“Pályakezdő vagyok és rettentően kíváncsi” – Interjú Jenővári Miklóssal

2019 május 22. szerda, 7:00

Tizenheten végeznek az idén a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakán, Novák Eszter és Selmeczi György osztályában. Az elkövetkező hetekben őket mutatjuk be. Az interjúkat az egyetem harmadéves dramaturg hallgatói készítik.

Jenővári Miklós / Fotó: Éder Vera

Március közepén mutattátok be az egyetemen a Tűznyelők című darabot Kárpáti Péter rendezésében. Az utolsó közös projektet az osztállyal. A hónap végén pedig beálltál a József és a színes szélesvásznú álomkabát című musicalbe a Madách Színházban. Ez volt az első külsős munkád?

Nem, egész pontosan az ötödik. Nyáron csináltuk Harangi Marcsival a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Bonnie & Clyde-ot, amiben szinte az egész az osztály szerepelt, a veszprémi Petőfi Színházban a Holt költők társaságában és a Nyitott ablakban játszom, illetve a székesfehérvári Vörösmarty Színházban a Pál utcai fiúkban alakítom Kolnayt.

Operettben is szeretnél szerepelni?

Szívesen. Szerencsére Veszprémben lesz is alkalmam kipróbálni magam bonvivánként, májustól próbálok ugyanis a Mária főhadnagy című produkcióban. Kíváncsi vagyok, hogy ha én, mint „operett-szűz” hozzányúlok, mit tudok majd kezdeni vele: hogy fogok játszani, mennyire fog hasonlítani arra a játékmódra, ami a ma készülő operetteket jellemzi nagy többségben. Nem hiszem, hogy operettet nem lehet korszerűen játszani, akad rá néhány példa színházainkban, bár nincs könnyű dolguk az alkotóknak, hiszen sok a régi beidegződés a műfajjal kapcsolatban, néha sok a manír a színészek játékában. Az is probléma, hogy a képzés hiányosságai miatt évekig nem volt megfelelő zenés színész oktatás, így a színházak arra kényszerültek, hogy jó hangú énekeseknek adják oda a főszerepeket, hiszen a daloknak meg kell szólalniuk (ami hozzáteszem maximálisan igaz), ugyanakkor a zenés színjátszás nem merülhet ki az éneklésben, ugyanúgy el kell játszani ezeket a figurákat, mint egy prózai műben. Manapság a musical vonzza be a legtöbb nézőt, nemcsak itthon, ez általános jelenség. Pont ezért és a közérthetősége miatt alkalmasnak találom arra, hogy oktató jelleggel lehessen alkalmazni. Népnevelő hatása lehet, gondolatokat lehet megfogalmazni általa, morális kérdéseket felvetni és azokra válaszokat kínálni, vagy irányt mutatni sok ezer embernek.

Akár az SZFE-n, akár más intézmény képzésein szerinted mennyire központi elem a hangi és prózai kompetenciák párhuzamos fejlesztése?

A színészképzés az angolszász területeken más módon működik. Amerikában és Angliában az a rendszer, hogyha az ember színész akar lenni, akkor tudnia kell használni a testét, a hangját és mindezek mellett még jó színésznek is kell lennie. Erre van a triple threat kifejezés, – tehát egy prózai színésznek is tudnia kell énekelni és táncolni. Sajnos erre nálunk nem igazán fektetnek hangsúlyt.

Ezt úgy érted, hogy nálunk nem elvárás, hogy egy színész mindhárom területen kompetens legyen?

