“Ha van mennyország, akkor mi most ott ülünk” – Interjú Borsi-Balogh Mátéval és Brasch Bencével

2019 július 18. csütörtök, 7:00

Tizenheten végeztek az idén a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakán, Novák Eszter és Selmeczi György osztályában. Most őket mutatjuk be. Az interjúkat az egyetem harmadéves dramaturg hallgatói készítik.

Brasch Bence / Fotó: Vidus Móni, kulturjunkie.blog.hu

Hiányzik az osztály?

Brasch Bence: Az első két évben nagyon összetartottunk. Mindenki. Sokat dolgoztunk, sokat buliztunk is, számos közös programot csináltunk együtt. Kialakultak párkapcsolatok is az osztályon belül, amelyek aztán felbomlottak, így elkerülhetetlen volt, hogy érzelmileg kissé szétessen a nagy baráti osztályközösség. De azért bizonyos barátságok megmaradtak. Nem csak Mátéval tartom a kapcsolatot. Van még pár ember, akikkel gyakrabban beszélek. Olyanok is vannak, akikkel nem beszélek, és hiányoznak is most az életemből.

Borsi-Balogh Máté: Az a nagy szerencse, hogy elég nagy az osztály: tizenheten vagyunk, és ekkora közösségben az emberek mindig megtalálják azokat, akikkel jól megértik egymást.

Volt versengés köztetek?

Borsi-Balogh Máté: Soha, egy pillanatra sem. Sokunknak van melója…

Brasch Bence: És ez lenyomja benned a…

Borsi-Balogh Máté: … Azt, igen, a féltékenységet. Nem marad idő ezzel foglalkozni. Mi, Bencével csak Pesten dolgozunk, de még így is előfordul, hogy nem találkozunk egy hónapig, mert egyszerűen nem tudunk, annyi a munka.

Brasch Bence: Nagyon szerencsések vagyunk, mert mindig azzal kellett foglalkoznunk, hogy a saját dolgunkat jól csináljuk.

Borsi-Balogh Máté: Ha összefutunk valakivel az osztályból – manapság a munkák miatt ritkábban esik meg –, mindig az az első reflex, hogy megöleljük, megszeretgetjük egymást.

Brasch Bence: Mi amúgy Mátéval a Facebookon második óta „házasok” vagyunk kapcsolatilag.

Borsi-Balogh Máté: Első óta…

Brasch Bence: Már első óta, tényleg? Szóval Ascher Tamás lájkolta először a „szoros kapcsolatunkat” a Facebookon. Bírja a humort.

Borsi Balogh Máté a Hamletben / Fotó: Örkény Színház

Akkor ez a páros interjú most…

Brasch Bence: Nézz csak ránk! Ha van Isten, és van mennyország, akkor mi most ott ülünk.

Az osztályfőnökökkel milyen a viszony?

Brasch Bence: Novák Esztert remek pedagógusnak tartom. Jóban vagyok vele, adok a véleményére. Szakmai és magánéleti kérdésekben egyaránt.

Borsi-Balogh Máté: Amikor engem felvett, a fele anyagot nem tudtam, és ezt Eszter az első pillanatban felmérte…

Brasch Bence: De hát nagyon jó szeme van…

Borsi-Balogh Máté: Megküzdött velem, hogy ne legyek egy lusta disznó. Az első félévben rengeteget hiányoztam kamubetegségekre hivatkozva. Nem éreztem ezt akkor, de valószínűleg menekültem az egész elől. Eszter viszont nagyon-nagyon jól érezte, mi zajlik bennem, és pontosan tudta, mivel képes nálam elérni, hogy elkezdjek dolgozni, és elkezdjem használni az agyamat. Sokat köszönhetek neki. Ha ő nincs, ha ő nem lát ennyire a vesémbe, akkor ma nem az vagyok, aki.

Brasch Bence: Nekem nagy visszaigazolás és előrelépés volt, hogy bizalmat adott nekem, és felvett. Most kezdem a helyemen érezni magam. A színészi szakma örökös változás, fejlődés. Az egyetem sokat formált az ízlésemen, sűrűbben jártam színházba, sűrűbben néztem olyan filmeket, amiket előtte nem ismertem. Épp ma beszélgettem az Élektra próbáján erről Balsai Mónival, hogy egyre többféle színházat szeretek, ahogyan egyre több helyen megfordulok. Selmeczi György a másik osztályfőnökünk, Máté, én, mindannyian hálásak vagyunk neki is ezért az öt évért. Meg hogy kibírt minket.

Balsai Móni és Brasch Bence az Elektrában / Fotó: Budaörsi Latinovits Színház

Milyen volt az első találkozásotok a színházzal?

