„Itt vagyok és játszom, akármi van” – Interjú Figeczky Bencével

2019 június 13. csütörtök, 6:43

Figeczky Bence első tatabányai főszerepét játszotta a Jászai Mari Színház A kutya különös esete az éjszakában című előadásában. Elmondása szerint voltak aggályai az Asperger-szindrómás fiú, Christopher szerepének „méretét” illetően, de végül – akárcsak magának a darab főhősének – sikerült átlépnie a saját korlátait.

A kutya különös esete az éjszakában/ Figeczky Bence, Honti György / Fotó: Prokl Violetta

Egy korábbi interjúban azt mondtad, A kutya különös esete az éjszakában volt az a darab, amelyik a leginkább érdekelt az idei évadban. Miért foglalkoztatott ennyire Christopher szerepe?

Amikor tavaly megnéztem az idén bemutatandó darabok listáját, tényleg ez volt az, amire azt mondtam, hogy „a” szerep. Abszolút főszerep, nagyon nehéz anyag, ami óriási kihívást jelent – éppen ez keltette fel az érdeklődésemet. Egy tizenöt éves fiút eljátszani önmagában nehéz feladat, ráadásul ez a fiú Asperger-szindrómás, ami az autizmus egyik fajtája. Óriási szöveg- és feladatmennyiség hárul rám az előadásban, a szövegkönyv hetven oldalából ötvenet masszívan végigbeszélek, sokszor lexikonszerűen, darálósan, iszonyatos tempóban. Különleges technikát igényel egy Asperger-szindrómás ember eljátszása, ráadásul egy csomó mindenre csak akkor jöttem rá, amikor elkezdtem a témához kapcsolódó szakanyagokat kutatni. Szinte mindent úgy kellett csinálnom, ahogy amúgy színpadon nem lenne szabad.

Például?

Például egy hangon beszélni, nagyon gyorsan, robotszerűen, néha éles váltásokkal és hangsúlyok mellőzésével. Az egyik pillanatban minden oké Christopherrel, mondja a magáét, aztán hirtelen olyan hisztirohamot kap, amit rendkívül nehéz úgy eljátszani, hogy ne csak jelezve legyen, hanem ténylegesen átélve. Ehhez egy kicsit át kellett programoznom magamat, a saját reflexeimet és megérteni a logikáját, hogyan is működik ez a gondolatrendszer, ami Christopher fejében van.

A kutya különös esete az éjszakában/ Figeczky Bence, Király Attila / Fotó: Prokl Violetta

Hogyan készültél a szerepre?

Guelmino Sándor rendező és én is rengeteg ide vágó anyagot, dokumentumfilmet találtunk, amelyeket folyamatosan küldözgettük egymásnak már hónapokkal a próbaidőszak előtt. Ezen kívül tavaly júniustól kezdve állandóan újra- és újraolvastam a darab alapjául szolgáló Mark Haddon-regényt. Amikor először elolvastam, nagyon megijedtem, mert egyes szám első személyben, naplószerűen elbeszélt műről van szó, amiről eleinte ötletem sem volt, hogyan lehetne dramatizálni. Monodrámának el tudtam képzelni, de hogy hogyan lesz belőle többszereplős, nagyszínpadi darab, arról fogalmam sem volt. Aztán az olvasópróba előtt másfél héttel megkaptam a szövegkönyvet és megnyugodtam, mert nagyon jó átdolgozás született belőle, ami a regény mellett a korábbi színpadi adaptációkból is merít.

Christopher alakja kapcsán adódik a párhuzam az Esőember Raymondjával…

Az Esőember nagyon ismert film, ennek megfelelően szinte mindenki ehhez hasonlít bármilyen, az autizmus kérdésével összefüggésbe hozható alkotást. Utoljára körülbelül tizenöt éve láttam, és eszem ágában sem volt most újranézni, mert nem akartam, hogy bármilyen módon befolyásoljon. Találtam egy vlogot Autista vagyok címen, amelyet pár aspergeres fiatal csinál, akik a saját életükről számolnak be a videós bejegyzéseikben. Többen is arra panaszkodnak közülük, hogy mennyire bosszantja őket, hogy az autizmus kapcsán szinte mindenki az Esőemberre asszociál, miközben maga a film sokszor megkérdőjelezhető, mivel tipikus hollywoodi képet fest erről az állapotról. A szerepre való felkészülés közben egyértelműen kiderült számomra, hogy ahány aspergeres, annyiféle eset. Vannak bizonyos visszatérő „autisztikus” jegyek, de ezek nagyon sokfélék. Éppen ezért szörnyen bosszantó lehet, ha állandóan Dustin Hoffmanhoz hasonlítgatják az embert…

A kutya különös esete az éjszakában/ Figeczky Bence / Fotó: Prokl Violetta

Hogyan próbáltad elkerülni ezeket a sztereotípiákat?

Az alapvető célunk az volt, hogy ne egy tünetegyüttest mutassunk be, hanem egy komplex személyiséget. Azt szerettük volna, hogy inkább egy fejlődéstörténetet lásson a néző puszta orvosi látlelet helyett. Próbáltam megkeresni a kapcsolódási pontokat saját magam és Christopher között, hogy a szerep emberi magja is látható legyen. Hogy a nézők ne csak azt mondják, „jaj, szegény fiú”, hanem mélyebben megértsék, mi minden játszódik le ennek a fiúnak a fejében.

Milyen „kapcsolódási pontokat” találtál saját magad és a szereped között?

