“Én bohóc vagyok” – Interjú Nagy- Bakonyi Boglárkával

2019 június 02. vasárnap, 7:00

Tizenheten végeznek az idén a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakán, Novák Eszter és Selmeczi György osztályában. Az elkövetkező hetekben őket mutatjuk be. Az interjúkat az egyetem harmadéves dramaturg hallgatói készítik.

„Minden pályakezdőnek lehet üzenni, hogy van élet Budapest közigazgatási határain kívül is. Sőt, ott van csak igazán.”

Nagy-Bakonyi Boglárka / Fotó: Bakonyi Tibor

Hogy emlékszel vissza magadra, milyen gyerek voltál?

Egyfolytában felnőttek között voltam, és ettől volt egy elég határozott gyermeki énem. Nem voltam tipikus gyerek – például nagyon korán elkezdtem beszélni, az oviban iszonyat sokat szerepeltem… meg amúgy eléggé szerettem kiszínezni a valóságot. Nagyon. Kitaláltam mindenféle történeteket. Például egyre konkrétan emlékszem: beadtam az oviban a többieknek, hogy kirándulni voltunk, és találtam egy sünt, amit simogattam, és amit aztán hazavittünk. Szóval, nagyvilági gyerek voltam. Sose lehetett hülyére venni, mindig mindenbe beleszóltam.

Említetted, hogy már oviban is szerepeltél- ez tekinthető az első állomásnak a színjátszás felé vezető úton?

Abszolút. Minden évben én voltam Mária a betlehemes játékban. Egyszer emlékszem, hogy kinevettem az angyalokat, aztán Kati néni azzal büntetett, hogy abban az évben nem én voltam Mária, hanem a Dia nevű ovistársam. Engem pedig lefokozott angyallá. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Egyébként kiskoromban volt három opció: virágárus leszek, vagy pénztáros, vagy színésznő. És tulajdonképpen még az utóbbi tűnt a legreálisabbnak.

Ha nem te voltál a figyelem középpontjában, fájlaltad?

Nem fájlaltam, de tettem róla, hogy ez ne így legyen. Azt a helyzetet minél hamarabb meg kellett változtatni.

Mikor vált tudatossá, hogy színészettel akarsz foglalkozni?

Amikor általános iskolás lettem, zenei általánosba írattak a szüleim, ami eleve kijelölt egy utat a művészetek felé. Ott egyből beléptem a színjátszókörbe, szóval minden ment magától. Mindig ez volt az a dolog, amiben jól éreztem magam.

Úgy tudom, jártál az ÁSZ-ba…

Igen.

Hogyan találtál rá?

Egy családi barátunk által. De közben kiderült, hogy az egyik gimis osztálytársam, legkedvesebb barátom, Hrisztov Toma is ászos… szóval, végül több szál is odavezetett.

Egészen a felvételiig toltad?

Igen. A táborral kezdődött, aztán elkezdtem járni az Ász Drámaiskolába is.

Fotó: Mészáros Tibor

Mi az, amit ott kaptál, és még mindig meghatároz?

Azt hiszem, ami a legfontosabb formálóm volt ott, az a csapatmunka. Ha az ember fogékony rá, ott megtanulja, milyen együtt dolgozni, meg hogy milyen egy vezetőt vezetőnek tekinteni. Azt, hogy a színházi ízlésemet mennyire formálták, nem tudom megmondani, mert azért az Ági meg az András (Balázs Ágnes és Gáspár András az ÁSZ alapítói – a szerk.) mindig eléggé szabadon hagyott bennünket. Szerintem ebben ők baromi jók – sosem ízlésbeli dolgokról beszélgettünk, hanem karakterekről, rendszerekről.

Elsőre felvettek?

Igen.

Prózaira is beadtad vagy csak zenésre?

Zenésre csak. Én azt gondolom, hogy nekem Novák Eszterhez kellett járnom.

Miért gondolod ezt?

Mert minden így jó, ahogy van. Nagyon szeretem az osztályomat, más osztályban nem érezném magam ilyen jól, nem lennének ilyen jó barátaim. Meg szerintem más nem is vett volna fel.

Hogy emlékszel vissza a felvételire? Van valami emlékezetes sztorid?

A lányoknál azért az nagy dilemma, hogy hogyan mennek felvételizni, mit vesznek fel… Persze, ezen én is rengeteget vacilláltam. Mindenki mondta, hogy olyan ruhában menjek, amiben lehet mozogni, de azért csinos meg nőies… Első rostán jól megfeleltem, aztán másodrostára felvettem egy kék ruhát, ami nekem nagyon tetszett. Már javában ment a harmadrosta, amikor egyszer csak rám nézett a Novák, és megszólalt: „Jééézusom, hát most jut eszembe, hogy te hogy néztél ki a másodrostán! Magyarázkodnom kellett Máté Gábornak, hogy ez igenis egy jó ízlésű lány. Komolyan mondom, azt éreztem, hogy odamennék, lerángatnám rólad azt a förtelmes kék ruhát, és inkább néznélek pucéran, megszégyenülve.”

