“Sok mindent leküzdöttem” – Interjú Bajor Lilivel

2019 június 10. hétfő, 7:00

Tíz hallgató végez idén a Színház- és Filmművészeti Egyetem színművész szakán Zsótér Sándor és Börcsök Enikő osztályában. Az elkövetkező hetekben őket mutatjuk be.

Bajor Lili A velencei kalmár szeptemberi premierje után, melyet osztályfőnöke, Zsótér Sándor rendezett az egyetemen, az évadot egy másik Zsótér előadással folytatta Nyíregyházán, ahol a Gyilkosság meghirdetve című Agatha Christie krimiben játszott. Ezt követően az SZFE két új előadásában kapott szerepet, a Lüszisztratéban és a B monitorban. Május elején debütált a Radnóti Miklós Színházban A kakukkfészek című produkcióban, ami ugyancsak Zsótér Sándor munkája. Jelenleg az Operában dolgozik Szilágyi Bálinttal, a Krizantémok avagy Liú halála című kamaradarabban. A premiert június 8-án tartják az Eiffel Műhelyházban. A következő évadban vendégként Veszprémbe hívták, Börcsök Enikő első rendezésében a Pillangóban kapott jelentős feladatot.

Bajor Lili / Fotó: Puska Judit 

Hogy érezted magad az egyetemen?

Egyszerre volt életem legjobb és legrosszabb időszaka. Az első két év nagyon nehéz volt. Egyrészt azért, mert rengeteg mindenben gátoltam magam és nagyon sok mindentől féltem, másrészt mert ez egy olyan hely, ahova borzasztóan vágytam, de nem gondoltam volna, hogy ennyire szélsőséges benne minden.

Miért? Nagyon más ez az iskola, mint a többi?

Teljesen másképp működik. Miután szinte 24 órában össze vagyunk zárva, sokkal intenzívebben reagálunk egymásra. Azt hiszed, titokban tudsz tartani dolgokat, lehetnek saját ügyeid, de nem. Azt érzed, el kell számolnod még a saját időddel is. Harmadévre tanultam meg, hogy igenis mindenkinek meg kell teremteni a maga idejét, hogy ha éjféltől egyig csinálok valamit, az senkire nem tartozik – mégis valamiért ezt gondoltuk négy és fél éven át.

Azt mondod, te magad korlátoztad saját magad. Ez alatt mit értesz?

Ez egyrészt apa miatt volt így. (Bajor Lili édesapja Bajor Imre – a szerk.) Az első két évben nem igen építettem semmilyen kapcsolatot. Azt éreztem, hogy… ott voltam minden órán, megcsináltam a dolgomat, próbáltam és alig vártam, hogy hazamenjek kiengedni, mert nem akartam mások előtt sírni. Aztán a másodév vége felé kezdett ez az egész megváltozni. Ezt abszolút Zsótérnak és Börcsinek köszönhetem, ők próbálták elmagyarázni, hogy miközben természetesen mindenki máshogy dolgozza fel az édesapja halálát, az nem lehet, hogy ez a hangulat határozzon meg mindent, valahogy át kell lendülni ezen, és hogy nem mehet ez annak a rovására, hogy az egyetemet megcsináljam.

Ilyen sokáig tartott a gyászidőszak? Apukád halála nagyjából egybeesett a felvételivel.

Igen. Azt még tudta, hogy felvettek, de utána már nem találkoztam vele. Amikor elkezdtük a sulit, volt egy nagy beszélgetésünk, hebegtem, habogtam, hogy igen, ez van, és tegyék meg, hogy odafigyelnek, de azt hiszem, az ember ilyenkor mindent sértésnek vesz, azt is, ami nem az. Ez az én hibám volt. Az is az én hibám volt, hogy nem próbáltam meg nyitni feléjük. Bár azt hiszem, ez mára teljesen megváltozott és bátran mondhatom, hogy mindenkivel jó a kapcsolatom az osztályban. Visszatérve a korlátokra, a másik dolog az volt, hogy nagyon gátlásos voltam és ez is nagyon megnehezítette a munkát. Nem mondom, hogy most nem vagyok az, de azért sok mindent leküzdöttem.

Bajor Lili és Hajdu Tibor / Fotó:  Szkárossy Zsuzsa

Vissza tudod idézni mi volt az a pillanat vagy az munka, ami megváltoztatta ezeket a dolgokat?

A tánc- és mozgásórákat nagyon szerettem, azt éreztem, abban valahogy jobban meg tudom mutatni magam, de a Mágnás Miska volt az, ahol igazán kinyíltam. Iszonyúan izgultam, hogy lesz a szereposztás, mert azt éreztem, hogy ha nem a Marcsát csinálhatom, akkor senkit, akkor végignézem és megvárom, amíg bemutatják. Nem tudom, mennyi pedagógia volt ebben Zsótér és Börcsi részéről, de nagyon megnyugtató volt, hogy megengedték, hogy így köszönjek el apától. Szóval ebben benne volt az elengedés is.