Igen. Jó esetben mondjuk a háromból kettőhöz van affinitása. Ezeket a dolgokat fiatal korban kell elkezdeni és fejleszteni, ha valaki 24 évesen kezd el táncolni, addigra már van egy beállt testtartása, amit nagyon nehéz megváltoztatni. Úgy gondolom, hogy Magyarországon nem fordítanak elég figyelmet a tudatos testhasználatra a színpadon. Pedig amikor a néző beül valahová, először azt látja meg a színészből, és tudatosan vagy tudat alatt, de abból von le következtetéseket a karakterre vonatkozóan. A hang már eggyel megfoghatatlanabb dolog, de kárára biztos senkinek nem válna, ha erősen képzett lenne vokálisan. Tulajdonképpen ezt a célt hivatott szolgálni a mi szakunk, a zenés-színész szakirány. Természetesen a prózai szakon is van énekoktatás, de ha nincs önszorgalomból befektetett munka, akkor az sajnos önmagában nem elég. Valahogy nem jellemző nálunk a tudatos önképzés vagy önfejlesztés, nincs ennek igazi kultúrája – de most szigorúan csak a technikai vagy készségtárgyakról beszélek. Valószínűleg pont azért lehet ez, mert van egy egyetem, amiről azt gondolni, hogy mindenre megtanít. Ez részben igaz is, a színjátszás tanítása nagyon erős, kevés ennél jobb hely van a világon, de meg kell tanulni magunkat fejleszteni, minden területen. Bele kell nevelni a hallgatókba és mindenkibe, aki ide jelentkezni szeretne, hogy a színésznek mindent tudnia kell, hogy erre energiát és időt kell szánniuk, ha kell, önerőből.

Prózai előadásokban is szeretnél részt venni?

Mindenféleképpen! Nagyon szívesen foglalkozom zenés színházzal, úgy érzem, van hozzá képességem meg ambícióm, viszont borzasztóan kíváncsi vagyok arra is, milyen egy független társulattal dolgozni vagy kőszínházi társulatban családtagnak lenni. Kevés darabban játszottam, kevés a tapasztalatom, pályakezdő vagyok és rettentően kíváncsi. Ebből fakadóan szeretném minél szélesebb spektrumon kipróbálni magam. Operettben, művészszínházban, társulatban, bohózatban, imprós előadásban, stb., stb. részt venni. Tényleg mindent meg akarok tapasztalni. Azt érzem, még nem forrott ki a színészi zsánerem, még nem skatulyáztam be magam, és remélem, hogy más se skatulyázott be engem. Azt semmiképp sem szeretném, hogy életem végéig kizárólag zenés előadásokban lépjek színpadra, pont azért, mert mindent szeretnék csinálni, filmet és sorozatot is, akár itthon, akár külföldön.

Más pozícióban is el tudod magad képzelni?

Nem gondolom, hogy megérettem a rendezésre. Nincs elég tapasztalatom, nem láttam eleget, hogy azt mondjam, hozzá tudok nyúlni úgy egy darabhoz, hogy valami jelentőset alkossak. De nem tartom kizártnak, hogy évek múltán kipróbáljam. Egyelőre nincsenek ilyen ambícióim, jelen pillanatban inkább eljátszanék mindent. Például kérdezték, hogy miért csinálok operettet, hát pont azért, mert még sosem csináltam, hogyan, mi alapján gondoljak bármit is a műfajról, ha még nem tapasztaltam meg belülről. Érdekelnek emberek, színházak, társulatok és remélem, hogy lesz lehetőségem legalább egyszer a legkülönfélébb helyeken dolgozni, hogy bepillantást nyerhessek minél több társulatba és munkamódszerbe.

Vannak már tervezett munkáid a jövő évadra?

Vannak ajánlatok, tárgyalásokat folytatok, mindenképp lesz hol folytatni, az biztos, hogy nem leszek munkanélküli.

Inkább a szabadúszás?

Jelen pillanatban igen. Még sok időm van. Mivel 16 évesen vettek fel az egyetemre, azt gondolom, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megengedhetem magamnak a kísérletezést. Nem szeretnék egyből leszerződni. Semmitől sem zárkózom el, de most inkább a szabadúszást választanám.

Mostanában gyakran hallani ezt a végzős színészektől. Szerinted ez mennyire járható út?