Később is tapasztaltad, hogy ennyire meghatározó – főleg lányoknál – a külső?

Nagyon örülök, hogy erről beszélünk. Mostanra már száz százalékig tudatosult bennem az, hogy nekem körülbelül nyolcszor nehezebb dolgom van, mint egy szabályos arcú, pisze orrú, klasszikusan szép lánynak, pláne, ha még szőke is. Igazából ez mostanában nagyon foglalkoztat, és az ezen való lamentálás minden napom kisebb-nagyobb részét ki tudja tenni. Szóval a válaszom igen, nagyon- nagyon számít a külső. És ez engem valahol borzalmasan elszomorít. Holott persze örülök, hogy én egy érdekes ember vagyok- vagy legalábbis, tényleg azt gondolom, hogy egyáltalán nem vagyok egy átlagos kinézetű színésznő. De baromi nehéz, és ért már emiatt hátrányos helyzet.

Fotó: Mészáros Tibor

Például?

Csúsztam már le szerepekről, amikre abszolút alkalmas lettem volna. Szomorú, hogy félig így működik a világ, de közben örömmel tölt el, hogy azért vannak olyan rendezők meg színházi alkotók, akik tudják nézni a tiszta tehetséget. Nyilván, én ezeknek az embereknek szeretnék megfelelni. Hála istennek, eddig úgy hozta az élet, hogy többnyire olyanokkal sodort össze a sors, akik eggyel beljebb tudtak nézni.

Korábbi beszélgetésünk alkalmával említetted, hogy Szombathelyen vagy gyakorlaton. Hálás dolog vidéken dolgozni pályakezdőként?

Szerintem a leghálásabb. Minden pályakezdőnek lehet üzenni, hogy van élet Budapest közigazgatási határain kívül is. Sőt, ott van csak igazán.

Könnyen ment a beilleszkedés az egyetemen?

Nem igazán volt vele gondom, elég simulékony vagyok – nem negatív értelemben. Könnyen beilleszkedem, és könnyen fel tudok oldódni egy új társaságban. Ami nehéz volt, az az, hogy felvegyem az egyetemi munka tempóját. Nagyon sokszor megúszásra játszottam, és ugye ezt egy tizenhét fős osztályban lehet is. Egyébként, nem tudom, hogy másképp csinálnám-e. Lehet, ha ott vagyok elsőben 101 százalékosan, akkor megőrülök. Valahol meg kell húzni ezt a simlizési határt, mert ha tényleg minden erejét és idejét odaadja az ember, könnyen lehet, hogy bekattan. Nem azt mondom, hogy feltétlenül úgy kell csinálni, ahogyan én csináltam, de valamennyi szabadságot meg kell hagyni magunknak.

Kik voltak a legmeghatározóbb emberek számodra az egyetemen?

Eszter, Zsótér tanár úr, meg hát Selmeczi tanár úr nyilván, aki egy zseni igazából. Jó ilyen zsenik közelében lenni. Talán még Fischer Iván ilyen zseni.

És milyen élmény volt Fischer Ivánnal turnézni szerte a világon?

Szerintem az volt életem nyara. Elmentem Skóciába, Amerikába, picit dolgoztam, láthattam egy teljesen más világot… Elképesztő volt.

És azt hogy lehet feldolgozni, hogy – főleg színész szakon – teljesen megszűnik a kinti világ? Te emlékszel olyanra például, hogy külső kapcsolataid tönkrementek?

Nekem szakadt meg barátságom az egyetem miatt, és inkább azt érzem, hogy a barát mondott le rólam- vagy hogy ő nem volt hajlandó tartani velem a lépést. Van olyan is, hogy egy kicsit távolibb lesz a barátság, de azért meg tud maradni. Így, hogy most már két éve gyakorlatozunk, látszik, hogy közel sem annyira durva ez a világ, mint maga az egyetem. Nem annyira ijesztő. Most már más dolgok az ijesztőek.

Például?

Az, hogy mi lesz veled, jó döntést hozol-e, miből fogod fenntartani magad… szóval azért nagyon áthelyeződik a hangsúly. Például engem is más problémák foglalkoztatnak, mint akár egy fél évvel ezelőtt.

De Szombathely miatt azért nagyjából biztonságban érzed magad, nem?

 Abszolút. Én nagyon szerencsés vagyok valójában.

Vannak olyan osztálytársaid, akik bizonytalan helyzetben vannak?

Vannak, igen.

Ti azért egészen sokat „hakniztatok”, sokat lehetett látni, hallani az osztályt az egyetem falain kívül is. Mikor engedtek ki először benneteket Eszterék?

Igazán hamar. Volt elsőben egy beszédvizsgánk, amit a nyílt napon rögtön bemutattunk. Szóval igazából elsőben, valamikor fél év körül már közönség előtt szerepeltünk. Ami szerintem tök jó. Én értem ezt a rendszert, hogy az osztályfőnökök sokáig burokban tartják a diákokat, nem mutogatják őket, de szerintem hogy ha valami egyértelműen jó, akkor azt meg lehet mutatni.

