“Az önvizsgálat a világjobbítás legjobb módja” – Interjú Makranczi Zalánnal

2019 október 21. hétfő, 13:24

Az egyensúlyt keresi a privát élet és a színészi munkák között. Pontosan tudja, mennyi új előadás, film és szinkron fér bele az életébe ahhoz, hogy elég ideje maradjon a családjára. Nemrég vlogot indított, amelyben azt kutatja, kinek mi dolga a világban.

Makranczi Zalán a róla mintázott rajzfilmfigura szinkronizálásáról, a Ruben Brandt okozta kultúrsokkról és a Macskafogó színpadi adaptációjáról is mesélt. Az is kiderült, hogyan használható jól egy bulvárcikk, valamint az, hogy miért foglalkozik nyilvánosan közéleti kérdésekkel.

Szemere Katalin interjúja elsőként az Art Is Business magazinban jelent meg.

A Pécsi Sándor Guruló Színházban tizenhat évesen kezdett barátkozni a színházzal. Színész akart lenni apró korától vagy odasodródott?

Szép Laci bácsi ötven évig vezette ezt a társulatot, gyakorlatilag maga volt a Pécsi Sándor Guruló Színház. Sokan csatlakoztak hozzá, és többen jártunk oda, akik a pályán is maradtunk, például László Zsolt, Fülöp Zsigmond, Kancsár József, Lukács Anita, Vágó Zsuzsa. Aktív sportolás után kerültem a csapatba. Versenyszerűen úsztam, majd átvettek a vízilabda-szekcióba, ami hatalmas dolognak számított. Amikor anyukám megtudta, hogy ez heti hét–nyolc edzést jelent, kizártnak tartotta, hogy ekkora megterhelés mellett képes lennék leérettségizni. Így otthon ücsörögtem, és mivel túl sok lekötetlen energiám maradt, Anyu találta ki a színjátszást. Valószínűleg azért, mert gyerekként szépen mondtam mesét. Nekem ráadásul kedvem is volt hozzá. Emlékszem, Laci bácsi ott ült a Vasas Művelődési Központban a teljes láncdohányzásával, és megkérdezte: „Kis kolléga, akar színész lenni?”. Ha azt mondtam volna, hogy nem, akkor nyilván nem érti, mit keresek ott. Így azt válaszoltam, hogy persze. Két-három hónap múlva ezt már egészen komolyan gondoltam.

Utólag sosem tartotta rossz döntésnek?
Dehogynem, számtalanszor. Szép szakmának néz ez ki kívülről, de azért aki belelát, megismeri az árnyoldalát is. Jó, tudom, hogy ez szinte bármelyik szakmára elmondható, de például a színésztársadalom mindig is képtelen volt az összefogásra: három színész hat irányba indul. Aztán nehéz összehangolni vele a civil életet, sok kollégának nem is sikerül. Hál’ istennek, azon kivételek közé tartozom, akiknek viszont igen. Felállítottam magamban, milyen arányban kell lennie a munkának és a magánéletnek, hogy az nekem jó legyen. Például ránézek a naptáramra, és ha este előadásom van, akkor biztos, hogy otthonról szeretnék elindulni. Kiszámolom előre, mi az, ami még beléfér. Mivel tömegközlekedem, azt szeretem, ha nem rohanok, hanem mindenhova kényelmesen odaérek. Nem vállalok be több munkát annál, mint amit a tempóm megenged.

