“Jó művek csak a belső szabadságból születhetnek” – Interjú Forgách Andrással

2019 szeptember 02. hétfő, 7:00

Forgách András íróval tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló beszélgetett a szabadságról, Brecht Baal-fordításáról, az udvari művészet szolgalelkűségéről, az elmúlt évad előadásainak “robbanni nem tudásáról” és a kultúrharc hiábavalóságáról.

Fotó: Szokodi Bea, Pótszékfoglaló

Az interjú a Pótszékfoglalón jelent meg.

Mi jut elsőre eszedbe a szabadságról?
Fundamentuma mindennek. Mindig is vágytam arra, hogy független legyek mindentől, mindenkitől. ’84-ben szabadúszó lettem, mert azt éreztem, hogy függetlenné kell válnom mindenféle struktúrától a szocializmus rendszerében. Akkor azért ez nem volt olyan evidens döntés, bár túlságosan nehéz sem. Szabadúszó lettem, mert azt éreztem, hogy minden pillanatban ki kell találnom magamat. ’82-’83-ban Nyugat-Berlinben voltam hospitáns, színházi ösztöndíjas a Schaubühnében, és talán ez az időszak harminc éves koromban meghozta a lendületet is ehhez a döntéshez is. Szerencsés alkat vagyok, jókor jönnek szembe dolgok, mert egyébként elég passzív is vagyok. Ha egy rendszeren belül maradok, legyen ez színházi állás vagy egyetemen való tanítás, az engem lelkileg korlátoz, visszafog.

Milyen mértékben?
Nagyon! Szükségem van arra, hogy bizonytalanságban legyek – és kezdeményeznem kelljen. ’84-ben az első, amivel pénzt kerestem: rajzoltam pár rajzot, bevittem az ÉS-be, pontosabban egy kávéházban átadtam a képszerkesztőnek, és százötven forintot kaptam darabjáért.

…az egészen szép pénz volt akkortájt…
…ha nem is volt hatalmas összeg, de a villanyszámlát ki lehetett belőle fizetni. És fordítani kezdtem: nyersfordításban elkészítettem Marlowe II. Edwardját – abban a pillanatban, hogy nem volt állásom, elkezdtem dolgozni. Elég szolid, konzervatív személyiségnek gondolom magam, de azt nehezen tudom elviselni, ha egy szervezeten, egy rendszeren belül vagyok. A munkahelyi légkör halálosan idegesít. Még ha az a legjobb munkahely is. Az az érdekes, hogy ’84-től elég szépen beindultak a dolgaim: ’85-ben volt A játékos premierje a Katonában, és azt követően is rengeteg minden történt. Számomra a szabadság: átélni azt, hogy magamra vagyok utalva.

Egy “rendszeren belüli” munkád maradt azért, nem? – A tanítás.
Ám az is már csak egy évig. Tizedik éve lesz jövőre, hogy tanítok a Színművészetin. Arra is felkértek: Ascher Tamás kért fel, hogy a színházi dramaturgokat tanítsam, majd Janisch Attila, hogy a forgatókönyvírókat. Nekem fontos, hogy bizonytalanságban legyek, az tud inspirálni.

Fotó: Szokodi Bea, Pótszékfoglaló

…avagy téged a bizonytalanság tesz igazán szabaddá, nemde?
…így van! Képes vagyok keményen dolgozni, fordítok angolból, németből, franciából – a legkülönfélébb dolgokat. Egy időben felkérésekre rengeteg kritikát írtam például, és elég későn, negyvennyolc évesen jelent meg az első prózakötetem.

A Vas utcai tanításnak tíz év után mi miatt lesz most vége? Ráuntál talán?
Azt nem mondanám, hogy ráuntam, mert szeretek tanítani, de aránytalanul sok energiát von el. Mert ezt teljes erőbedobással csinálom. Nem tudom csak fél gőzzel csinálni. Sokat mentem, megyek velük külföldre, ezeket az utakat nagyobbrészt én is szervezem – most pedig jön majd a nyár végén hozzám az osztályom egy Joyce-Ulysses-pótkurzusra. Utálom magam, ha nem készülök fel rendesen egy órámra. A tanításnak van egy erotikus feszültsége is, de amióta megszületett a fiam, Jonatán, ő jelenti most már ezt a fajta erotikus feszültséget. Ezért aztán, amikor bemegyek, nem tudok már olyan szerelemmel nézni a tanítványaimra, mert ez a szerelem már nagyjából mind otthon marad. Nem vagyok státuszban, mert nem szerettem volna, hogy a kötelező óraszámon vagy a későbbi nyugdíjamon rágódjak – mert számomra a szabadság az, ha lehetőséget adok rá, hogy bármi megtörténhessen. Miközben az életben mégis óvatos duhaj vagyok, azt hiszem.

