“Felszabadultunk mindenféle nyomás alól” – Interjú Erdélyi Tímeával és Sipos Imrével a Ványa bácsiról

2019 május 10. péntek, 11:10

Tavaly ősszel mutatták be Yaroslav Fedoryshyn Ványa bácsiját a Váci Dunakanyar Színház és a Bartók Kamaraszínház koprodukciójában. Az előadás különleges világa nagy hatást tett a POSZT válogatóira is: „Az első megkapó élmény a nyitókép szépsége. Mintha egy flamand festményt néznénk: erős földszínek, finom átmenetek artisztikus kompozícióját látjuk a színpadon. A második az elementáris zene” – kezdi írását Gulyás Gábor a Papagenón. A próbafolyamat nehézségeiről, a rendező unikális színházi nyelvéről és Csehov jelenidejűségéről Sipos Imrével és Erdélyi Tímeával beszélgettünk.

Kezdjük talán a legelején: honnan jött a koprodukció gondolata?

Sipos Imre: Yaroslavék korábban már kétszer is dolgoztak a váci társulattal, most pedig szerettek volna egy Ványa bácsit létrehozni. Kis Domonkos Márk, a váci színház igazgatója még valamikor márciusban hívott fel, hogy mit szólnék hozzá, ha a két intézmény közösen hozná létre ezt az előadást. A munka mellett szólt, hogy hasonlóak a méretek, ráadásul Vác és Dunaújváros is hasonló problémákkal küzd, hiszen a kisvárosi létből adódóan egy-egy előadást viszonylag kevésszer tudunk játszani, ha pedig ketten dolgozunk egy produkción, akkor feleződnek a költségek, az előadásszám pedig duplázódik. Őze Áronnal, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház igazgatójával együtt, mi mindig nyitottak vagyunk az ilyen együttműködésre. Az volt az egyetlen kérésünk, hogy körülbelül fele-fele arányban állítsunk ki  a szereposztást, olyan munkatársakat szólítva meg, akiket ismer és szeret a két város  közönsége.

Mennyire volt gördülékeny ez a közös munkafolyamat?

S.I.: A helyszínnel sokáig küzdöttünk, hiszen két eset volt lehetséges: vagy Vácon vagy Dunaújvárosban vannak a próbák. Mivel Yarekék Vácot ismerték, ezért automatikusan arra billent a mérleg nyelve, csak hát nyáron kezdték felújítani a színházat, ami alaposan elhúzódott – tulajdonképpen nem készültek el a próbafolyamat kezdetére. Az utolsó pillanatban felmerült, hogy  nálunk próbáljunk, de végül mégis egy váci művelődési házra esett a választás. Tulajdonképpen csak az utolsó két hétben mentünk be a színházba, de még akkor is volt olyan, hogy miközben mi a színpadon játszottuk, a munkások éppen az ajtót szerelték fel a színházra. Ilyen értelemben voltak kisebb nehézségek, de ez csak még inkább fűszerezte az egész folyamatot.

A technikai részleteken túl  mennyiben jelentett nehézséget ráhangolódni erre az egészen eltérő színházi nyelvre?

Erdélyi Tímea: Soha nem dolgoztam még olyan rendezővel, aki ezt a fajta színházi látásmódot képviselte volna itthon. Nekem azért még nincsenek olyan messze az egyetemi éveim, és ott nagyon sokféle irányba elindulhattunk, hiszen szerves része volt az oktatásunknak Ladányi Andrea és Horváth Csaba jelenléte, úgyhogy maga a fizikai színház nem áll tőlem távol. Sőt miután kikerültem az egyetemről, nagyon hiányzott is ez az absztrakt fogalmazási forma, ezért is volt izgalmas, hogy itt nem lehetett csak úgy beténferegni a próbára, mackót kellett húzni, fizikailag fel kellett készülni az elkövetkező néhány órára. Ez persze nagy kihívást is jelentett, de öröm volt nézni, ahogy szépen lassan mindannyian hozzáidomultunk ahhoz a rendszerhez, amit ez a rendezőpáros a színpadra akart álmodni.