Makranczi Zalán / Fotó: Bielik István

Jó sokat szinkronizál. Ott is mérlegeli, hogy mit vállal el?
Esélyem sincs dönteni, mivel nem kötik az orromra, hogy mi az, amire el hívtak. Maximum annyi derül ki előre, hogy narráció, hangalámondás vagy szinkron a feladat. Mivel a Netflix mostanában mindent szinkronizál, elhívtak például egy animációs sorozathoz, a Love, Death and Robots címűhöz. Ez a széria úgy készült, hogy nemzetközi stúdiókat megbíztak azzal, gyártsanak kis animációs filmeket felnőtteknek. A szinkronstúdióban a szinkronrendező meg is jegyezte: „Látod, mennyire hasonlít rád a figura, ezért gondoltam rá, hogy te legyél ez?!”. Álltam ott és azt mondtam: azért hasonlít rám, mert ez én vagyok. Itt vettük fel ugyanis egy 3D stúdióban. Kikerekedett a szeme, fogalma nem volt róla. A film készültekor négy napig álltam egy stúdióban bepöttyözve, ripityára kamerázva. Mert hogy a rajzfilmbeli karakterem úgy készült, hogy kismillió felvételt készítettek az arcomról, a mimikámról, az érzelmeimről, és végigmondatták velem a teljes abc-t. Egyébként ebben a részben rengeteg magyar szereplő volt. Mondtam is a rendezőnek, hívják őket is.

Gyakran kap azért szinkronszerepet, mert hasonlít a filmbeli színészre?
Elég gyakran. Mutassak olyan színészeket, akikkel játszhatnánk ikreket? Például a török Kivanc Tatlituggal vagy a német Ken Dukennel mindenképpen. Még filmötletem is lenne hozzá.

Kowalski nyomozónak adta a hangját legutóbb a Ruben Brandt című, sokdíjas magyar rajzfilmben. Van különbség rajzfilmes és élőfilmes szinkron között?
Más a kettő ritmusa. Egy élő szereplőnél könnyű megérezni, a rajzoltnál ez a ritmus bármikor megváltozhat. Minden másodpercben topon kell lenni és nagyon figyelni. A Ruben Brandt akkora kultúrsokk volt, minden kockáját lehet elemezni. Brutálisan sok információt hordoz, az agyunk-lelkünk nem tudja elsőre befogadni. Szerintem egyelőre ezért nem futott be akkora karriert, amekkorát megérdemelt volna. Kell egy kis idő, amíg kultstátuszba léphet.

Szinkronból van a legtöbb feladata?
Inkább a családdal van. Szabadúszó vagyok, és elhatároztam, hogy évi két-három bemutatót szeretnék csinálni. Egy negyvenéves színész szerintem ennyit tud teljes biztonsággal vállalni. Emellett ott a Drága örökösök tévésorozat az RTL-en, pont megfelelő mennyiségű szereppel: két-három részenként ott vagyok a képernyőn. Mellé jönnek a szinkronszerepek és amik még megtalálnak. Például Náray Tamás tavalyi könyvbemutatóján felolvastunk Farkasházy Rékával. Megint jön egy új kötete, megyünk is egy újabb felolvasótúrára.

Mennyire elégítik ki a jelenlegi színpadi szerepei?
Abszolút. Ha belenézek a naptárba, nincs olyan előadásom, amire azt mondanám, „úristen, de kár, hogy ma ez lesz!”. Már csak ezért is megéri. Sok főszerepet játszom, de azt is nagyon szeretem, ha nem nekem kell a vállamon elvinnem a teljes előadást. De azért jó szerep legyen, jó előadás, jó csapat. Ilyen volt az Orlai Produkciós Iroda Száll a kakukk fészkére című előadása, három jelenetben voltam benne.

Fura, hogy egy színésznek nem az a vágya, hogy a címszereplő legyen.
Garas Dezső, akivel a Nemzeti Színház tagjaként találkoztam, állítólag felment Alföldi Roberthez, és megmondta, ő már csak kis szerepeket játszik. Maximum egy-két jelenetet. Volt egy rendező, aki ráosztott volna egy nagyobbat, Robi ezt megpróbálta megbeszélni Dezsővel. De Garas állítólag azonnal fel akart mondani, így Robi visszavonta a kérést.

De akkor Garas több mint hetvenéves volt, ön most épphogy negyven.
Igen, de az embernek elege lesz abból, hogy mindig fajsúlyos szerepeket játsszon.

Éppen Mr. Teufelt próbálja a József Attila Színházban. Az mekkora szerepnek minősül?
Tulajdonképpen nagynak, és van benne másfél számom. Próbáltam a rendezőt, Szente Vajkot lebeszélni a teljes szólómról, de ő fehéren-feketén levezette, „matematikailag” ennek miért kell benne lennie az előadásban.

