“Van egy ősi ellentmondás…” – Interjú Rajkai Zoltánnal

2019 október 24. csütörtök, 6:17

Október 12-én, szombaton mutatták be Michael Haneke A fehér szalag c. drámáját a Katona nagyszínpadán Ascher Tamás rendezésében. A darab főszereplőjét, a Tanítót játszó Rajkai Zoltánt kérdezte a Pótszékfoglaló.

A PÓTSZÉKFOGLALÓ interjújából:

Gyerekkorodban szerettél legózni?

Nagyon! Igazi legófanok voltunk az öcsémmel és a barátaimmal! Kiterítettünk egy nagy pokrócot, megráztuk, és az egyenetlenségeinek “domborzatán” mindenféle űrbázisokat építettünk a takaró különböző pontjaira, ahonnét aztán egymást megtámadtuk az általunk kreált legóűrhajókkal. A saját gyerekeimmel is regeteget legóztunk. Most is képes vagyok órákig keresni egy-egy darabot a rengeteg elem között.

Gondolom, ebből adódóan közel is áll hozzád, hogy apró darabokból, részletekből összerakj valami nagyobbat, egészet? Ez a darab, A fehér szalag is egy kicsit ilyesmitől is szól, nem?

Nekem alapból ezen az elven működik az agyam: világban tapasztalt különféle dolgokat „alkatrészeket“ egymás mellé teszem és megpróbálok valami új egységet létrehozni– amivel csak annyi “baj” lehet a színházban,hogy a rendezőnek, jelen esetben Ascher Tamásnak is hasonlóan működik a feje, és nem biztos, hogy a kettőnk kirakási szisztémája egyezik, bár most épp nagyon harmonikus a viszony kettőnk között ezen a téren.

Rajkai Zoltán / Fotó: Szokodi Bea

Számodra ez a Michael Haneke-szöveg mi miatt tud izgalmas lenni?– függetlenül attól, hogy ebben is a Tanító karakterednek össze kell raknod valamit…

Ez egy nagyon izgalmas szöveg! Láttad a filmet? Nagyon jó!.  Ami most nehézséget is jelent, mert, egyrészt ez nem színpadi, drámai szöveg, másrészt felmerül a kérdés: miért csinálunk ebből egy színházi előadást, amikor már készült belőle egy nagyon erős film? – kínlódunk is most rendesen, hogy hogyan lesz ebből jó színdarab…

Tényleg: szerinted hogyan lehet ebből jó színdarab?

Szeretném, ha ez egy érzékeny, mégis expesszív előadás lehetne – szeretnénk találni egy érvényes formát, ami eltér a filmtől, de mégis rá tud erősíteni arra a tartalomra, amit Haneke képvisel ebben a történetben.

Mi ez a tartalom számodra, amihez formát kerestek most?

Rendkívül rétegzett és rejtélyes műről van szó, amelyben több jelentéssel bíró gondolatfonal szövődik össze. Számomra az egyik legfontosabb eleme a műnek az a kérdés, hogy mi a felelősségünk a kisközösségeinkben: a családban, az iskolában az osztályban, a vallási gyülekezetben, a faluban.  Ezekben a közösségekben mit tanítunk a gyerekeinknek és hogyan? Szembenézünk-e a hibáinkkal, bűneinkkel, vagy mindent elhallgatunk és eltitkolunk és a tetteink egészen mást mutatnak, mint a szavaink?! Képesek vagyunk-e szeretni vagy csak ítélkezni és törvénykezni? Milyen mintát látnak bennünk a gyermekeink és mi lesz  mindennek a következménye a kisebb és tágabb közösségekben, az országban, a világban?! Bizony az egyéni „mulasztások“ bűnök világméretű kataklizmákhoz vezethetnek. Én a falusi Tanítót játszom, akinek az egyik első mondata így hangzik: „Mégis el kell meséljem ezeket a furcsa eseményeket, mert talán fényt derítenek bizonyos országunkban zajló folyamatokra.“

Rajkai Zoltán / Fotó: Szokodi Bea

A szereplők ténylegesen látnak, tapasztalnak maguk körül, ott a faluban olyan eseményeket, amelyek miatt így viselkednek, vagy minden egyéb külső, kiváltó ok nélkül viselkednek úgy, ahogy?

