“Az efféle találkozások kibillentenek” – Interjú Eirik Stubø rendezővel

2019 október 03. csütörtök, 7:00

A féltékenységben a saját gyerekeit is megölő Médeia tragédiáját Eirik Stubø állítja színre. A norvég rendezővel a nyelvi korlát hasznáról, az istenek akaratáról és a szereposztás pikantériájáról beszélgetett a Nemzeti Magazin.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Eirik Stubø az észak-norvégiai Narvikban született 1965-ben. Oslóban és Tromsøben járt egyetemre, 1991-ben filozófiát tanult, ezek után végzett rendezőként az oslói Színházművészeti Főiskolán. 1997 és 2000 között a nyugat-norvégiai Stavangerben a Rogaland Teater vezetője, majd 2009-ig az oslói Nemzeti Színház igazgató-főrendezője és a nemzetközi Ibsen Fesztivál művészeti vezetője volt. 2013-tól a Stockholmi Városi Színház, 2015 és 2019 között a Stockholmi Királyi Drámai Színház, a DRAMATEN igazgatója volt. 2007-ben New Yorkban Ibsen A vadkacsa című drámájának a színpadra állításáért a legjobb rendező díjával jutalmazták (Off-Broadway Theater Awards). Norvégiában a Kritikusok Díjával, valamint a legjobb rendezésért járó Hedda-díjjal többször is kitüntették. 2011-ben Jon Fosse Valaki jön majd című darabjával járt először Budapesten. A Nemzeti Színház fesztiválján, a MITEM-en 2017-ben az Amerikai Elektra, 2019-ben az Egy nyári éj Svédországban rendezése nagy sikerrel szerepelt. Felesége, Kirsti Stubø Szász János Ópium című filmjének főszereplője volt.

Az interjú elsőként a Nemzeti Magazin VII. évfolyamának 1. számában jelent meg.

Eirik Stubø / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Norvégiában tanítják a görög drámákat az iskolában?

– Még annyira sem, mint Shakespeare-t. Azt tapasztalom, hogy a diákok, de még a felnőttek is úgy tekintenek ezekre a darabokra, mintha nehezen érthető, komplikált történetek volnának. Sok görög darabot rendeztem már, és be kell vallanom, a színészeim sem voltak mindig lelkesek. Kétségtelen, hogy Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész tragédiái egy szinte áttekinthetetlen viszonyrendszerbe engednek bepillantást: az istenek világába. A darabok mélyebb ismerete feltételez ugyan jártasságot a mitológiában, ám egyébként egyik darab sem bonyolultabb, mint mondjuk Shakespeare-é vagy Ibsené. Ha tehát ezen túl tudunk lépni, megcsillan mindaz, amiért az ókori görög drámák kétezer ötszáz év után is érdekesek. Rádöbbenünk ugyanis, hogy ezek valójában az emberi életről szóló parabolák, metaforák. Mélyükön csupa olyan dilemmát találunk, amelyek a mai embert is foglalkoztatják. Nemrég az Oidipusz királyt és az Antigonét rendeztem meg egy előadásban – ahhoz képest a Médeia sokkal egyszerűbb: egy válás története.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A Médeia különösen izgathatja, mert 2002-ben már színre vitte.

– Akkor jóval fiatalabb voltam. Ma már másként látom a darabot. Akkor sokkal inkább a történet fordulatai érdekeltek. Mindent meg akartam mutatni, azt is, amiről csak beszélnek a darabban, de a színen kívül történik, mint például a gyerekgyilkosság. Ma már jobban érdekelnek a miértek, az emberi cselekedetek mozgatórugói.

