyen helyzettel találkozol mostanában?

Igen, de nem állok elébe. Talán ez az egy volt, amit elvállaltam, mert Arany Jánost annyira szeretem, és nem minden nap áll az ember ott a sírjánál a tölgyfa alatt és mondja A tölgyek alattot. De kikérem magamnak, hogy a politika belemásszon az én személyes terembe. Az is nagyon ronda dolog, hogy a politika begyűrűzik a kőszínházi szférába, a független színházi szférát meg lecsapja, mint a legyet. Ez olyan Európán túli viselkedés, hogy most már nem negyven, hanem nyolcvan évvel ezelőtti állapotokat idéz. Minden nap tudok idézni valakinek, nem azért, mert okos vagyok, József Attilát, Adyt és Márait, mert pont az történik, ami akkor. Mintha erről írtak volna. Ez hogy lehet?

Szeretsz verset mondani?

Nagyon szeretek, mert annál tömörebb és igazabb kifejezési forma szövegben nincs, mint a vers, és mindig is szerettem a verses darabokat, azokat könnyebben is tanulom, és sokkal fényesebb közlési formának látom, mint bármi mást. Nyilván azért, mert a költőknek van valami ufójellegük, nem tudom, József Attila hogyan tudott leírni olyan sorokat, mint:

Mindenségüket tartani a fénybe,

mint orvos, ha néz az üvegedénybe,

már nem tudom, megadom magam kényre,

ha nem segítesz nékem, szerelem.

Hatalmas műveltséggel rendelkezett Csokonai vagy Kosztolányi már gyerekkorában. A magyar költészet olyan gazdag még világszinten is, ezért nem mentem el külföldre, pedig kiköltöztem volna. Többször megfordult a fejemben, hogy fogom a pereputtyomat, feleségem egyet is értett volna vele, de olyan erős ez a nyelvi közeg meg a szakmám, nyilván pályát kellett volna módosítani, ha kiköltözünk. Nem lehet színésznek lenni, nem anyanyelven. Sokféle képességem van, sok mindenhez értek, jó a műszaki képzettségem, könnyen tanulok nyelvet, de egyszerűen nincs szívem itt hagyni ezt az értelmiségi közeget, meg ezt a szép országot. Van valami rettenetes maradiság bennünk, és most visszaugrálunk száz éveket, ez szörnyű. De azt tegyük hozzá, hogy ezt nevetve mondom. Nem vagyok hajlandó emiatt keseregni.

Nem tűnsz egy búskomorságra hajlamos embernek.

Hát nem, de sok színésztársamat sújtja ez. 16 vagy 17 kortársamat temettem el. Az nagyon sok. Annak a fele depresszív ember volt. Nagyon tehetséges emberek. Nincs szívem a telefonból kitörölni a számukat tizenvalahány éve. Olyan kolonc ebben a szakmában a depresszió, amit nagyon nehéz cipelni, és sokan bele is haltak 30-40 évesen.

Milyen volt újra Bagossy Lászlóval dolgozni, ezúttal az Örkényen kívül?

Én sokáig nem dolgoztam vele. Évekig mérges voltam, hogy miért nem oszt rám szerepet. Aztán nagy nehezen végül bekerültem valamibe, amit rám talált ki, ez a Diggerdrájver, ami hálaistennek levehetetlen siker és mindjárt a századikat játszom. Utána bekerültem a Secondhandbe, ami nyáron megy a POSZTra, nagyon szeretem ezt a közös alkotást. Most pedig a Jurányiban a Hurok. Mindig tudtam, hogy Laci remek pali, őszinte, erős erkölcsű ember, és nagyon szerény. Mindig szerettem volna vele dolgozni, és alig várom, hogy hívjon a következőbe.

Milyen emlékek fűznek a POSZT-hoz?

Én minden eddigi POSZTon ott voltam. Nem tudom, van-e rajtam kívül még ilyen színész. Ha játszom, annál jobb, ha nem, akkor is. Tudják rólam a pécsiek, hogy mindig ott vagy 3-4 napot a POSZT alatt. Olyan előadásokat is meg szoktam nézni, amiről tudom, hogy nem 10/10-es, mert érdekel, hogy mit csinálnak a többiek, aztán van, amiről kirohanok szünetben. Ezt talán még Sík Feritől (Sík Ferenc, Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező – a szerk.) örököltem, nagy zsivány rendező volt és az első 10 percben tudta, hogy egy előadás mit teljesít. Persze ehhez nem kell nagyon okosnak lenni, csak kell hozzá egy szörnyű régi rutin. De bárhogy tapossák a POSZTot, nekem akkor is Jordán Tamás csodálatos találmánya és ragaszkodom hozzá, amíg él.

Mit gondoltál, mikor először olvastad a Hurok szövegkönyvét?

Odavoltam tőle, mert ez egy olyan őszinte hang, amiről már azt hittem, hogy nem bukkan föl. Annak külön örültem, hogy valami általános érvényű, normális alapvetés folyik a színpadon. És végre egy darab, a Diggerdrájver is ilyen egyébként, ami a munkással foglalkozik. Látjuk, hova gyűrűzik le ez a mocsok, ami föntről csorog alá, és ott mit okoz. Ezzel nagyon kevés színműíró foglalkozik. Háy János csodás feltárást végez most a műveiben, de kevesen vannak.

Közel áll hozzád a Hurok zenés műfaja?

Nagyon szeretem játszani, egyrészt mert nem volt még ilyen a pályámon, bár próbálkoztunk évtizedekkel ezelőtt a commedia dell’arte-val, amiben a Hurokban látható kitartott pózok voltak, de nem a barokk világa, mert a Hurokban az sokkal erősebb. A barokk sokkal közelebb áll mindenféle értelmiségi magatartáshoz, hiszen a barokk tudatosan, matematikailag komponált.

Azt olvastam, hogy egy Faki nevű keselyű nevelőszülője vagy. Mivel töltöd még a szabadidődet?

Igen. Faki, a fakó keselyű. Egy ideig karanténban is volt, mert rosszalkodott, ellopta a látogatók retiküljét. Faki ráijesztett a nagy szárnyaival a csajokra, akik sikítoztak, ő pedig boldog volt, és elvitte a retiküljüket. De hát ezt nem illik. Így került karanténba. Fakit a Madártani Egyesület révén ismertem meg, aminek kezdetektől a tagja vagyok. Erdészként végeztem, szeretem a természetet. Sokat kerékpározom, kajakozom, futok. Vasárnap futom a Vivicittá Félmaratont. És szeretném, ha ragadós lenne a példám színész körökben.

Szerző: Bordás Katinka 

Fotó: Takács Attila

HUROK: 2019. április 30., május 4. 17.00 és 20.00, május 6. 20.00 // Jurányi Ház