“Nem tudom, hol kezdődik a mainstream” – Interjú Boda Tiborral

2019 szeptember 28. szombat, 6:45

Van a magyar független színházi életnek egy olyan – több társulatból álló – közössége, amely sokkal kevesebb rivaldafényt kap, mint a Trafóban és a Jurányiban játszó, ismert csapatok. Nincs mögöttük intézmény vagy érdekképviselet, tagjaik nagyrészt nem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végeztek. Ilyen a Trainingspot is, amelynek munkájáról Boda Tibor színész-rendezővel beszélgettünk.

Most néztem utána annak, hogy a Trainingspot Társulat már tizenkét éve működik. Azon gondolkodom, vajon mi az oka annak, hogy nem kerültetek be a pesti mainstream színházi közegbe. Te mit gondolsz erről?

A csapat neve azért Trainingspot, mert amikor Pap Gáborék több mint egy évtizede megalapították, tanulni, fejlődni szerettek volna a közös munkával. Eredetileg nem előadások létrehozása volt a cél, hanem a tréningezés. Nem volt állandó próba- és játszóhely sem, nagyon sok előadás készült olyan klubokban, amelyek a pesti független színház perifériáinak számítottak, így például a Bakelitben. Nagyon le kellett redukálni a működést is; közhely, hogy nagyon rapszodikus, ki hova tud pályázni, kiírnak-e egyáltalán pályázatot, mikor lesz elbírálva – az egész egy lápvidék.

Nemrég volt egy átalakulási időszakunk, ami megerősített minket. A Pap Gábor vezetése alatti időszak végén jöttek hozzánk külsős rendezők, például Solténszky Tibor, Tóth Miklós és Szegezdi Róbert. Egy idő után azonban arra jöttünk rá, hogy jobb, ha a társulat belülről termeli ki a saját rendezőit, hiszen jól működő, összeszokott csapat vagyunk. Pap Gábor a művészeti vezetést átadta Jobbágy Katának és Manyasz Erikának, mostanra igyekszünk több lábon állni, és megosztani a feladatokat. Közben kialakult egy nagy holdudvara a csapatnak, játszanak nálunk külsősök, és egymást rendezzük. Színesebb lett a repertoárunk is: van gyerekelőadásunk, TIE, prózai és zenés színház, szóval kezdünk bekerülni a mainstreambe – bár nem igazán tudom, hol kezdődik el a mainstream.

Csak abból következtettem erre, hogy nagyon keveset tudtam rólatok, dacára annak, hogy igyekszem képben lenni.

Nem tudom pontosan, miért nem vagyunk rajta a kritikusok térképén. A Trainingspot több jelentős fesztiváldíjat nyert már, igyekszünk aktívan jelen lenni a közösségi médiában, részt veszünk fesztiválokon, és évi több mint 50 előadásunk van.

Ugyanakkor itt nemcsak egy társulatról beszélünk, hanem egy egész szféráról, ami mára egy közösség. Idetartozik még a KB35 Inárcs, a celldömölki Soltis Lajos Színház, az FAQ és a győri RÉV Színház. Ezek a közegek szoros kapcsolatban állnak egymással, nagyon sok a koprodukció, a közös munka, rengeteget tanulunk egymástól. Erős Balázsnak, a MU Színház igazgatójának sokat köszönhetnek ezek a társulatok, mert ő az elmúlt években elkezdett nyitni felénk, helyet és lehetőségeket adott nekünk, ami nagyban megnövelte az ismertségünket.

És vannak még tréningek a Trainingspotnál?

Közös, egész társulatot érintő tréningjeink nincsenek. Viszont általában az előadásainkat hosszú előkészítő folyamat előzi meg, ami felfogható tréningnek is, hiszen sokat tanulunk ez időszak alatt. Hamarosan például lesz egy bohóctréningünk Gelencsér Tündével, aki a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány művészeti vezetője. Ez a tréning készíti majd elő az új TIE előadásunkat, amelyben clown technikát szeretnénk használni.

Mi a fő profilja most a Trainingspotnak?

Mostanában a tantermi drámára és a TIE foglalkozásokra vagyunk ráállva. Ez azért is van, mert pályázati szempontból ezek a legtervezhetőbbek. Emellett igyekszünk minél színesebb repertoárt fenntartani, minél több dolgot kipróbálni.

És ha azt kérdezem, hogy van-e meghatározható művészi profilja a Trainingspotnak, ami független a pályázati pénzektől?

