“Mecénásnak lenni kötelesség” – Interjú Polgár Andrással

2019 június 22. szombat, 6:18

Pótolhatatlan kulturális értékek vesznek el – fogalmazta meg a kultúr-tao eltörlése kapcsán Polgár András üzletember, nagyvállalkozó, aki 12 éve döntött úgy, hogy szervezett keretek között fog adományozni és akit a színházak évek óta ismerhetnek, mint mecénást. A Polgár Alapítvány létrehozója válaszolt.

2005-2006 környékén döntött úgy, hogy teljesen kivonul az üzleti világból és társadalmi ügyekkel fog foglalkozni. Mi vezette ehhez a döntéshez? Milyen igény hívta létre a Polgár Alapítványt?

Polgár András: Valóban szerettem volna “kivonulni”, de az akkori körülmények (épp nekilódult gazdasági válság, családtag betegsége, stb.) ezt nem tették lehetővé. A “részleges kivonulás”, a háttérbe húzódás azonban megvalósult, azaz több időt és energiát próbálok szentelni a számomra (is) fontos ügyekre. És ez egyben válasz a kérdésre: számomra fontosabb és sokkal érdekesebb a magánügyeknél a közügyekkel való foglalatosság. Alapítvány pedig azért lett, mert intézményesíteni gondoltam a köz-ügyintézést. Avatott szakemberekkel, profi módon és – bármennyire frivol kifejezés ez a civil, nonprofit világban – hatékonyan.

Ahogy arról a Forbes beszámolt, amit lehet, pénzzé tett, a működő cégeket a munkatársaira bízta, a felszabaduló tőkét pedig a legsúlyosabbnak vélt társadalmi problémák enyhítésére kívánta fordítani. Hogy látott munkához? Mely célok határozták meg az első évek munkáját és miként alakult át az alapítvány tevékenysége a későbbiekben?

Polgár András: A hivatkozott írás a szándékaimról szólt, mely szándékok egy része – ahogy fent említettem – még ma sem valósult meg. Annyi azonban igen, hogy a folyamatosan felszabaduló tőkét nem a vállalkozásba reinvesztáltam, hanem – elsősorban – halmozottan hátrányos helyzetű embertársaink esélyegyenlőségét szolgálni hivatott programok kidolgozására és megvalósítására, valamint az ezekkel foglalkozó Alapítvány “feltőkésítésére” fordítottam. A munka kezdetét és számomra elsődleges célját a legjobb szakemberek megkeresése, megtalálása jelentette és jelenti ma is, azon szakemberekét, akik felelősen tudnak dönteni az általam rendelkezésre bocsátott, látszólag jelentős, de a problémák súlyához viszonyítva alig látható mértékű források elosztásáról. Az elmúlt tíz-tizenkét évben rengeteget tanultam, tanultunk az elkövetett hibákból, igyekszem, igyekszünk fejlődni, jobbá válni.

Polgár András / Fotó: Forbes

Meggyőződése volt, hogy az elindult kezdeményezéseket a mindenkori kormányok felvállalják és országos programokká fejlesztik, de nem így történt. Ez mennyiben jelentett csalódást? 

Polgár András: Valóban azt gondoltam (és titkon ma is remélem), hogy a civilek dolga utat törni a “terepen”, majd a jó gyakorlatok prezentálásával megalapozni a közpénzek (a társadalmi szolidaritás szempontjából) minél hatékonyabb elköltését. Ez a – belátom, naiv – meggyőződés azon a tévedésen alapult, hogy a politikai pártok, maguk a politikusok, ezek közül is az aktuálisan hatalmon lévők törekvése, elemi érdeke és magától értődő kötelessége a társadalmi mobilitás erősítése, az esélyegyenlőség megteremtése, az elesettek segítése és a társadalmi sebek folytonos – lehetőség szerint preventív – gyógyítása. Ezt diktálná egyébként a józan ész is: a szegregáció, a diszkrimináció, a szegényellenesség beláthatatlan és hosszútávú károkat okoz a “felül levőknek” is. És mégsincs így. Az általam vélt okok kifejtésére kevés lenne ez a beszélgetés. És igen, nagyon csalódott vagyok, rossz látni, szociálisan mennyire közönyös szinte minden eddigi kormányzat. Ez a fajta közöny telepszik rá a kulturális döntésekre is.

Mikor és miért döntött úgy, hogy színházi projekteket, alkotókat is támogatni fog? Mekkora szerepet játszott a döntésben a fia, aki színész? 

Polgár András: Kezdetektől azt hiszem, hogy a mentálisan is megnyomorított emberek jobb élethez jutási esélyeit nem csak közvetlen gazdasági-pénzügyi eszközökkel lehet növelni. Az oktatási rendszer olyan fundamentuma a vágyott célok elérésének, amelyet csak a gyökerénél lehet orvosolni. Oda magányos civilként nem érek el. De van talán a kulturának olyan szegmense, ami “rendszerfüggetlenül” is hathat. Így találtuk ki, hogy a színházi innováció támogatása létrehozhat e területen is hatni képes értékeket. Ebben ifjabbik gyermekem színész volta olyannyira nem játszott szerepet, hogy ezt az “irányt” nem is én találtam ki. Az ötletadó a kulturális élet megkerülhetetlen személyisége, Török András volt.

Milyen színházi kezdeményezéseket karolt fel az elmúlt időszakban a Polgár Alapítvány? 

Polgár András: A Polgár Alapítvány a hátrányos helyzetű, ezen belül is elsősorban a roma emberek esélyegyenlőségét elősegítő programok támogatására hivatott. Színházi ügyekkel más civil/nonprofit szervezeteken keresztül “foglalkozom” (Füge, Summa-Artium, Thea, stb.). Nekem legkedvesebb ezek közül a Tantermi Színházi program, de számos független színházi produkciót is segítettünk megvalósulni. A cél ezek esetében is elsősorban a kiemelkedően magas színvonalú kulturális élmény eljuttatása oda, ahová még az esztrád-műsorok sem nagyon érnek el. Kiemelt célközönség a középiskolás korú fiúk-lányok.