Mondok egy példát. Christopher nem bírja elviselni az emberi érintést, csak a szüleinek (Lapis Erika, Király Attila) és a Siobhan nevű tanárnőjének (Danis Lídia) engedi, hogy bárminemű kontaktus legyen közöttük, de ez sem több annál, mint hogy összeérintik az ujjaikat. Ehhez hozzátettünk még egy gesztust, amikor az egyik jelenetben megfogom Siobhan fülét a szeretetem és a bizalmam kifejezéseként. Ez például belőlem jött. Pici kisfiú koromtól kezdve, ha megfogtam valakinek a fülét, akkor az azt jelentette, hogy az illetőt elfogadom és szeretem. Ha új óvónőt kaptam és megfogtam a fülét, akkor mindenki tudta, hogy most már minden oké, Bence elfogadta az óvónőjét.

A kutya különös esete az éjszakában/ Fotó: Prokl Violetta

Annyiban azért mégis hasonlít egymásra A kutya különös esete… és az Esőember, hogy mindkét mű valamiféle fejlődéstörténetként értelmezhető. Mit tanul meg magáról Christopher a darab során?

Ez a fiú a darab kezdetén senkivel sem kommunikál, alig mer egyedül elmenni otthonról, akkor is legfeljebb az utcában lévő boltig merészkedik el gumicukorért. A történet során viszont elszökik otthonról – persze halálfélelemből, de akkor is elszökik –, teljesen egyedül, vonattal elutazik a több mint száz kilométerre lévő Londonba. A nyomozása során szóba elegyedik a szomszédokkal, a történet végén levizsgázik matematikából és további célokat tűz ki maga elé. Felnövéstörténetnek is mondhatnám, ami nem a fiú állapotáról szól, hanem az út kezdetéről is a felnőtté válás felé, amelyen mindenki elindul kamaszként. Christopher fokozatosan átlépi a saját korlátait.

Ebből következik a darab zárómondata, amikor Christopher azt mondja, „bármire képes vagyok”. Ha már szóba jött az Esőember, nem túl „hollywoodi” zárlat ez is?

Ha végignézi az ember az előadást, akkor pontosan láthatja, mire képes ez a fiú, és mire nem. De ez nem csak az aspergeresekre érvényes, hanem bármelyik átlagos emberre is. Én is bármire képes vagyok a saját kereteim között: egyértelműen tudom tizennyolc éves korom óta, hogy színész akarok lenni, és most itt vagyok és játszom, akármi van. Tanulok, fejlődöm és megyek előre, mert ezt akarom csinálni. A fanatizmus talán jó szó erre, ami Christophert is nagyon jól jellemzi a reáltantárgyak és az informatika kapcsán. Az viszont nagyon korán kiderült, hogy soha nem leszek mérnök vagy vegyész. Nem érdekel és a reálalapok hiánya miatt alkalmatlan lennék rá. Ez a fiú is bármire képes lehet azokon a kereteken belül, amelyek számára adottak.

A kutya különös esete az éjszakában/ Danis Lídia, Figeczky Bence / Fotó: Prokl Violetta

Ez egy „mi lenne, ha…”-kérdés, de szerinted mi fog történni Christopherrel, miután a darab végén legördül a függöny?

Úgy gondolom, hogy az állapota ellenére szakmailag teljes életet tud majd élni, ilyen matematikai tudással komoly pályát futhat be, ha megteremtik számára a megfelelő körülményeket. Hogy a magánélete hogyan fog alakulni, már bonyolultabb kérdés – egy párkapcsolatban nehéz azzal mit kezdeni, hogy az ember nem képes fizikai kapcsolatot teremteni. Illetve ami még nagy kérdés és számomra bénító és feldolgozhatatlan, hogy mi lesz, ha a szülők már nem élnek. Milyen lehetőségei és esélyei vannak a társadalomban azoknak, akik segítségre szorulnak és ennyire különleges életkörülményeket és életvitelt igényelnek.

Arról már beszéltünk, hogy Christopher honnan hova jut el a történet során. Te rájöttél valamire magaddal kapcsolatban, amíg ezzel a szereppel foglalkoztál?

Nem gondoltam volna, hogy ennyire gördülékenyen és biztonsággal fogom tudni végigcsinálni ezt a munkát. Iszonyatosan sok aggodalmam volt a szerep méretével kapcsolatban. Olyan típusú főszerep ez, ami azzal jár, hogy az elején felmegyek a színpadra, és csak a taps után jövök le onnan. Végig körülöttem forog minden, szédületes tempóban pörögnek az események, rengeteg szöveggel, nagyon nehéz technikával. Úgy mondják ezt, hogy vinni kell az embernek a hátán az előadást.

A kutya különös esete az éjszakában/ Pilnay Sára, Figeczky Bence / Fotó: Prokl Violetta

Örültem annak, hogy úgy látszik, alkalmas vagyok egy ilyen típusú munkára. Az hatalmas segítség volt, hogy a társaim, kollégáim mindenben segítettek a próbaidőszak alatt, és most az előadások folyamán is. Büszke vagyok rájuk, és így hatalmas felelősséget is érzek, mikor velük állok színpadra, hisz nem hozhatok szégyent senkire. Édes teher. Ez a munka nagyon jó visszaigazolás volt számomra, hogy milyen kondícióban vagyok szakmailag.

Szóval te is „bármire képes vagy”?

Annyi kiderült, hogy erre a szerepre igen.