Melyik rendezővel volt a legjobb dolgozni az öt év alatt?

Zsótér Sándorral. A Meggyeskert alatt. Vicces, hogy azt másodikban kezdtük el, és csak most értettem meg, november környékén, hogy mit magyarázott nekem ez az ember három éven keresztül. De nem baj, legalább megértettem.

És mire jöttél rá?

Hogy mit kell játszanom pontosan. Felületesen értettem, de annyira nem, hogy meg tudjam csinálni. Most, hogy felújítottuk, hirtelen megértettem, hogy mit akart, és sikerült az, ami három évig nem.

Fotó: Mészáros Tibor

Szerinted milyen egy jó rendező?

Szeretek nagyon különböző emberekkel együtt dolgozni. Szeretem, ha van egy egészséges szabadságom, de volt már szerencsém részt venni olyan próbafolyamatban is, amikor a rendező már az olvasópróbán tudta, hogy melyik pillanatban mit akar csináltatni velem. Azért én szeretem az arany középutat.

Miért vagy a leghálásabb most, ebben a pillanatban?

Azért nagyon hálás vagyok, hogy Réthly Attila lehívott Szombathelyre. Nagyon- nagyon.

Ott miket játszol most?

Tulajdonképpen egyszerre mindig csak egyet játszom. Mint minden vidéki színházban, elég kemény a bérletrendszer, szóval amiket eddig játszottam – a Sztárcsinálók című rockopera, amit Nagy Cili rendezett, és a Revizor, amit Mohácsi János -, már kifutottak. De épp most egy Bernard Shaw drámát, a Sosem lehet tudni-t, amit Valló Péter rendezett.

Te mennyire törődsz azzal, hogy mások mit gondolnak rólad?

Tulajdonképpen visszajelzés-függő vagyok. Sajnos sokszor el tudok bizonytalanodni abban, amit csinálok. Van például a Tasso című előadásunk – Tarnóczi Jakab rendezte – és az elején Józsa Bettivel két szólamban éneklünk, nekem pedig egyszer csak el kell kezdenem borzalmasan hangosan visítani. A próbán ez mindig nagyon jó. Segít, hogy ott ül mindenki, és röhögnek rajtam, mert akkor tudom, hogy nagyon jó meg nagyon vicces. De amikor beülnek a nézők, nem reagálnak, teljesen összecsinálom magam, és egyáltalán nem tudok belelazulni. Főleg, mivel én bohóc vagyok. A bohócoknak mindig sokkal nehezebb…

És ha már említed Jakabot – milyen volt együtt dolgozni a zenés rendezőkkel?

Mindig nagyon gyümölcsöző. Jó volt tudni, hogy ott vannak nekünk, és vezetnek bennünket. Tulajdonképpen mi nagyon tiszteltük ezt az öt embert. Tiszteljük most is.

Fotó: Mészáros Tibor

Miről írtad a szakdolgozatodat?

Jaj. Csehovról. Az a címe, hogy a „Csehov- színész”. Sokszor mondjuk, hogy jól áll egy színésznek Csehov, és nagyon érdekelt, hogy ez a jelenség vajon létezik-e –, hogy van-e olyan típusú, beállítottságú színész, akinek tényleg a szerzője lehet Csehov.

És hogy vagy mostanában? Mi történik, ha nem dolgozol?

Az év elején, január körül pont volt egy nagyobb szünetem, és azt hiszem, hogy soha életemben nem éreztem még olyan jól magam, mint abban az egy hónapban. Kellett már nagyon a fellélegzés. Rengeteget edzettem, rengeteget aludtam. Annyira felszívtam magam mindenféle jóval abban az időszakban, hogy egy kicsit még most is kitart. Annak ellenére, hogy az egy nagyon boldog időszaka volt az életemnek, igencsak hiányzott a munka. Örültem nagyon, amikor végre elkezdtem próbálni. Egyébként nagyon szeretek fürdőbe járni, a Király Fürdő a kedvencem. Sokat járok haza, és azért otthon lenni az egy teljesen más minőség. Néha kicsit szégyellem is magam, amikor hazamegyek kipurcanva, és gyakorlatilag elvárom a szüleimtől, hogy kiszolgáljanak. De be kell vallanom, tulajdonképpen ők ezt szeretik. Örömmel kiszolgálnak, ha otthon vagyok. (nevet)

Akkor mondhatjuk, hogy elégedett vagy.

Teljes mértékben. Számomra az a non plus ultra, amikor van időm magamra, dolgozom is és van időm a gondoskodásra. Nagyon gondoskodó, fészekrakó típus vagyok, és azt hiszem, az tesz a legboldogabbá, hogyha gondoskodhatok valakiről. Meg ha a magam ura lehetek.

Fotó: Mészáros Tibor

Mit kívánnál magadnak a jövőre nézve?

Azt, hogy soha ne kelljen olyat csinálnom, amit szégyellek, vagy amivel nem tudok azonosulni. Hogy csupa olyan dolgot csináljak, amire büszke vagyok.

Az interjút Vass Alexandra készítette.