Hogy látja, mennyit változott az elmúlt években a színházi szakma, ezen belül a függetlenek helyzete? 

Polgár András: Ezt nem vagyok hivatott megítélni. Személyes (nézői és aggódó szimpatizánsi) tapasztalatom, hogy a hatalom (lett légyen az központi- vagy önkormányzat) a kommersz, kiszámítható, “ámde, az legalább egyszerű” színházat szereti. Pláne, ha ez – esetünkben a pénzcsapok kézi vezérlésével – kontrollálható. A Színház – még nyomorgó művészek önfeláldozó munkája mellett is – “fajlagosan” drága műfaj, amit a közönség – főleg, ha nem kizárólag a tehetősebb rétegek szórakoztatása a cél – közvetlenül, direkt módon nem tud fenntartani. Meggyőződésem, hogy a Színház egy része ugyanolyan állami szolgáltatás kellene legyen, mint az oktatás és az egészségügy.

Ön szerint miért nincs több mecénása a színházi világnak? 

Polgár András: Gondolom, ugyanazért, amiért másnak sincs. Arra a szűk csoportra, aki hajlandó bármit tenni a közjó érdekében a saját vagyona, tehetsége “terhére”, túl sok igény hárul. Nehéz színházat támogatni, miközben éhező és/vagy beteg gyerekek várnak segítségre teljes kiszolgáltatottságban.

A kultúr-tao eltörlése után kialakult helyzetben úgy fogalmazott, hogy intézményesen meglopták, ugyanis néhányad-magával megelőlegezte a törvény által garantált bevételt. Hogy érinti a kialakult helyzet? És hogy látja az Ön által támogatott alkotók lehetőségeit? 

Polgár András: Jogilag és persze etikailag a képlet egyértelmű. Egy sok éve működő (amúgy tökéletlen) rendszerben visszamenőlegesen elvonni a megszolgált javadalmat, jogállamban bűncselekmény. Ha éveken keresztül azt mondják a kertészeknek, hogy narancsfákat ültessenek, amely fák darabjáért utólag, a szezon végén meghatározott összeget fizetnek, akkor lehet mondani, hogy jövő évtől kezdve csak a szilvafáért jár pénz, de arra hivatkozva, hogy a narancsfa ültetés nem volt jó ötlet, ki nem fizetni azt, lopás. A kertész hitelből veszi a facsemetét, hitelből öntöz, permetez, alkot. A hitelező pedig arra az igérvényre adja a kölcsönt, ami mögött törvényi garancia áll. A törvény pedig sok év börtönnel sújtja azt az Adóst, aki fedezet nélkül úgy adósodik el, hogy tudja, nem lesz visszafizetés. Ebből pedig számomra az következik, hogy aki a hivatkozott visszamenőleges jogszabályt megszavazta, bűnös. Én megszívtam, de túlélem. A sok pénzzel, amit nem fogok jóhiszemű, baráti kölcsönömből visszakapni, nem engem rövidítenek meg. Azoknak jut kevesebb, akiket a szóban forgó Állam – kötelezettségei ellenére – nem segít, és akiknek ebből a forrásból tudtam volna enyhíteni nyomorukon. A Színházak, Társulatok egy nagyon fontos, nagyon értékes része viszont nem éli túl. Előadásaik meg pláne nem. És ne legyen kétség: akik ennek (az amúgy tökéletlen) jegyárbevétel maximálására épülő rendszernek a bűnözői voltak, és akikre hivatkozva a tisztességeseket büntették, vidáman lébecolnak tovább. (Csak zárójelben: a színházinál nagyságrenddel korruptabb sport-tao él és virul.)

Arra hívta fel a figyelmet, hogy pótolhatatlan kulturális értékek vesznek el. “Ez innentől fogva nem egyszerű „magán-veszteség”. 

Polgár András: Egész egyszerűen megfosztanak bennünket a vérverítékkel létrehozott alkotásoktól. Ezzel az erővel a millárdokért megvásárolt Munkácsy festményt is miszlikbe lehetne szabdalni, ha valakinek nem tetszik, hogy a művész vallási témával foglalkozik. És csak a vég, csak azt tudnám feledni: a többé-kevésbé normatív rendszer tollvonással való eltörlése kiszolgáltatottá tesz minden alkotót, arra kényszerítve a színházi világot (is), hogy egymás ellen uszuljanak. A totális létbizonytalanság a rendszer fundmentumává vált: minden csak átmeneti, az adott év költségvetésének és osztogatási szisztémájának függvénye. Ha jövőre nem az osztogatónak tetsző polgármester irányítja a várost, a kőszínházak sem polgármesteri kézből fognak csipegetni.

Ha kívánhatna valamit a színházi világnak, mi volna az, mit tartana a legfontosabbnak az alkotók számára? 

Polgár András: Nem vagyok színházi szakember, nincs “mindentmegoldó” receptem. De kötelességtudó, felelős, józan döntéshozókat kívánok nekik. Is. Azt, hogy hagyják őket szabadon alkotni, jól artikulálható normatívák szerint, és ne a lojalitás, a mindenkori hivatalnoki ízlés alapján finanszírozzák a tevékenységüket.

Mindannak ellenére, amit tapasztal, megmarad-e lelkes nézőnek és mecénásnak? 

Polgár András: Az utóbbi kötelesség. A lekesedést nem garantálom.

Fotó: Forbes.hu

Szerző: Tóth Berta