“Segítek előre gondolkodni” – Interjú Egyed Mónika rendezőasszisztenssel

2019 október 18. péntek, 7:05

Egyed Mónika szinkronrendező, szabadúszó rendezőasszisztens. Színházi munkáját a Vígszínházban kezdte, majd a művészeti titkárságon, később pedig rendezőasszisztensként dolgozott. Legutóbbi bemutatója kapcsán a 23 percről és a szakma szeretetéről is beszélt.

Hogyan kerültél a színház közelébe?

Gyerekkorom óta rengeteget járok színházba. Érettségi után lehetőségem volt a Vígszínházban több előadásban is részt venni, amire nagyon izgalmas két évként gondolok vissza. Később úgy éreztem, hogy szeretnék mást is kipróbálni, így a Pannónia Filmstúdióba mentem Juhász Anna szinkronrendező mellé, mint szinkronrendező-assszisztens. Sajnos időközben a Pannóniát megszüntették, de szerencsémre Marton László, a Vígszínház igazgatója éppen munkatársat keresett a művészeti titkárságra, úgyhogy megint ott találtam magam. Azalatt a tíz év alatt, amíg a titkárságon dolgoztam, bele láttam és megismertem, hogyan működik egy kőszínház, minden darabot elolvastam, amit csak tudtam, és amikor csak tehettem, néztem a próbákat. A színdarabok iránti szeretetem miatt végeztem el időközben a JPTE Művelődésszervező Karán a Speciális Színház Szakot. Érdeklődésem az évek alatt egyre inkább az alkotói folyamatok felé fordult, ezért mikor megszületett a második kislányom, úgy gondoltam, hogy amint visszamegyek a színházba, azt már rendezőasszisztensként szeretném tenni. Vágytam rá, hogy segítsem egy darab színrevitelét és én is részese lehessek valami új megszületésének. Sok-sok produkcióban, különböző rendezőkkel dolgozhattam együtt, amit nagyon szerettem csinálni, de egy idő után úgy éreztem, hogy szabadabban szeretnék dönteni arról, hogy kikkel és hány előadásban vennék részt. Ezt a szabadságot csak szabadúszóként élhetem meg. Visszatértem a szinkronhoz is, most már, mint rendező, és mellette arra törekszem, hogy egy évadon belül, elvállalhassak egy-egy színházi produkciót is. Szerencsére több felkérést is kapok, aminek nagyon örülök. Már így dolgoztam elsőként tavaly ősszel a Rózsavölgyi Szalonban a Táncórákon, Dicső Dániellel majd idén tavasszal Járó Zsuzsával és Keszég Lászlóval kezdtük el próbálni a 23 percet. A legfrissebb színházi munkám most a Kurázsi és gyerekei. Kovács D. Dániel rendezővel, amit a 23 perchez hasonlóan, szintén a Jurányiban próbálunk.

Egyed Mónika

Van különbség aközött, ha egy több évtizede a pályán lévő rendezővel vagy egy pályakezdővel dolgozol?

Semmi különbséget nem érzek, és nem is tennék különbséget. Minden produkció egy új kihívás. Amint elkezdünk próbálni, átkapcsol az agyam, és úgy érzem, hogy arra a két hónapra a stáb lesz a „családom”. A feladatom, hogy megteremtsem a rendezőnek azt a helyzetet, amiben a legjobban tud haladni. Segítek előre gondolkodni és a lehető legjobban együtt élni a próba folyamatával. Természetesen vannak rutinos rendezők, és vannak kevésbé, de számomra minden esetben a csapatmunka a legfontosabb. Inkább gondolom azt, hogy a munka milyensége a rendező személyiségétől függ.

Miben más a kőszínház után egy független produkcióban rendezőasszisztensnek lenni?

Ebben még nincs annyira tapasztalatom, hiszen most kezdtem el dolgozni a független szférában. Az biztos, hogy egy kőszínházban nagyobb infrastruktúra áll rendelkezésre, sokkal több ember segíti egy produkció létrejöttét. A függetleneknek mindez nem áll a rendelkezésére, ami miatt nagyon kreatívan kell mindenhez hozzáállni. Az eddigi független előadásaimnál meglepő volt, hogy mi mindent kell még csinálnom. Volt, hogy kellékeztem, öltöztettem, és súgóként is segítenem kell a próbákat, előadásokat.