Pár éve történt meg az a struktúraváltás a társulaton belül, hogy külsős rendezők helyett elkezdtük mi egymást rendezni, ezért jelenleg éppen ezt a profilt keressük. Nagyon izgalmas műfaji és formai kísérleteket eredményez ez a keresés. Ugyanakkor a témafelvetések terén látok némi hasonlóságot az alkotók gondolkodásában: egyre markánsabban kanyarodunk az emocionálisabb, személyesebb témák felé, amik nem nélkülözik a társadalmi kontextust, a szociális érzékenységet sem. De nálunk nagyon sokféle múltú, képzettségű és látásmódú alkotó dolgozik, és ez a heterogenitás is elég termékenynek tűnik egyelőre.

Milyen a te alkotói látásmódod?

Engem nem annyira a társadalmi problémák izgatnak, hanem az egyének közti interakciók. Nagyon érdekel a szobaszínház mint forma, most épp egy felnőtteknek szóló szobaszínházi TIE darabon dolgozom.

És mi tetszik neked ebben a formában?

Nagyon teátrális tud lenni úgy, hogy nincs benne sok teátrális elem. Nincsenek fények, nincs trükközési lehetőség, nincs takarás és sok lehetőséget ad a nézőkkel való kapcsolatteremtésre: ki is zárhatom, be is kapcsolhatom őket a játékba egyetlen tekintettel. A minimalitás az érdekes a szobaszínházban. A Replayben például száz százalékig kukkolószínházat csinálunk: a nézők karnyújtásnyira vannak tőlünk, de ők a falak, nem kerülünk velük kapcsolatba. Sokan félnek még mindig attól nézőként, hogy részt kell venniük egy előadásban, és nagyon örülnék, ha ezen is tudnánk kicsit változtatni. Érdekel például az, hogy egy adott előadás hogyan válhat annyira nyitottá, hogy egy történet végkimenetele a nézők döntésétől függjön.

Ehhez képest rendeztél klasszikusabbnak mondható előadást is, Egressy Zoltán 4×100 című darabját. Mi fogott meg abban a szövegben?

Nagy rajongója vagyok a Trainingspotban játszó színésznőknek, és olyan szöveget szerettem volna találni nekik, ami mai, a nők társadalmi helyzetéről és a szűk közegbe zártság problémájáról is szól. A 4×100 futónők története. Ők sprinterek, szólisták, nem egymásért, hanem saját magukért futnak, az egyéni rekordjukat akarják megdönteni – a 4×100-as női váltó pedig egy olyan sportág, ahol csapatmunkára vannak kényszerítve. Ez pedig annak az analógiája, amiben ma Magyarországon élünk; nem a politikára gondolok elsősorban, hanem a közhangulatra, amit a szűkebb környezetemben is tapasztalok. Társadalmunkban a túlélés záloga, hogy jobbnak kell lenni, le kell győzni a másikat. A próbafolyamat alatt igyekeztünk minél inkább eltávolodni a sporttól, fontosabb volt, hogy a mi generációnk problémáiról beszéljünk: hogy itt vagyunk, ketyeg az óra, egyre inkább kitolódik a családalapítás, mert még nem tartunk ott a karrierünkben, ahol kellene, és felmerül a kérdés, vajon még mennyit áldozunk fel azért az életünkből, hogy ott tartsunk. Van ebben egy konkrét analógia arra is, amit mi a Trainingspottal csinálunk: rengeteg energiát áldozunk valamire, aminek a kimenetele legalábbis kétséges.

Azt mondod, hogy a könyöklés a siker záloga ebben a társadalmi berendezkedésben. De Egressy nem épp azt mutatja meg, hogy az egoizmus miatt válik megnyerhetetlenné a verseny?

De, és ezzel nekem nagyon nagy problémám volt. Szerettem volna egy nagyobb dramaturgiai változtatást eszközölni a szövegen – nyitva hagyni a darab végét, és az összefogás lehetőségéről beszélni, úgyhogy megkerestem Egressy Zoltánt. Az első találkozásunkkor még udvariasan azt mondtuk egymásnak, megfontoljuk a másik szempontjait, ám a másodszorra 2018. április 8-án beszéltünk, közvetlenül a választás után. Egressy akkor határozottan arra kért, ne forgassam ki magából a drámáját, hiszen a választási eredmény is bizonyíték arra, hogy a 4×100-nál nem is lehetne aktuálisabban és érthetőbben beszélni az összefogás hiányáról és a kicsinyes egoizmus győzelméről.

Nem lehetett a szöveg tiszteletben tartásával, valami más színpadi jelzéssel feloldani ezt a problémát?

Tettünk erre egy kísérletet, de hogy megtörténik-e ez az előadásban, az számomra máig egy kérdés.

Szerző: Puskás Panni