Nem tudom, hogyan kellene ennek működnie. Gondolom, úgy lenne jó, ha az egyik munka hozná a másikat. De egyelőre annak is örülünk, ha bármilyen feladatunk van, mert ezen az évfolyamon majdnem 50-en végzünk – a Színműn két osztály plusz a kaposváriak -, és azt érzékelem, hogy egyszerűen nincs ennek felvevő piaca, nincs ennyi hely. Visszatérve az angolszász területekre, ott nincsenek társulatok, minden produkciónál casting van, és akkor kiválogatják az adott szerepre a legjobbakat, ami szerintem művészi szempontból előremutatóbb – mondom ezt úgy, hogy nagyon fiatal vagyok és tapasztalatlan -, mert akkor nem a 12 fix színészedre kell osztani a szerepeket, attól függetlenül, hogy valakinek mondjuk nem passzol a ráosztott szerep. Ugyanakkor sokszor olvastam, hogy a külföldiek meg irigylik a nálunk lévő társulati rendszert, mert hogy az embernek van egy ,,családja’’, egy biztonságos közege, akikkel együtt gondolkodik, együtt alkot egy közös rendszert. A castingos rendszernek Magyarországon egyáltalán nincs hagyománya, talán filmek esetében kezd mostanában kialakulni. Mondjuk életem legrosszabb casting élménye is egy itthoni filmes próbálkozás volt… Bementünk, morcosan ránk nézett a srác, aki vezette a válogatást, és azt mondta, hogy akkor az van, hogy meghalt az anyád meg az apád, keresed a testvéredet 25 éve, nem találtad meg, most idejött egy lány, és azt mondta, hogy már meghalt, tessék! Fel se fogtam, hogy mi van, és már elkezdett velem üvölteni, hogy sok vagy, sok, nagyon Színműs vagy – azt se tudtam, hogy már elkezdtük. Akkor összeszedtem magam, erre megint, hogy nagyon Színműs, nagyon Színműs vagy, közben azt se tudtam, hogy ez mit jelent, még csak másodéves voltam. Ennyi volt, elküldtek, nem hívtak vissza. Aztán utánajártam, miért működik ez másképp például Amerikában. Azért, mert ott már rájöttek, hogy senkinek nem érdeke, hogy a színész be legyen feszülve. Alapból versenyhelyzetben van, stresszel, izgul valamennyire, arra nem kell rátenni még egy lapáttal, mert mindenkinek az a célja, hogy te meg tudd mutatni azt, hogy amúgy mire vagy képes normális körülmények között. De ha befeszítenek, akkor még azt sem tudod megcsinálni, ami amúgy simán menne.

Szerinted mit lehet kezdeni ezzel a kialakult helyzettel – a színésztöbblettel?

Azt hiszem, nem kell kezdeni semmit a helyzettel. Változik a világ, máshogy kell munkát szerezni, nem úgy, mint régen. Most sokkal nagyobb mértékben kell saját magunknak kikaparni a gesztenyét.

Anyukám mindig eljön az előadásaimra, általában hozza magával valamelyik barátnőjét, és legutóbb az egyik barátnője elmondta, hogy az ő  színházi ismerősei szerint színészként nem érdemes vidéken próbálkozni, Pesten kell maradni nagyszínházakban dolgozni. Én meg néztem rá: miből gondolja, hogy ez így működik? Én döntöm el, hogy vidéken vagy Pesten szeretnék játszani? Válogatok az ajánlatok közül? Nem, hanem állok, kérdőn nézek körbe és keresem a lehetőséget, azt, hogy hová tudok egyáltalán menni. Azt hiszem, az óriási színészdömping csak továbbtolja a színházi struktúrát a már korábban említett “castingos” felállás felé, ami szerintem egyáltalán nem baj, de mindannyiunknak érdemes felkészülni a változásra.

Az interjút Komán Attila készítette.