A színészektől azt szokták kérdezni, van-e szerepálmuk. Te kivel, vagy milyen darabbal dolgoznál még szívesen?

Bodó Viktorral egyszer szívesen dolgoznék. A rendezőkben mindig az elképzelésük az izgalmas számomra, a gondolataikra, a mondanivalójukra vagyok kíváncsi, hogy miért most veszik elő az adott darabot, mit akarnak azzal mondani, miért tartják fontosnak az előadást ma. Egyszer egy Csehov darabbal szívesen foglalkoznék.

Mit tanácsolnál a pályakezdő rendezőasszisztenseknek?

Azt, hogy rengeteget járjanak színházba. Meggyőződésem, hogy ezt a munkát a gyakorlatban lehet csak megtanulni, be kell ülni egy rendező, rendezőasszisztens mellé. Látniuk kell, ki mit csinál, hogy telik el egy nap, hogy születik meg egy próbatábla, hogy áll össze egy jelenet, mit írnak a példányba. Persze ahányan vagyunk, annyiféleképpen dolgozunk, biztos minden rendezőasszisztens másképp csinálja.

A 23 percet, Járó Zsuzsa monodrámáját október elején mutattátok be. Milyen élmény volt neked a próbafolyamat?

Örülök, hogy Zsuzsa megkért erre, izgalmas próbafolyamat volt. Sokáig csak hármasban, Keszég László rendezővel dolgoztunk együtt. Az elején igazából még nem is dolgoztunk, csak beszélgettünk a darab kapcsán családról, kapcsolatokról, személyes élményeinkről. Megpróbáltuk megérteni a Zsuzsa által játszott nő történetét. Egyre mélyebben láttunk a mondatok mögé, szerintem ez volt a próbafolyamat legizgalmasabb része. Üdítő volt, a téma nehézsége ellenére is, ennyi mindent megtudni egymásról.

Miért tartod fontosnak ezt az előadást?

Felemelő érzés olyan színházat csinálni, ami ennyire reflektál a valóságra, és olyan problémákat feszeget, amiben mindenki érintett lehet. Éppen ezért ennyire megrázó ez a történet. A 23 perc egy nő életéről szól: a fiatalsága, a szerelme, a szexuális élete, a karrierje, a párkapcsolata. Beszél az erőszakról, a féltékenységről, az önzésről, depresszióról, de legfőképpen: férfiról és nőről. Úgy látom, hogy ez a történet és Zsuzsa játéka mindenkit megrendít a nézőtéren. Egyszerre felzaklat, elgondolkodtat, kérdéseket vet fel, amiket sokáig próbálsz megválaszolni. Ez az a fajta színház, amit szeretek, mert az előadásból ügy lesz, a tartalmát a bőrömön is érzem. Ha belegondolsz, borzasztó, de sajnos igaz, hogy a családon belüli erőszak minden negyedik nőt érint, minden héten meghal egy nő emiatt, és havonta egy gyerek. Ezzel foglalkozni kell! Az, hogy Orlai Tibor megtalálta ezt a darabot, és mi létrehoztuk ezt az előadást, talán tehet valamit azért, hogy egyre többen tudjanak, beszéljenek erről a problémáról. Talán mindenkinek segít abban, nem csak a nőknek, hogy felismerjük a családon belüli erőszak jeleit, hogy lehessen tenni ellene és meg lehessen előzni a tragédiákat. Gondolj bele, milyen óriási felelősségünk van szülőként, barátként, hozzátartozóként, hogy megérezzük mikor jött el az a pont, amikor segíteni kell. Örülök, hogy életem részévé vált ez az előadás. Fontosnak tartom. Bízom benne, hogy nagyon sokan megnézik majd.

Szerző: Bordás Katinka / Jurányi Latte