“A lényeg, hogy megkeressük az energiát” – Interjú Alexander Ekman koreográfussal

2019 szeptember 06. péntek, 6:58

Néhány nappal a premier előtt megérkezett Budapestre az Episode 31 világhírű koreográfusa, Alexander Ekman. A svéd koreoráfus 31. darabját szeptember 6-án láthatja először a magyar közönség. A TáncBlog arról kérdezte, hogy mi történik ebben a néhány napban a próbateremben.

Alexander Ekman koreográfiáját mutatja be pénteken 1st Steps elnevezésű új, modern estjén a Magyar Nemzeti Balett az Erkel Színházban. A szeptember 6. és 18. között öt alkalommal látható előadásban Johan Inger Walking Mad, Jirí Kylián Falling Angels és Hans van Manen Trois Gnossiennes című alkotása is szerepel.

Alexander Ekman svéd táncos-koreográfus a New York-i Juilliard School végzős növendékeinek készítette energikus, életvidám ritmikával teli alkotását Episode 31 címmel.

A 18 táncossal színpadra állított produkcióban többek közt a klasszikus és a modern balett, a sztepp, a jazztánc, a groovy dance elemei ötvöződnek, amihez a zenei alapokat a New Yorkban élő svéd zeneszerző, Mikael Karlsson és Ane Brun norvég dalszerző számai, valamint Erik Satie 19. századi francia komponista művei szolgáltatják.

Fotó: Nagy Attila

A TáncBlog interjúja:

Az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy jön?

Két másik darabon is dolgozom jelenleg, és aggódtam, hogy nem lesz rá időm, hogy ide is jöhessek, most viszont alkalmam volt egy kis időt szakítanom, hogy a Magyar Nemzeti Balett társulatát is megnézhessem.

Ez alkalommal klasszikus képzettségű balettművészekkel dolgozik. Másfajta figyelmet, munkamódszert igényelnek ők, mint a modern táncosok?

A klasszikus művészeknek is meg kell adnom a szabadságot, hogy a saját tudásuk és ízlésük, a saját tehetségük szerint adják elő a darabomat. Nekem az a fontos, hogy minden alkotásom autentikus maradjon, függetlenül attól, melyik és milyen tapasztalatokkal bíró együttes dolgozik vele. Minden darabom kicsit átalakul, kicsit megújul, amikor új együttes kelti életre, ez történik most is, Budapesten. Nekem koreográfusként nyitottnak kell maradnom a változásra, sőt támogatnom kell, ha szükséges, magam formálom át az adott darabot a táncosok kvalitásaihoz, karakteréhez igazodva. Ez a folyamat számomra egyébként kifejezetten izgalmas, segít abban, hogy ne akadjak el, ne ragadjak bele egy-egy gondolatomba.

Mik az első benyomásai, milyen munkát végzett most az együttessel?

A lényeg most, hogy megkeressük az energiát, hogy a táncosok kik legyenek a darabon belül. Fernando [Troya, betanító balettmester – a szerk., interjúnk vele itt] beállítja a lépéseket, aztán mikor megjövök, egy kicsit tovább tolom a dolgokat, de közben azt is akarom, hogy jól érezzék magukat. Szeretném átadni a darab esszenciáját, az apró részleteket. Asszisztensként be lehet tanítani egy darabot egy bizonyos fokig, de koreográfusként a saját őrületemet is át tudom adni a táncosoknak, és megkapják azt a szabadságot, hogy megtehetik, amit adott esetben meg akarnak tenni a darabon belül. Illetve a színházbeli elrendezéssel kapcsolatos döntésekben is szeretek részt venni, a színpadra szabni az előadást.

Jelenidejű alkotóként a táncosok nagy mértékben inspirálják a munkáját. Ilyen rövid idő alatt mennyire tud kapcsolatokat kialakítani a táncosokkal, hogy megtalálják magukat, a helyüket a darabban?

Ami azt illeti, tudok nagyon gyorsan is dolgozni, aminek köze van ahhoz az energiához, amit a táncosok magukban hordoznak. Szívesebben választom ezt a munkastílust, hogy egy impulzust adjak át, mint hogy irányításmániásként egy-egy apró mozdulatrészlettel pepecseljek hosszú időn át. Ha így dolgozom, el kell engednem egy kicsit az irányítást, de ezáltal minden alkalommal valami új születik. Amíg a táncosok helyen értelmezik az energiákat, amikkel dolgozniuk kell, akkor működik a dolog. Persze ez így sem egyszerű, és ideális esetben az a jó, ha több idő jut a közös munkára.

Az elmúlt évtized folyamán a művei nagy népszerűségre tettek szert világszerte. Érez ebből fakadóan valamilyen nyomást vagy elvárást a közönség irányából, aminek meg kell felelnie?

Igen, azt tapasztalom, hogy a közönség az elvárásainak tükrében nagyon másképp fogadhat be egy előadást. Korábban, ha csináltam valamit, akkor meglepődtek, hogy „Ó, mi ez? De jó!”, nemrégiben pedig valaki egy új koreográfiámmal kapcsolatban azt mondta, hogy „Szép, szép, de ez nem egy Ekman-darab”. Persze, ha valaki annyit koreografál, lesznek jobban és rosszabbul sikerült művei, de megpróbálok csak a munkámra koncentrálni, és jól érezni magam közben, de nem fogok hazudni, ez nem könnyű. Azonban azt hiszem, a megfelelési kényszeren már túl vagyok.

Úgy tudom, hogy saját társulat létrehozását tervezi, mik a céljai?

Csak annyi, hogy létrehozzam a világ legjobb társulatát… Nem, igazából csodálatos lenne olyan táncosokkal dolgozni, akik csak az én munkáimra lennének ráhangolódva. Mára már legalább 30 társulattal dolgoztam együtt, és nagyon izgat, hogy mivé válik egy darab, hogyha minden eleme fölött én rendelkezhetem. Úgy érzem, ez jelenti számomra a következő lépést.

Forrás és további érdekességek a TáncBlogon!