S.I.: Hasonló színházi látásmóddal én a 2000-es évek elején találkoztam, amikor Vidnyánszky Attila Magyarországon kezdett rendezni. Az ukrán színházi kultúrában a realista színház már nagyon régóta idejétmúltnak számít, az ott élő alkotók sokkal bátrabban mernek asszociálni egy-egy darab kapcsán, mint ahogy mi azt itthon megszoktuk. Ez a típusú gondolkodás nagyon felszabadító. Volt köztünk két olyan neves kolléga is, Tímár Éva és Kútvölgyi Erzsébet, akik megint csak egy másik generációt képviselnek, és csodálatos volt látni, hogy nekik ez a fajta absztrakcióra épülő színházi fogalmazásmód a legkevésbé sem okoz gondot. Tímár Éva meg is jegyezte, hogy olyan neki, mintha egy idegennyelvet tanulna, és ez nem hogy gátolta volna a munkájában, hanem még inspirálta is őt. De azt hiszem, így volt ez mindannyiunkkal, hihetetlenül izgalmas próbafolyamat volt, amihez az is hozzájárult, hogy tolmács segítségével kommunikáltunk a rendezővel.

Ha nem csak a látványt nézzük, akkor értelmezésben mi újat tud mondani nekünk ez a Ványa bácsi? Mennyiben tér el a magyar hagyománytól?

S.I.: A legnagyobb különbség, hogy Yaroslav nem tekinti szent tehénnek Csehovot, sőt többször is elmondta, hogy egy groteszk szerzőről van szó. Hozzánk Csehov elsősorban Sztanyiszlavszkij színházával került be, ami olyan szempontból problémás lehet, hogy maga Csehov elutasította ezt a fajta fogalmazásmódot, és váltig állította, hogy Sztanyiszlavszkij nem érti őt. Ezért is volt nagyon izgalmas, hogy az első két hétben semmi mást nem csináltunk, csak ültünk és elemeztük a szöveget úgy, hogy mindannyian ott voltunk. Fedoryshynék  pedig előálltak egy olyan izgalmas értelmezéssel, amivel én még sosem találkoztam, pedig Horvai-növendék voltam, és ha valaki Magyarországon a 90-es években tudta és értette Csehovot, az ő volt. De ez a rendezőpáros egészen másképp kezelte a szöveget, sokkal lazábban, bátran húzták és pakolgatták az egyes jeleneteket, és fel nem tették maguknak a kérdést, hogy értik-e azt, ami le van írva. Egyszerűen szabadon használták a drámát, persze nem úgy, hogy ellene dolgoztak, hiszen minden, amit teszünk a színpadon, csehovi alapokon nyugszik.

E.T.: Ez abból is adódik, hogy Magyarországon kicsit másfajta formanyelvek a népszerűek, mint Európa többi részén, ezért mindig különleges egy külföldi rendezővel dolgozni, hiszen olyan gondolkodásmódot tudsz elsajátítani abban a hat-nyolc hétben, amivel korábban nem biztos, hogy találkoztál. A másik, hogy ez a rendezőpáros nem úgy jött be a próbára, hogy akkor most ők megmutatnak a világnak egy olyan értelmezést, ami még nem volt. Soha egy pillanatig sem akartak kényszeredetten újszerűek lenni, csak azt szerették volna kifejezni, hogy ők maguk mit gondolnak erről a történetről. És mivel tökéletesen birtokában állnak a szöveg ismeretének, illetve Csehov világának, ezért megengedhetik maguknak azt a rugalmasságot, hogy bármit kezdjenek vele annak érdekében, hogy a végeredmény az legyen, amit megálmodtak. Azért is folyt egy idő után gördülékenyen ez a munka, mert pontosan értettük azt a képzőművészeti világot – olyanok voltak, mint a festőművészek –, azt a fajta “izmust”, amiből ők gondolkodnak, így már egy idő után a tolmács segítsége nélkül is értettük, mivel van még dolgunk, merre menjünk tovább. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy sokszor nehezen találtuk meg a határt a ténylegesen, minden elemében absztrakt színházi kifejezésmód és a látványában különleges, ám mégiscsak realista játék között. Azt még az elején nem értettük, hogy miért ordítanak fel folyamatosan a színpadra, hogy ne a valóságot játsszuk, hiszen mi alapvetően ebből próbálunk fogalmazni, de aztán mindannyiunknak sikerült beilleszkednie ebbe a keretbe.

Sokszor emlegetik, hogy Csehov vígjátéknak szánta a darabjait. Ez a humor nálatok mennyire van élénken jelen?

S.I.: Azért ezt a drámát nem Feydeau írta, így a harsányságot nem lehet rajta számonkérni, de ha nyitott közönségre talál az előadás, akkor láthatóvá válik a humora is. Ha valaki történetmesélésre vár, akkor csalódni fog, hiszen itt belül zajlanak a változások, belső konfliktusok sorozatáról beszélhetünk. Azok viszont, akik együtt tudnak mozdulni ezzel az előadással, akik nyitottak erre a különleges színházi nyelvre, persze megtalálják benne a vígjátéki vonalat is, de ez nem egy elsődleges humor.