Azért mert…?

Mert apukám játszotta a címszerepet az Operettszínházban. Az első vagy a második előadáson Oszvald Marika ott ült az első sorban, üvöltve énekelte az összes dalt és azt éreztem, hogy beleszakad a szívem, de közben meg annyira kellett a lelkemnek, hogy valaki azt éreztesse velem, hogy igen, csináld meg.

Ahhoz képest, hogy azt mondod, nem találtad a helyed és nem volt kellő önbizalmad, harmadévben, amikor először interjúztunk, te voltál az egyetlen, akinek volt külsős munkája. Ráadásul Horváth Csabával dolgoztál a Patkányokban.

Szerencsém volt, együttálltak a csillagok. Nagyon jó találkozás volt egyébként Csabával. Fontos volt, hogy valaki olyannal dolgozzak először az egyetemen kívül, aki keménykezű, de érzékeny. Úgy éreztem, jó kezekben vagyok. A fizikais fiúkkal már a suliban is jóban voltam, ők rengeteget segítettek, hogy be tudjak illeszkedni a Fortés csapatba.

Woyzeck / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Egy ennyire zárt közösségben kialakulhatnak igazi barátságok vagy épp emiatt egy idő után mindenki megutálja a másikat?

Ez változó. Voltak igazán jó és fontos barátságaim, aztán volt egy olyan hullám, amikor mindenki alig várta, hogy elmehessen. De az lényeges, hogy amikor nem voltunk jóban, a munkában akkor is mindenki odatette magát, szóval a vizsgákon ez nem látszódott meg. A mi osztályunk egy nagyon természetes csapat olyan szempontból, hogy nálunk nincs semmilyen ál-összefogás vagy ál-csapatszellem, hanem amikor össze kell tartani, összetartanunk, de közben meg mindenki annyira különböző egyéniség, hogy igenis vannak olyan helyzetek, amikor nem férünk meg egymás mellett.

Mit jelentett neked a Zsótér Sándorral eltöltött öt év?

Nekem nagyon sok minden miatt meghatározó. Amikor felvételizni jöttem 25 pulcsi volt rajtam, 15 sál, 14 cipő és még teljesen ki is voltam sminkelve, hogy egyáltalán semmi ne látszódjon belőlem. (nevet) Ő azt mondta, hogy talán ezekből a lebernyegekből levehetne egyet. Jó egyet leveszek, marad 24. (nevet) És valahogy ezeket a pulcsikat és sálakat szép lassan leolvasztotta rólam. Elkezdtem megszeretni az arcomat meg a testemet. Egyszerűen azt hiszem, hogy ő mindig nőnek nézett, én meg magamat nem feltétlenül. És csodálkoztam, miért gondolják ezt rólam, amikor én egy kislány vagyok – persze tudok nagyon nőiesen kinézni, de… Zsótér azt mondta, azért, mert ezt csak én gondolom magamról. Ez nagyon meghökkentett, úgy éreztem, megbánt, de közben meg mindig mindenben igaza volt. És a nagyon sok gátlásomból egyre kevesebb lett. És mivel engedte, hogy nőket játsszak, ezért valahogy hinni kezdtem benne én is. Nagyon szép feladatokat kaptam, és nagyon sokféle lehettem ez alatt a pár év alatt és miután csak két lány van az osztályban, elég sokat cserélődött a fiú-lány szerep is, szóval gyakran nem azt csináltuk, amit eleve gondoltunk magunkról. Viszont az évad elején dicsért meg először úgy igazán.

Gyilkosság meghirdetve

Miben?

Nyíregyházán dolgoztunk egy Agatha Christie darabban és most először kaptam olyan dicséretet, ami nem úgy kezdődött, hogy „igen, igen, de…”. Borzasztóan jólesett, hogy pont most kaptam ezt, mert azt hiszem, megdolgoztam érte és nagyon szerettem csinálni is az előadást.

Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy azok a hallgatók is, akiknek csak egy kurzust tartott vagy egy vizsgát rendezett, első helyen említik, mint meghatározó tanárt?