Azt mondja, a Médeia egy válás története. Annak meglehetősen extrém formája…

– Médeia megöli hűtlen férje, Iaszón új feleségét, annak apját és két gyereküket is, hogy így álljon bosszút. A gyerekeket a mai válások során is gyakran használják fegyverként a szülők az egymás elleni játszmáikban. Itt egy összeomlás végjátékát látjuk. Médeia minden áldozatot meghozott a szerelméért: elhagyta a hazáját, apjával szemben a szerelmét, Iaszónt segítette, megölte saját öccsét, és menekülniük kellett. Végre befogadták őket, gyerekeik születtek, Iaszón mégis el akarja taszítani magától Médeiát, akiben féktelen indulatok támadnak. Büchner azt mondja az ő megnyomorított és kétségbeesésében gyilkossá váló Woyzeckjéről, hogy „mélységes szakadék az ember, és én szédülök, ha belepillantok.” Médeia is ilyen szakadék, és elborzadunk, miközben végigéljük a történetét. Médeia annak a példája, hogy mi minden rejtőzik egy emberben. Médeia tettei valóban túlnőnek azon, amit ma egy családi viszályon értünk, lélektani szinten mégis átlátható, ami történik.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Euripidész tragédiája úgy végződik, hogy a gyilkosságok után Médeia sárkányfogaton távozik. Mit kezd ezzel egy mai rendező?

– Fontos kérdés. Vajon azzal, hogy sértetlenül távozhat, az istenek jóváhagyták a tetteit? Médeia megússza ugyan a gyilkosságokat, de – ez szerintem egyértelmű – egy életre tönkretette magát. Vannak más történetek, amelyekben egy nő megöli a gyermekét, de azokban a következő lépés az öngyilkosság. Médeia ennél nagyobb formátumú személyiség, nála az öngyilkosság gyávaság volna, ő súlyos vezeklésre ítéli magát azzal, hogy tovább él. De van valami, ami végig ott sejlik a háttérben: érezzük, hogy az istenek mozgatják a szálakat. Rejtély, hogy mit is akarnak, hiszen Médeia és Iaszón is tönkremennek. A dráma utolsó mondatai ezek: „Az istenek sokszor mást tartogatnak számunkra, mint reméltük. Sosem jön el, amire várunk. Amit nem vártunk, bekövetkezik. Ahogyan itt is történt.”

A szereposztás pikantériája: egy házaspár, Szűcs Nelli és Trill Zsolt játssza Médeiát és Iaszónt.

– Ez tagadhatatlanul ad a munkának némi pikáns árnyalatot… De komolyra fordítva a szót: az a fontos, hogy remek színészekről van szó. Az elmúlt években két rendezésemet is meghívták a Nemzeti fesztiváljára, a MITEM-re, volt alkalmam megismerkedni az itteni viszonyokkal, előadásokat nézni. Jó légkörbe csöppentem, megszerettem a társulatot, és nagyon örülök, hogy kiváló szereposztást kaptam, csupa nagyszerű művésszel dolgozhatok.

Trill Zsolt és Szűcs Nelli / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Hogyan éli meg a rendező, hogy bár tudja, mit mondanak a színészek, mégsem érti őket?

– Szerencsére két magyar „fülem” is van: Ölveczky Cecília dramaturg, aki a tanárom volt Oslóban, és hosszú évek óta a munkatársam, a tolmácsom pedig Domsa Zsófia, aki a skandináv irodalom nagyszerű ismerője. De még így sem könnyű, hiszen a színházban általában a szöveg hozza össze a rendezőt a színészekkel. A mostani helyzet más érzékeimet élesíti ki. Minden rendező azt várja, hogy a színészekkel való munkából valami egészen más szülessen, mint amire saját tapasztalataiból, elgondolásaiból kiindulva számít. Én minden új rendezésnél ezt tervezem, de az ember bizony rájön, hogy nemigen tudja átlépni a saját árnyékát. Az efféle találkozások viszont jócskán kibillentenek a bejáratott megoldásokból, módszerekből, hiszen a magyar színészek másként dolgoznak, más a temperamentumuk, más kultúrában élnek, mint én. Különleges és váratlan találkozások sorozataként élem meg a próbákat – és nagyon élvezem.

Kérdezett: Kornya István / Nemzeti Magazin