Brasch Bence: Az első találkozásom a színházzal még általános iskolában volt. Eleven, extrovertált gyerek voltam. Minden és mindenki érdekelt, ezért amit csak lehetett, kipróbáltam. Judóztam, makett szakkörre jártam, gördeszkáztam, úsztam, fociztam, kosaraztam… Egyikben sem voltam igazán kitartó. Egyszer volt egy olyan lehetőség, hogy valami dolgozat megírása helyett, színjátszó körbe lehetett menni. Kapva kaptam az alkalmon. Magam sem gondoltam volna, de egyszerre és visszavonhatatlanul magába szippantott. Édesanyám is szokta mondani, hogy amikor elkezdtem a színjátszást, egyből lenyugodtam. A színházban elsősorban a társasági létezés, és a közös alkotás öröme fogott meg. Egy kis idő elteltével, elkezdtem szavaló-, népdaléneklési versenyekre járni, kórustag lettem, és természetesen felléptem a kihagyhatatlan iskolai műsorokban is. Első szerepem György volt, Arany János Toldijában. Ez hetedikben vagy nyolcadikban történt. Ekkor döntöttem el, biztos, hogy csak a színészettel akarok foglalkozni. Következő lépésként csatlakoztam a mosonmagyaróvári színjátszó társulathoz. A Légy jó mindhalálig musicalben Gimesit játszottam. Ez volt az első zenés szerepem, aztán sok másik követte ebben az amatőr társulatban. Emlékszem, hogy Fehérváron indult egy musical tanfolyam, ami nagyon drága volt nekünk, és erre úgy szedtem össze a hiányzó pénzt, hogy egész nyáron kukoricaföldön címereztem. Többek között Feke Pál és Nagy Sándor is tanítottak ott. Sokat tanultam tőlük. Ez még közelebb vitt a színházhoz. Egyébként édesanyám találta a kurzust. Hatalmas Nagy Sándor rajongó volt, velem együtt, és úgy gondolta, hogy hatalmas lehetőség, hogy tőle tanulhatok.

Borsi-Balogh Máté: Talán az első színházi élményem valamilyen Andersen meséi volt a Magyar Színházban, még általános iskolás koromban. Azt tudom, hogy az ott akkor nem volt rám nagy hatással, tehát nem első látásra lettem szerelmes a színházba. Harmadik vagy negyedik osztályosként általánosban készültünk valamilyen ünnepi műsorra, és énekeltük a Szózatot. Az egyik tanárnő végigjárt az osztályon, mindenkihez kicsit odahajolt, hogy jobban hallja a gyerekek hangját, ki hogyan énekel, elért hozzám és azt mondta, hogy én szólót fogok énekelni. Tökre nem akartam, cikinek éreztem a srácok előtt, hogy énekelni kell, de nem volt mese, meg kellett csinálni, aztán végül valami olyasféle érzésre emlékszem ebből az egészből hogy ez tetszik nekem, énekelek, egyedül, és mindenki rám figyel, még akkor is, ha rossz vagyok. Ezután kezdtem el énektanárhoz járni. Sokáig csak az éneklés volt, aztán valahogy a színház adta magát, minden jött egyik pillanatról a másikra, szinte észre sem vettem és most végeztem az egyetemen, ahová azt gondoltam soha nem fognak felvenni, és ráadásul az egyik legjobb budapesti színházba, az Örkénybe szerződtem. Szerencsés vagyok.

Borsi Balogh Máté és Pogány Judit a Hamletben / Fotó: Örkény Színház

Máté, milyen volt a Macbethet próbálni?

Borsi-Balogh Máté: Hihetetlen öröm. Az első hatalmas falat. Borzasztóan izgat, hogy huszonöt évesen – és ezzel az élettapasztalattal, szakmai tapasztalattal – hogyan tudom megformálni ezt az összetett, megbomlott karaktert, mit vált ki belőlem, mit szólnak hozzá a kortársaim. Kemény. Nehéz eljátszani egy olyan embert, aki egyáltalán nem én vagyok – hataloméhes, skizofrén, gyilkos – úgy, hogy mindez érvényes, tiszta, érthető legyen egy fiatalembertől. Jutka (Pogány Judit) agyban nagyon patika, megszerettük egymást, és hatalmas színésznő, ő Duncan király. Banquo – Fodor Tamás, Lady Macbeth – Takács Nóra Dia.

Hogy kaptad meg a szerepet?