A fordításról és a “bármi megtörténhessen”-ről jut eszembe: a Brecht Baálja is nagyon ilyen alkat, milyen érzés volt számodra, miközben fordítottad?
Tulajdonképpen egy félreértés miatt lettem én a fordítója, de nem bánta meg Horváth Csaba. Az én ötletem volt, hogy e darabnak az 1919-es változatát vegyük elő, mert ahogy a Wedekind Lulujának, úgy a Baálnak is legalább hat szövegvariációja létezik, utoljára 1955-ben írta át Brecht ezt a darabját. Az első változatoknál mindig lehet érezni a friss lüktetést, a még irodalmi le nem tisztultságot, ami egy drámánál szerintem mindig előnyt jelent. Ott van benne, érezni azt a frissességet, amikor valakinek váratlanul eszébe jut valami. Eredetileg Brecht egyetemistaként írta ezt a riposzt-darabot, válaszul egy másik német darabra, Hanns Johst, expresszionista drámaíró, későbbi megveszekedett náci, szentimentálisan giccses, akkortájt Münchenben nagy sikerrel bemutatott darabjára, amiben a drámaíró Grabbe életrajzát dolgozta föl, és lényegében arról szólt, hogy Johst szerint ki a művész. Ez rettentően irritálta a 20 éves Brechtet, mert nagyon hazugnak érezte. Brecht tanára, akihez akkor az egyetemre szemináriumra járt, kidobta Brechtet az órájáról, miután felolvasta az ellen-darabját.

Fotó: Szokodi Bea, Pótszékfoglaló

Fordítás közben éreztél közted és Baál között hasonlóságot?
Nem, én nem ilyen típusú ember vagyok, mint Baál, de ismertem ilyen típusú embereket. Ács János például ilyen volt. Brechtnek ez a darabja igazi önportré: akár a nőkkel való viszonyát, akár az alkotáshoz valót tekintjük. Ő volt olyan, hogy ha írt egy verset, akkor azt azonnal elénekelte gitárkísérettel a barátainak. Ő folyton a középpontban akart lenni, én sosem akartam – ez nagyon nagy különbség közöttünk. Állandóan olyan gesztusokat tett, hogy mindenki rá figyeljen – én inkább elbújtam. Inkább fordítottja vagyok Baálnak. De mindig vonzott az a nyerseség, az a pofátlanság, mint ahogy ez a nyerseség, pofátlanság Brechthez is vonzotta az embereket. Egy gyermekkori influenza komoly szívbetegséget okozott nála – ám ezt akkor még nem ismerték fel, ezért azt gondolták, hogy pusztán szívideg gyengeség. Emiatt volt, hogy napokig mozdulatlanul kellett feküdnie, még olvasnia sem volt szabad. Rendszeresen a nagybeteg édesanyjával együtt járt szanatóriumba – holott természetétől nagyon messze állt ez a fajta nyugalom, tele volt robbanékony energiákkal. Vagy talán azért fejlődtek ki benne később, mert nem bírta ezt a visszafojtottságot.

Apropó robbanékonyság: milyennek látod a mögöttünk álló színházi évadot, benne a kulturális tao körüli robbanás erejű változással, a kulturkampf indította átrendeződéssel?
Kelet-Közép-Európában elég masszív közönsége van a színháznak, mégis fokozódik az elszigeteltség – abban az értelemben, hogy egyre kevésbé rezonálnak az előadások, nem szólnak nagyot, inkább egyfajta réteg-életérzést fejeznek ki…

…nem tudnak robbanást előidézni?
Nem, nincs ilyen robbanás. Nincs mindent átható siker. Ha tudsz egy előadásról, akkor elmész és megnézed. Olyan viszont nincs, hogy a szomszéd asztalnál ülő ismeretlenektől azt hallod: “Te, hogy az a Sarah Bernhardt milyen fantasztikus…” Ilyen nincs. Ez persze egy világhelyzet, Magyarország nem egyedüli ebben.
©Szokodi Bea

Volt Magyarországon olyan időszak, amikor egy-egy előadás így volt képes robbanást előidézni, amikor a szomszéd asztaltól hallottad, hogy mit érdemes megnézni?
Volt. A ’70-es években és a ’80-as évek elején. Nagyon sok minden történik ettől függetlenül, és a maga módján elpusztíthatatlan ez a színházi létezés, pedig sokan törekszenek rá, hogy elpusztítsák, vagyis hogy jelentéktelenné váljon – és ennek elsősorban politikai és kultúrpolitikai okai vannak.