Amúgy Macskafogó-rajongó volt? Tud idézni belőle?
Persze, abból mindenki tud, és megvan a kedvence is. Az enyémet pont Teufel mondta: „Huúú, huúú/Ki ez az ütődött?/ Cégünk egyik alkalmazottja, nagyon lelkes munkatárs/Kirúgni, bohócokra nincsen szükségünk”. Az unokatestvéreimmel ezt rendszeresen idéztük.

Nekem a másik Teufel-Safranek párbeszéd az egyik kedvencem: „Üdvözlöm a kedves feleségét/ Köszönöm, uram, de már egy éve önnel él”.
Hát igen, az ember gondolkodik, ezeken a vicceken miként tud még csavarni egyet az új előadásban, vagy, hogy megéri-e. Találni kell egy hangot, ami a rajzfilmre emlékeztet, mégis egyedi hang, figura.

Nem tartott attól, hogy egy ennyire kultikus rajzfilm színpadi adaptációját állandóan hasonlítgatják majd az eredetivel?
Nemhogy tartottam tőle, biztos voltam benne, hogy mindenki azzal fogja hasonlítgatni. Mi nem is megyünk ellene. A jelmezek például teljesen ugyanazok lesznek, mint a rajzfilmben. A jelenetek, a szöveg kilencnenöt százaléka szintén. A nagy különbség: az élő színészek és az új dalok. Muszáj volt zenét hozzáírni, mivel a rajzfilm szövege jóval rövidebb, mint egy színpadi szövegkönyv.

A feleségével, Szinetár Dórával – így önnel is – sokat foglalkoznak a bulvárlapok. Ez mennyire változtatta meg az életét?
Alapjaiban csomó mindent megváltoztatott. Kezdetben jobban zavart. De rájöttem, ha már van ez a lehetőség, akkor arról beszélek az újságíróknak, amiről én szeretnék.

Milyen fontos üzeneteket adott már át a bulvársajtón keresztül?
Nekem fontos, hogy megmutassam, ahogy a családban létezünk, próbálunk egymásra figyelni. Nálunk ugyanis több generáció él együtt. Van jó pár művész, akiről a bulvárban – ha akarja, ha nem – írnak. Csomó lapnál meg is mondták: ha nem válaszolunk, akkor is írnak rólunk, maximum kitalálnak valamit. Ha viszont jó fejek vagyunk, akkor odaadják a cikket, elolvashatjuk és belejavíthatunk.

Közéleti kérdésekbe gyakran beleáll, akár a Facebook-oldalán is. Nem tart attól – mint oly’ sok kollégája –, hogy meglesz ennek a böjtje?
Mitől félnék? Mivel büntethetnének? Az tény, hogy pártpolitikába nem állok bele. De nem azért, mert nincs véleményem, inkább, mert rájöttem, hogy én is csak annak alapján ítélkezem, amit olvasok, viszont ez nem elég „valódi tudás”, így nem helytálló, amit gondolok. A politika óriási játék, olyan, mint a sakkmérkőzés. Bármikor beáldoznak bárkit egy jó lépésért. Bírósági végzés van arról, hogy egy politikai hirdetésben az hangozhat el, amit a megrendelő akar. Nem kell, hogy igazat mondjon, és lehet akármilyen kirekesztő is. Mindemellett azt láttam, aki beáll valamelyik párt mellé, mögé, az erodálódik. Ráadásul a politika ezután még keményen be is nyújtja a számlát! Közéleti kérdésekkel viszont igenis foglalkozom. Tévedés, ha bárki azt gondolja, hogy ez pártpolitika. Magyarországon megpróbálják elhitetni, hogy minden az. Az élet nem pártok, hanem emberek között zajlik. Sokan bizonyos közéleti kérdésekben sem foglalnak állást, ha a kormány épp nem preferálja azt a kérdéskört. Félnek, hogy bajuk lesz belőle. Az önfegyelmezés mindig is működött ebben az országban. Többnek gondoljuk az elvárásokat, mint amekkorák valójában. Persze nehéz is kiigazodni a központi kommunikáció és a tettek között. Mert például miközben azt állítja a kormány, hogy a klímakatasztrófa liberális ajvékolás, rengeteget költ arra, hogy a katasztrófát megakadályozza. Vagy jó pár színházat felújít, de csak a stadionokról beszél. Ezért szeretném, ha az emberek figyelnének, gondolkodnának.