Borsi-Balogh Máté: A nyolcvanas trolin utaztam, és leültem szembe Gáspár Ildikóval, dumálni kezdtünk…

Brasch Bence: Ilyeneken is múlik a szakma…

Borsi-Balogh Máté: Meghívtam Ildikót egy előadásomra. Később kiderült, hogy nem annak alapján hívott engem a Macbethre, hanem mert még korábban látott Tarnóczi Jakab Baal vizsgájában, ahol én voltam a címszereplő, és állítólag ő már akkor eldöntötte, hogy én leszek Macbeth. Azt hiszem, ez egy olyan ajánlat bármelyik, nem csak végzős színésznek, amely visszautasíthatatlan. Ha nem sikerül, akkor is rengeteget tanulok belőle. Nem hiszek abban, hogy abból lehet megtanulni a szakmát, hogy székeket pakolsz nagy színészeknek. Budapesten nagyképűségnek tűnik, ha az ember nagy szerepeket akar játszani kezdőként, vidéken ez természetes.

Brasch Bence a Kasszasiker próbáján / Fotó: Mészáros Csaba

Nem értem a differenciát.

Brasch Bence: Én negyedévben A Pál utcai fiúkat csináltam Székesfehérváron. Aztán hívtak Budaörsre, ahol eljátszhattam Alföldi Róbert rendezésében A sötétség hatalma főszerepét. Nekem onnan indult minden. Az egész évet végigjátszottam nagy szerepekkel. Chicago az Átriumban, szintén Robival, Maya az Operettben, 12 dühös ember ugyancsak az Átriumban aztán az Élektra Aigiszthosz szerepe ismét Alföldivel. Novák Eszter, Zsótér Sándor, Ascher Tamás mellett – akiktől az egyetemen tanultam rengeteget – Alföldi Róbertet tartom még mesteremnek, mentoromnak, aki mindenért szól: tedd le a pontot, ne tartsd úgy a kezed, satöbbi, és a pálya elején, amikor még nincsenek berögzült gesztusok, ez nagyon hasznos. Az Élektra aktuális darab, Alföldi még aktuálisabbá teszi. Izgalmas előadás. A 12 dühös emberben van a karakteremnek egy hatalmas szövege, amiben a szélsőséges nézeteiről beszél. Azt képzeltem a monológról, hogy megmászol egy hegyet, és el kell jutni a csúcsára, de nem gondoltam jól, merthogy több csúcs van – szóval ezekből lehet a legtöbbet tanulni, a nagyobb feladatokból. Ezt az okosat sem én mondtam, hanem Fehér Balázs Benőtől tanultam a próbákon, amikor a monológot gyűrtük. Számomra a vele való találkozás is nagyon fontos.

Borsi Balogh Máté a Hamletben / Fotó: Örkény Színház

Erre gondoltatok induláskor, hogy ez lesz a színészet?

Borsi-Balogh Máté: Mi még a határán vagyunk annak, ami a rendszerváltással kezdődött, hogy lehet beszélni bármiről, és épp olyan időben végzünk, amikor épp ezzel kapcsolatban lesznek óvatosabbak a művészek és az egész társadalom.

Brasch Bence: Mi azért az Átriumban olyan előadásokat csinálunk, amelyek bátran fogalmaznak, állítanak valamit. De tudnék még mondani más színházakat is. Én nem látom az óvatosságot.

Borsi-Balogh Máté: Én meg nem akarok mindenáron arról beszélni, mit gondolok a rendszerről, de elvileg nincs mitől félnem, úgyhogy mégiscsak mondom: a gyakorlatban ellehetetlenítik azokat az előadásokat, amelyek kritikusak.

Brasch Bence: Máté, te most arra gondolsz, hogy egy tollvonással kiveszik a TAO-t a rendszerből…

Borsi-Balogh Máté: Arra. Ne egy párt mondja meg, jó magyar vagyok-e, vagy nem vagyok jó magyar. Azt meg végképp ne mondják meg, mi a művészet. Ez a mi dolgunk, művészeké. Én sem állok oda egy kőműves mellé, és szólok bele abba, mit hogyan csináljon.

Brasch Bence: A TAO-nak átmenet nélkül egyszer csak vége lett, és ebben az is a visszás, hogy nem kell utólag sem elszámolniuk a kamuszínházaknak, tehát azoknak a csalóknak, akik ezer előadást lepapíroztak egy évben. Viszont a tisztességes színházak, például az Átrium, az Orlai Produkció és még jó néhányan nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Persze a színészetre kérdeztél rá, és erre azt mondom, beszélgessünk egy év múlva is. Én komolyan veszem a színészetet. De hát Máté is. Meg az egész osztály.

Az interjút Dohy Balázs készítette.