Fotó: Szokodi Bea, Pótszékfoglaló

Miért lehet ez megátalkodottan fontos egyeseknek?
Ez így van máshol is – például Törökországban. „A hozzád hasonlókra mostantól nincs szükség“, mondják egy tanszékvezető tanárnak Ankarában. Az értelmiségi gyanús lett újra. Van most egy tektonikus átrendeződés a világban. Egy olyasfajta átrendeződés, egybeolvadás van kialakulóban a nemzetközi államszerkezetek terén, amilyen összeolvadás például a Facebook által elért közösségeknél is megfigyelhető. Kétféle pólus körül kezd elrendeződni a világ: az egyik egy hierarchikus, központosított, feudális berendezkedés, a másik pedig olyasmire emlékeztet, amit mi liberális demokráciaként szoktunk emlegetni. Lényegében erről szól ez a mese. A feudális berendezkedésben nincs helye a művészetnek – az udvari művészetnek igen, de a szabad, liberálisnak semmiképp. Moliére nagyon jóba volt XIV. Lajossal – ezt tudjuk. De Lajos se tudta megakadályozni, hogy betiltsák a Tartuffe-öt. Viszont akkor Moliére odarittyentett egy sikerdarabot, az Amphitryont, tehát nem hagyta magát. Mozart könnyedén kiesett a pikszisből, amibe épp csak belekerült, míg Salieri masszívan benne maradt. De manem csak a művészetnek, hanem a szociológiának sincs helye. Mert nem ezek a mutatók vagy visszajelzések fontosak ennek az új elitnek a számára. A mai magyar miniszterelnök rájött, hogy egyáltalán nincs szüksége az entellektüelekre, nincs szüksége a szellem embereire ahhoz, hogy megnyerje a választásokat. És különben sincs szüksége rájuk. Ahogy Trumpnak sincsen rájuk szüksége ahhoz, hogy megcsinálja a maga kis programját, falépítéssel és adócsökkentéssel, és általában az amerikai politikusoknak se, mert a kultúrára nem igazán érnek rá, és ez az attitűd végeredményben izolálja a kultúrát. Széttört az univerzális értékrend illúziója. Amikor én huszonéves voltam, akkor a Halász Péter színházába legfeljebb, mondjuk, harminc ember jutott be. Volt, hogy csak tizenkettő. De akkor ez volt az esemény, és ráadásul ott ült a padlón Jancsó Miklós is, Kurtág György is, természetesen. És akkor ott, abban a Dohány utcai lakásban, vagy Balatonbogláron, mindennek ellenére megtörtént valami. Nem voltak nyolcvanezren, mint egy focimeccsen, csak húszan-harmincan, de akkor ez számított eseménynek. Papíron most rengeteget költenek a kultúrára, iszonyatosan sok pénz megy a MMA-ba, közben pedig zajlik az egész kultúrának a szisztematikus ledarálása, mármint centralizálása és reorientálási kísérlete. Jóval kevesebbet voltam színházban, mint az előző években, de azért olvasok róla különböző lapokban, a Pótszékfoglalóban vagy a Revizorban vagy a Színházban – ám ezeknek az eseményeknek, előadásoknak ma már sokkal kisebb a kisugárzásuk, mint volt akár tizenöt éve. Ezért aztán nem is igazán tudnak kultikussá válni, ám ma is vannak fontos előadások, emberek. Mint mondjuk Pintér Béla, akinek igazi rajongótábora van, olyan nézői, akik ötször-hatszor megnéznek egy előadást. De számomra ilyen volt a Hegymegi Máté rendezte Peer Gynt is a Stúdio K-ban. Nagyon örültem neki. Bár egyszerre nagyon kevesen láthatják, mégis azon a jó ötleten túl, hogy a kőbányai pincerendszerben játszódik, igazán fontos előadás lett belőle, tiszta, egyszerű, egy nagy mű megszólal – olyan, mint amilyent az elmúlt ötven évben keveset láttam. Egyébként a főiskolai Zsótér-féle Peer Gynt is nagy hatással volt rám.

(…)

Folytatást a Pótszékfoglalón talál.