E.T.: Fontos ez a fajta látszólagos történetnélküliség, ugyanis itt arra törekedtek a rendezők, hogy a szöveg csak egy eleme legyen az előadásnak, és ezen túl az összes érzékszervre megpróbáltak hatni: a látvány, a mozgás és a zene tulajdonképpen egyenrangúvá válik a drámával. És hát persze emberekről beszélünk, az emberi élethelyzetek, találkozások, sorsok pedig a legtragikusabb pillanataikban is magukban hordoznak valamiféle humort, és a rendezők voltaképpen nem tettek mást, mint hagyták ezt érvényesülni.

S.I.: Az is érdekes, amit éppen Yaroslav mondott ezzel kapcsolatban: a szövegért nem a színészt fizetjük, hanem az írót. A szöveg úgyis meg fog szólalni, a néző úgyis érti, mit akarunk vele, a színésznek azt kell eljátszania, ami nincs kimondva. A belső vívódásokat, a kapcsolatokat, az alapfeszültséget, a közeget, az atmoszférát. Ez a megközelítési mód engem borzasztóan felszabadított. És bár beszélünk itt festőművészetről meg fizikai színházról, az is fontos, hogy Csehovnál első a gondolat. Feltettünk a színpadra egy absztrakt színházi nyelvet, aminek keretein belül viszont abszolút komolyan vesszük azt, amit Csehov gondolhatott a világról, és persze azt is, hogy mindez hogyan kapcsolódik a jelenünkhöz. De a humorra visszatérve: megmutattuk Yaroslavéknak azt a paródiát is, amit Alfonzóék csináltak, negyedóra az egész, és nem történik benne más, minthogy egy lekopott vidéki díszletben emberek teáznak és beszélgetnek az abszurditásig fokozva – rettenetesen nevettek, és azt mondták, hogy na, ez Csehov.

Izgalmas, hogy ami nálunk kabarétréfa, az másoknak teljesen természetes megközelítés.

E.T.: Talán ebből az eltérő szemléletmódból is ered, hogy ugyan sokszor nem éreztük magunkat komfortosan egy-egy helyzetben, vagy váltig állítottuk, hogy egy bizonyos mozdulat vagy pozíció nem azt jelenti, amit ők ki akarnak fejezni. Aztán végül mégiscsak sikerült elfogadnunk, hogy ők látják kívülről a festővásznat, és igazuk is lett. Muszáj volt bíznunk bennük, és megtanulnunk mozogni az ő rendszerükben. Ehhez az is hozzátartozik, hogy Alla Fedoryshyna, a rendező felesége ünnepelt színésznő volt a hazájában, majd egy szerencsétlen színházi baleset következtében teljesen lebénult, ezért ha egy kifejezésformát kerestünk, mindig ő volt elsődlegesen a segítségünkre, hiszen bár szerencsére a saját erejének és kitartásának köszönhetően már felállt és bottal tud önállóan mozogni, mégiscsak pontosan tudja, milyen a test börtönébe zárva létezni és hogyan kell a legcélratörőbben kifejezni magunkat a mozgás által.  Hamar megéreztük, hogy maximálisan bízhatunk benne.

S.I.: Ő is jegyzi az előadást, mint látványtervező, de bizonyos értelemben mégiscsak ketten működtek rendezőként. Azt még el kell mondanom, hogy ritkán van olyan próbafolyamat, amikor az olvasópróbára már megérkezik a díszlet és a jelmez, így gyakorlatilag az első pillanattól kezdve a végleges eszközökkel tudtunk próbálni. Valószínűleg ezért is éreztük magunkat elképesztően biztonságban a premiernél. Én személy szerint életemben olyan nyugodt még nem voltam, mert egyszerűen azt éreztem, hogy felmegyek a színpadra és minden egyes pillanatban tudom, hogy miért vagyok ott. Nem én, Sipos Imre, hanem Vojnyickij. Tudtam, hogy mit gondol, mit lát abban a közegben, miért néz éppen arra, akire, és a többi. Azt lehetett elérni ezzel a fajta elemező munkával, és az ezt követő felszabadító fizikális tréningekkel, hogy felszabadultunk mindenféle nyomás alól. Én sem akarok senkinek megfelelni, csak bemegyek, és hagyom, hogy átfussanak rajtam azok az impulzusok, amelyek az előadásban a partnerektől, a zenétől, a térből jönnek. Az a néző jár jól, aki ugyanezt teszi: beül, elengedi  magát és hagyja, hogy hasson rá az előadás.

– Dézsi Fruzsina interjúja

Forrás: POSZT
Leadfotó: Róde Péter