Azért fontos mindenkinek a Zsótérral való munka, mert egyrészt nincs senki más, aki annyi időt szánna arra, hogy valami működjön, mint ő. Azzal a figyelemmel, amit ő tud mutatni mások felé, és azzal a szenvedéllyel, amivel ő próbálja kihozni belőled a legtöbbet, én még soha nem találkoztam. Másrészt ő lehámozza az emberekről azt, ami nem jó, próbálja az igazit keresni mindenkiben. Azt gondolom, hogy a munkakapcsolaton kívül egy barátság is született kettőnk között az évek során. Ez egy bizalmi viszony és nem akarok vele soha visszaélni, de nagyon fontosnak tartom, mert nemcsak azt érzem, hogy ő a mesterem, hanem hogy valaki, akit bármikor felhívhatok, ha van valami velem – akár jó, akár rossz. Egyébként nagyon jól römizik. Teljesen megvert minket. Lent ültünk Nyíregyházán a büfében és nem hittük el. És közben úgy tett, mintha nem tudna játszani: megkapta a lapjait, hát ő ezt nem… nagyon rossz lapok… két perc múlva ott ültünk, ő már rég kiment… (nevet)

Amikor megszűnik ez az iszonyatosan intenzív együttlétezés, keletkezik egy űr? Mit kezd az ember a szabadidejével?

Nem értettem, hogy most mi van? Nem kell 9-re menni táncolni, csak 10-re próbálni és az csak 2-ig tart? Aztán este 10-kor meg szól az ügyelő, hogy vége? Mi ha kellett, hajnali 4-ig dolgoztunk, akkor most miért lenne vége? Nehéz ezt megszokni.

Azt érzed, hogy baj van?

Azt érzem, hogy nem vagyok fontos, vagy hogy valamit elrontottam, mert nem hívtak fel, vagy miért nem kell most kétszer mennem próbára, amikor épp beugrom valahova. Borzasztó görcsösen aggódtam amiatt, hogy nem szerződtetnek le, miért nem találom meg a helyem – de ezt most elengedtem. Bár nyilvánvaló, hogy emiatt mindenki szorong, akkor is, ha nem mondja, mert ötödévben szerintem, amellett, hogy azon gondolkodsz, miben leszel a diplomaosztódon és mit írsz a szakdogádba, mindenkiben ott motoszkál: oké, de mit tudsz felmutatni mint szakmai gyakorlat? Ha nem lesznek mögötted ezek az emberek, akkor hová, merre?

Majd ha az eső eláll

Azt szeretnéd, hogy hívjon egy színház és ott tag legyél vagy hívjanak sok felé?

Engem a „hívjanak sok felé” szakmailag sokkal jobban érdekel – ugyanakkor biztonságot jelent, ha vagyok valahol és tudom, hogy mondjuk négy munkám van egy évadban. Egyébként nem vagyok biztos benne, hogy abból többet tanulnék, mint a szabadúszásból, mert miközben valóban ad egy biztonságérzetet, de könnyen lehet, hogy hosszú-hosszú éveket kell arra várnom, hogy valóban legyen igazi feladatom – annál pedig egy kicsit szenvedélyesebbnek tartom magam, hogy székeket rakosgassak. Ezt minden alázattal együtt mondom, mert rakosgatok én, nem derogál két széket meg négy dobozt behozni, de fontosnak tartom, hogy ez épüljön valahova, hogy a két szék mellett legyen egy mondatom, aztán kettő és így tovább.

De arra képesnek érzed magad, hogy adott esetben felhívj embereket? Itt vagyok: kellek – nem kellek?

Ez a hívogatás… félek tőle. Azt érzem, máshogy dolgozik velem bárki, ha én ajánlom magam. Abban hiszek, hogy valaki megnéz valakit, és utána azt mondja, hogy érdekel vagy nem érdekel. Közben meg ez valahol nagyképűség a részemről, hiszen miért jönnének el engem megnézni?… Nem tudom. Ebben azért apa is nagyon erősen benne van. Azt szeretném, ha a munkám alapján ítélnének meg és nem a nevem alapján. De lehet, hogy ez csak egy kifogás.

Ez valóban nehéz, mert nyilván van a szakmának egy része, aki kedvelte őt és egy másik, aki kevésbé. És ez talán óhatatlanul befolyásol…

Ezzel nagyon sokat küzdök. De az utóbbi időben bárhol jártam: Nyíregyházán, Veszprémben, a Vígszínházban, legutóbb egy könyvbemutatón, ahol felolvastam, csupa olyan emberrel találkoztam, akik nagyon szerették őt. Persze mindenki el akarja mondani a saját sztoriját vele, én meg alig várom, hogy elmeséljék, mert van egy csomó minden, amit ő nem mondott el anno, meg olyan is van, hogy én máshogy tudom a történetet… Iszonyú jó ezeket meghallgatni, és jólesik, hogy ilyen szépen beszélnek róla. Valahol teher ez – egy csomó helyen azt szoktam mondani, ha megkérdezik, mivel foglalkozik az apukám, hogy pék -, de nem akarom, hogy úgy tűnjön, nem vagyok rá büszke. Ez egy nagyon vékony mezsgye: baromi büszke vagyok rá, de azt szeretném, hogy ha megnéz valaki, engem nézzen, azt lássa én hol tartok, én mit tudok és ne ő jusson az eszébe rólam. Közben meg nagyon sok alapvető dolgot az alázattal, a pontossággal, a szöveg tanulással kapcsolatban tőle tanultam. Nagyon szerettem őt, de ha már ezt a pályát választottam, akkor az ő tanításaival a szívemben és a fejemben, mégiscsak a saját dolgomat szeretném csinálni. Nagyon sokan zaklattak engem és a tesómat is a halála utáni években. És ha véletlenül egy kicsit jobban voltam valamelyik nap, csak azért is megszólalt a telefon. Ezt megpróbáltam megszüntetni. Hol sikerül, hol nem, mert valahogy mindig szóba kerül, ha a munkámról beszélek. De nem szeretek erről beszélni, mert ez csak rám tartozik és a családomra.