Az első világháború előtt vagyunk egy német, protestáns faluban, ahol az egyházi élet nagyon  meghatározó, ahol Isten igéjét naponta hirdetik a templomban, az iskolában, az ünnepeken, mégis mintha elpárolgott volna a hit és a szeretet, ezért a vallás szigorú formalitássá torzult. Ám ha Isten igéjét hit és szeretet nélkül ítélkezésre, törvénykezésre használjuk, akkor az bizony nagyon torz következményekhez vezet. És amennyiben így neveljük a gyerekeinket – állítja Haneke –, akkor vajon mi lesz belőlük?

….”a betű öl, a lélek megelevenít”, avagy: “Ahol az úrnak lelke, ott a szabadság.”

Így van! De ez a szabadság nem azt jelenti, hogy nem kell “rend”, hanem pont azt, hogy igazi, lélekből fakadó rendet épp a hitből megélt szabadság képes létrehozni! Azonban ez önfeladásként hathat, ami félelmetesnek tűnik. A szereplők félnek ettől szabadságtól, ezért inkább helyette maguk akarnak “rendet rakni” a „betűre,“ a törvényre, az ösztönökre támaszkodva – mindenki a maga módján. Ami aztán egészen odáig  vezet, ahol minden megtörténhet. Ennek a darabnak negyon lényeges, már-már központi szereplői a gyerekek. Fontos, hogy a felnőttek világából mi az, amit látnak, fölfognak és később magukba is építenek. Kíméletlen, metsző, humortalan és vészjósló ez az egész történet, aminek a végén aztán ki is tör az első világháború.

Egy egyén, egy mikroközösség érezheti magát feljogosítva arra, hogy rendet rakjon?

Self-made man alapon biztosan nem lehet maradandót és értékeset alkotni! Lehetnek valakinek kiugró vezetői képességei, de meggyőződésem, hogy csak kiváló kommunikációval és közös egyetértéssel lehet hasznos és időtálló „rendet rakni“, amely építő lesz aztán bármely közösség számára. Parancsszóra, despotizmussal, diktatúrával, vagy fegyverrel mindig csak átmeneti és múlékony megoldások születtek, amelyket az idő rendre felülírt és eltörölt.

Nagyon szeretett és tisztelt dogmatikatanárom, Szűcs Ferenc mondta nekünk vagy jó húsz éve: “A fundamentalizmus – bármennyire is azt gondolnánk róla – már sokkalta inkább hitetlenség, mintsem hit. Mert a ráhagyatkozás helyett görcsös kapaszkodás működteti.” Vajon miért lehet sokunknak ma “segítség” az, ha abszolutizálunk egy eszmét?

Van egy ősi ellentmondás, amiről nem tanultunk, amit nem tanítottak meg nekünk az őseink sem. Egy feloldhatatlan ellentmondás, ami alapvető igazság, amiről Isten beszél nekünk pl. a Bibliában, de csak kevesen veszik komolyan. Minden ember vágyik valami állandóra, valami„örökre“ az élete minden területén: a párkapcsolatban, a munkában, az anyagi javakban, az ismeretekben, a tudományban, mindenben. Az ember a biztonságra, az állandóságra törekszik. Úgy szoktuk mondani: azért, hogy elérjünk valamit! Miközben pedig az élet: maga a folyamatos változás! Közben pedig azt a pillanatot, amikor megkapjuk, elérjük azokat az anyagi, szellemi és emberi javakat, melyekért küzdöttünk, azt ki akarjuk merevíteni, meg akarjuk tartani örökre. Pedig az élet azonnal meghalad mindent. Mi pedig kétségbeesve,  egyre nagyobb félelmekkel – tudattalanul is Istennek tartva, gondolva magunkat – önhatalmúlag, erőszakos eszközökkel meg szeretnénk állítani a változást,  kimerevítve a pillanatot.  Ebből lesznek a torz abszolutizmusok, melyekhez minden áron ragaszkodnánk – de az élet mindig meghaladja ezeket egyéni és társadalmi szinten egyaránt.

A PÓTSZÉKFOGLALÓ interjúját teljes egészében itt olvashatja.