“…ha populizmus van, akkor erről kell színházat csinálni” – interjú

2019 június 03. hétfő, 9:00

Május 27-én láthatjuk a Páder Petra és Borbás Gergő által készített Képzavart a Bethlen Téri Színházban. Az előadás Ghitta Carellre, a magyar származású fotóművészre emlékezik. Kettőjükkel beszélgetett a Pótszékfoglaló fényképalbumokról, fényképekről mint ajándék időkapszulákról, a lélek fotózásáról, az először mindenkihez magyarul beszélő Klein Gittáról, “kaméleonságról” és az ordítás filmre vevéséről…

Fotó: Sin Olivér

A PÓTSZÉKFOGLALÓ interjújából:

Mi az, ami elsőre eszetekbe jut, ha azt halljátok: fénykép?

Petra: Egy gyerekkori fénykép, amelyen egy vidámparkban az unokahúgomat meg engem egy játékgorilla húz  taligában. Nagymamának nagyon rossz volt a szeme, és azt hitte róla, hogy édesapám.

Gergő: Nekem biztosan a fekete-fehér fotók. Tudod azok, amiket megtalálsz azokban a könyvekben, amiket elhoztál az antikváriumból és őrizgeted, meg megpróbálod kitalálni, ki lehet a képen, miért így, miért éppen itt. De eszembe jutnak a modern képek is, és az, hogy ma már pillanatok alatt tudunk ezer képet készíteni, és emiatt szerintem más is ma a viszonyunk a fényképekhez. Te szoktad visszanézni az 1700 képet a telefonodon? Én nem.

Fényképalbumaitok vannak még? Milyen érzés kezetekbe venni ezeket?

Gergő: Nekem nincs albumom. Egy-két kép van kinyomtatva  és bekereteztetve a lakásban a falon, azok is inkább a kutyáról. Viszont van egy ilyen albumos élményem. Amikor pár éve meghalt a nagymamám,  nem sokkal később Berlinbe utaztam, és a nagyi imádta azt a várost, egész gyerekkoromban ezt hallgattam. És én akkor mentem először, és kitaláltam, hogy egy borítékba összegyűjtöm a nagyi berlini képeit, és elviszem magammal, hogy majd készítek  képeket ugyanott.

Petra: Én megrögzött fotónyomtató vagyok, folyamatosan hívatok elő. A meghatározó pillanatokat merevítem ki, és sűrítem egy albumba. Néha jó ezekre rácsodálkozni, töltődni belőlük. Rengetegszer ajándékozok fényképet. Ajándékozok? Igen. Kicsit hasonlatos nekem az élmény ajándékozáshoz, csak sűrítve adunk egy időkapszulát. Nemrég csináltak rólunk egy képet, amit egy 120 éves masinával készítettek, az izgalmas volt.

Mit tud megmutatni és mit tud elrejteni egy fénykép?

Gergő: Bármit. Azt gondolom, hogy a mai technikával tényleg bármit meg lehet csinálni. Bárhova bárkit oda lehet rakni egy fotón, és ugyanilyen könnyen el is lehet tüntetni. Igaz, ezt régen is csinálták. Szerintem tényleg csak a kép készítőjének felkészültségén múlik ez ma már.

Petra: Visszahoz egy hangulatot, érzetet, belehelyez újra abba az univerzumba, ami az elkészültekor körülvett, meghatározó volt. Lényegénél fogva mindig képes a pillanatból kinyerni, amit lehet, de sosem, vagy csak nehezen tudja megmutatni a folyamatokat, a részleteket, a teljes valóságot. Akaratlanul is torzít, idealizál.

Klein Gitta számára – akinek ez a mostani Képzavar c. előadás emléket állít – mit jelentett a fénykép?  

Petra: Érvényesülést, egyediséget, figyelmet, elismerést, ezzel tudott adni, és ettől kapta meg mindazt, ami a művészi kiteljesedést, a személye pozicionálását jelentette. Hogy egyedülálló, külföldi, egyetemet végzett nőként, állítólag kissé sántán,  mégis nagybetűs Valaki volt, hogy számított és számítottak rá.

Gergő: A művészetet jelentette. Nem fotózott csak stúdióban, csak régi masinával. Valójában azt gondolom, hogy – bár megrendelésre készültek sokszor ezek a képek – Ghitta mindenkit úgy fotózott, ahogyan azt ő akarta. Természetesen az volt a célja, hogy az ügyfelei elégedettek legyenek…de hát még a ruháikat is ő választotta ki.

Hogyan lehet a lelket fotózni a “fény helyett”?

Gergő: Ez Ghitta mondata, számomra ez azt jelenti, hogy ő megpróbálta megkeresni minden alanyában azt, ami igazán ő, vagy azt, amilyennek őt Ghitta gondolta. Ezek a fotózások nagyon hosszúak voltak, sok beszélgetés, teázás közt zajlottak. Meg akarta ismerni azokat, akikről a képeket készíti, hogy aztán az elkészült képek tükrözzék az alanyok egyéniségét. Hívhatjuk ezt léleknek, ha akarjuk.

Petra: Például ahogy hosszú percekig “scannelte” a vele szemben ülő embert. Hogy tényleg arra törekedett, hogy meglássa, megismerje az adott személyt, és azt mutassa meg, ami leginkább önazonos, még ha ez külsőleg nagy ellentétben is állt a valósággal. De az az ember annak érezte magát, azt akarta láttatni és arra vágyott, és ezt tökéletesen felismerte és ábrázolta Ghitta a képein.

A teljes interjút itt olvashatja.