Kurázsi mama

Milyen szerepekre vágysz? Dráma, vígjáték, zenés vagy minden?

A lírai dolgok állnak közelebb hozzám. Bár Zsótér és Börcsi soha nem skatulyázott be, úgy fogalmaztak, hogy a testem nem illik össze a lelki alkatommal. És ebben igazuk van. Baromi sokat tettem ezért, és próbálok dolgozni rajta most is, de első ránézésre sokan azt gondolják rólam, hogy egy tenyeres-talpas asszony vagyok, pedig…

… egy naiva vagy.

Igen. Teljesen az vagyok. Azt hiszem. De nagyon érdekel az operett, ott olyan műfaji kötöttségek vannak, ami miatt embertelenül nehéz megtanulni és jól csinálni. Az éneklés terén amúgy az énektanáromnak, Kármán Emesének nagyon sokat köszönhetek, kihozta belőlem a maximumot. Azt is gondolom magamról, hogy van humorérzékem. Nem említettem még, hogy azt is köszönhetem Zsótérnak, hogy nem egyfélét engedett játszani, hanem engedte, hogy Blanche legyek, utána hülyéskedjek egy operettben, aztán Lady Annává váljak, majd azt mondta, táncoljak egy kicsit Horváth Csabánál. Nyilván el kell hitetnem a külvilággal, hogy több van bennem, mint ami első ránézése tűnik, és ezen leginkább nekem kell dolgoznom. Iszonyú sokat változtam első óta. Megnéztem egy akkor készült fényképet és egyszerűen nem értettem. Abba a gatyába már kétszer beleférek, ez már tök jó, de még nagyon sokat lehet alakítani. Ennek a munkának kb. a felénél tartok.

Ha öt év múlva visszanéznél, mivel lennél elégedett, mi történt veled?

Szeretnék kitanulni egy másik szakmát, mert fogalmam sincs, hogy alakul a világ addig – már most se tudom, mert azt se tudom, hogy alakul a holnap… Az biztos, hogy valami színház vagy művészet közeli dolog lenne, de nem igazán körvonalazódott még, mert minden egy kicsit izgat, de annyira, mint a színészet, egyelőre semmi. Érdekel a fotózás, aztán az, hogy tudok-e valamit kezdeni azzal, hogy két nyelv van a zsebemben. Nem látom magam öt év múlva. Remélem, a mostani kiegyensúlyozottságom megmarad. Napról napra változik körülöttünk minden, amit nem mi befolyásolunk, emiatt azt se tudom, hol maradnék szívesen. Egyelőre nem akarok elmenni az országból, még szerencsét próbálnék itt, találni olyan lehetőségeket, amiket én is élvezek és ahol velem is szeretnek dolgozni.

Bajor Lili

Összejött az a vágy, hogy legyen egy közös búcsúelőadás az iskolától és Zsótér Sándortól. Ez a Karamazovok, amin első óta dolgoztatok.

Elsőben egy zártkörű vizsgára csináltuk meg, aztán elővettük harmadévben, akkor volt belőle két előadás és most ezzel zárjuk az egyetemi életünket.

Milyen érzés tudni, hogy utoljára játszotok együtt?

Nagyon rossz. Hosszú volt ez az öt év és vágyunk már arra, hogy megkapjuk a diplomát és elkezdjük a nagybetűs életet, de azért az nagyon megható, hogy ezt együtt végigtoltuk. Tanár-diák szempontból is nagyon érdekes, hogy ott ül egy ember, aki végigvitt minket öt évig és játszik is az előadásban – vele beszélünk egy csomószor. Megható és furcsa érzés, hogy ezeket a dolgokat most letesszük, hogy ezek az utolsó alkalmak, amikor együtt vagyunk. Aztán ki tudja, az életben ki kivel fut össze, de szerintem tízen már nem biztos, hogy fogunk közösen dolgozni.

Az interjút SPILÁK KLÁRA készítette.