Nemrég vlogot indított a YouTube-on, amelynek fő kérdése az volt: Mi dolgod a világban? A családtagjait kérdezte erről. Ezt belső kényszer szülte vagy a menedzsere tanácsolta?
Senki nem javasolta. A kisfiam feltette nekem a kérdést: „Miért születünk meg, ha meghalunk?”.

De ezt megvitathatta volna a családtagjaival úgy is, hogy nem veszi videóra.
Ezt a kisfiam két és fél éve kérdezte, és azóta zakatol bennem. Dórival is sokat beszélünk erről. Azt gondoltam, ha eggyel személyesebbé teszem a témát, talán másokat is érdekel majd. Első körben azért a családomat kérdeztem meg, mert szeretnék jó példával elöl járni. Persze elmondom a saját véleményemet is. Abban reménykedem, ha mutatom, hogy érdemes csinálni, talán megragad valamilyen formában, és az emberek elkezdenek saját magukon dolgozni. A következő évadban a színházi kollégáimmal folytatom a vlogot. A kérdés ugyanaz lesz, csak kicsit más oldalról világítjuk meg. Megpróbálok minél szélsőségesebb véleményeket összeszedni. Mindenki szemezgethet belőlük, kiválaszthatja, mit érez közel magához, neki mi okoz örömöt, mi a feladata, mi az erőssége. Amíg ezt nem tudjuk magunkról, könnyen megvezethetőek leszünk. A videók kicsit bénák és esetlegesek lettek, de direkt nem akartam ezt egy stúdióban, bevilágítva megcsinálni, mert álságosnak éreztem volna, hogy profi tévés körülmények közt beszélgetek a családtagjaimmal. Valahogy nem lett volna őszinte az üzenete. A következő szériában viszont technikailag is eggyel feljebb lépünk.

És ön hogy látja, mi dolga a világban?
Életközépi válságban épp azon gondolkodtam, hogyan tovább. A célokat, amelyeket felállítottam magamnak, már harmincnyolc éves koromig elértem.

Milyen célokat?
Amelyek megfelelnek a társadalmi elvárásoknak. Amikor megtörtént, azt éreztem, ez szuper, de ezek nem igazi feladatok. Kicsit olyan volt, mint mikor végigmentem az El Caminón, hogy átgondoljam az életem, átcsoportosítsam a körülöttem lévő dolgokat. Tulajdonképpen arra jó volt, hogy rájöjjek, nem kell ehhez megjárni a Caminót. De ehhez a felismeréshez ott kellett lennem. Szóval, eljutottam oda, hogy vehetnék akármilyen drága pólót, cipőt, de nem érdekel. Lehetne drága órám, de nem szeretem az órákat. Minek költsek olyanra, ami nem érdekel? Sokkal fontosabbnak tartom, hogy magamban rendet vágjak, és a világban is rend legyen. És úgy találtam, hogy a világjobbításnak az a legjobb módja, ha az önvizsgálatom eredményét az emberek elé tárom, és talán ráveszem őket arra, hogy kutassanak ők is magukban. Mert megéri! Véletlen vagy direkt, nem tudom, de ehhez passzol az egyik előadásom, a Szókratész védőbeszédének alapgondolata. Ezt akkor mondja, amikor már elítélték, tudja, hogy meghal, és megátkozta a bíráit: „…sokkal szebb és könnyebb út az a másik, saját magatokon munkálkodni, hogy a lehető legkiválóbbak legyetek!”. Pár hónapja jött ez a mondat szembe. Akkor hallottam meg, hogy pontosan mit is mondok, és rájöttem, tulajdonképpen ezt próbálom csinálni. Így kapcsolódik össze a jelen a kétezer-négyszáz évvel ezelőtti múlttal: és az ember egyszer csak rádöbben, hogy a dolgok, mit sem változtak azóta.

Az Art Is Business legújabb száma itt érhető el.