“Olyan emberek vesznek körül, akikre felnézek” – Interjú Rusznák Andrással

2019 június 20. csütörtök, 7:00

Májusban mutatták be Ken Kesey Száll a kakukk fészkére c. regényéből a Zsótér Sándor rendezte Kakukkfészket a Radnóti Színházban. A darab Cheswickjével, Rusznák Andrással tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló beszélgetett példaképekről, egy karakter elsőre nem evidens voltáról, alkalmazkodásról és az önmagunkért kiállásról, mint a személyiségünkhöz tartozóról.

Az interjú a Pótszékfoglalón jelent meg.

Rusznák András / Fotó: Gyöngyösi Hunor, Pótszékfoglaló

Volt, van az életedben olyan, akire felnézel?
Egyből az jut eszembe, hogy gyerekkorom óta csak olyan emberek vesznek körül, akikre felnézek. Valamiképp mindenkit próbáltam “követni”, valamit ellesni, megtanulni tőlük – tudtam, hogy aki hatással van rám, az csak hozzáad a személyiségemhez, világnézetemhez. Tulajdonképpen csak példaképek vannak körülöttem.

Gondolom, ez nem azt jelenti, hogy ne tudtál volna tőlük elszakadni, a magad útját járni…
Nem, sőt! Ehhez a fajta felnézni tudáshoz kell egy bizonyos távolságtartás, tudás, hogy felismerd azokat a dolgokat, melyek igazából erősek és képesek hatni rád. E tekintetben nem is jó, ha túl közel kerülsz, én legalábbis mindig valamelyest távolabbról szemlélve találtam rá azokra, akiktől aztán tanulni, fejlődni tudtam. Ez a viszonylagos “eltartás” semmiképp sem jelentette azt, hogy ne engedtem volna magamhoz közel ezeket az embereket. Van egy láthatatlan hártya…

…melyen keresztül magadba szívod azt, amit lehet, tudva, hogy te nem ő vagy, és ő nem te…
Igen, így valahogy.

Kakukkfészek / Fotó: Trokán Nóra

Valami hasonló játszódik le Cheswick és McMurpy között is a Kakukkfészekben, nem?
A Kakukkfészeknek még nagyon az elején tartunk – amíg nem játszottunk tíz-tizenötöt az előadásból, addig nagyon nehéz konkrétumokban beszélni arról, hogy ez a karakter milyen is… Sok mindent tudok, másokhoz való viszonyokon keresztül tudok róla, de még annyira nem ismerem, inkább még keresgetem, hogy ki is ő. Cheswick jóval több, mint amit az előadásban megtudunk róla, nekem ezt a jóval többet kell játszanom.

Cheswick karaktere nem fér bele a játékidőbe?
Igen, erről van szó… Egyszerűen azért, mert keveset tudunk meg róla ez alatt az idő alatt. Arra törekszem, hogy minél többet ismerhessünk meg belőle. Nyilván úgy is furcsállhatja valaki, hogy erre a pontra nem jutottam el a karakterrel, de egyetlen karakterrel sem szoktam eljutni erre a fajta “teljességre” premierig. Sokkal könnyebb megmutatni egy olyan szereplőt, akinek karakteresebb az “íve”, van egy nagy törés, fordulópont, felismerés a figurában.

A félénk Cheswicked egy ponton mégis nagyon határozottan kiköveteli magának a Főnénitől azt, ami neki jár…
Igen, de Cheswick nem csak ennyi. A Főnéni viselkedése kikényszeríti belőle azt a valakit, aki ő egykor volt – mint amilyen McMurphy. Cheswick felismeri McMurphy-ben azt a valakit, akit ő elnyomott magában, vagy elnyomtak mások egykor őbenne. És ahogy ennek a valakinek újra teret ad, az jólesik neki, felszabadulttá teszi. Ezért szereti meg és néz fel McMurphy-re – ha már a példaképekről beszéltünk az imént. Holott nem látja McMurphy-t példaképnek. Inkább Cheswick az, aki példakép lehetne McMurphy számára, megmutatva, hogy hova, mivé képes negatív módon fajulni ez a magamért kiállni tudó magatartás.

Mi nyomhatta el Cheswickben szerinted ezeket a személyiségjegyeket?
Ez az a része Cheswick karakterének, amit még keresek, mert egészen biztos, hogy ezt nem az intézeti bánásmód vagy a Főnéni okozta. Hisz ebben az intézetben önkéntes módon vannak bent, ergo: meg kellene találni azt az okot, ami ezt a mostani állapotát eredményezte.

Kakukkfészek / Fotó: Trokán Nóra

Ott lehet okként mögötte pusztán maga az alkalmazkodás, az alkalmazkodni akarás, nem?
Nagyon fontos dologra tapintottál most rá. Az alkalmazkodás a közös pont Cheswickben és bennem, azt hiszem. Világéletemben alkalmazkodó voltam, most a saját kislányomban fedezem fel ezt az alapvető tulajdonságomat újra. Ha valami miatt sorba kell állnia – például egy játszótéri játékra – akkor ő is a sor legvégére áll, ahogyan egykor én is. Hadd játsszanak szépen a többiek, majd egyszer rá is sor kerül… Én is ilyen voltam mindig. Alkalmazkodtam azokhoz a körülményekhez, melyek épp adottak voltak, és egy bizonyos idő után érvényesülni is akartam, persze.

Hol lehet az a pont, ameddig kell, szükséges, érdemes alkalmazkodni, és mikor érkezik el az, ahonnét már nem biztos, hogy a legegészségesebb alkalmazkodnunk?
Fogalmam sincs, szerintem minden embernél máshol van ez a határ. Máshonnan jöttünk, mást kaptunk a szüleinktől, másképpen neveltek minket, más ingerek értek, más könyveket olvastunk. Azonban mindenkinek van egy-két vagy akár három olyan pont is az életében, amikor odaérkezve lépnie kell. Van, aki eljutva ehhez, kilép, és van, aki inkább visszalép, mert tudja, hogy lesz következő lehetősége is. És van persze olyan is, aki ezekkel egyáltalán nem akar foglalkozni. És van olyan, aki nem engedi, nem engedheti meg magának, hogy egy-egy ilyen határpontnál azt mondja: akkor nekem elég volt, meglépem most, amit meg kell lépnem! Vagy lépne, de visszahúzza a kezénél fogva feleség, barátnő, gyerekek, vagy egész egyszerűen a megszokás… És van, aki meglépi, ám meg is bánja, csak már visszalépni nincsen módja.

Folytatást a Pótszékfoglalón talál.