“A bábszínház mindig is a szívem közepében marad” – Interjú Törőcsik Eszterrel

2019 október 27. vasárnap, 7:24

A Manna Matiné minden hónapban egy új független bábművészt vagy társulatot mutat be a B32 Új bábszínház Újbudán programjában.

A hónap második vasárnapján délelőtt a gyerekeknek, este a felnőtteknek mutatnak be bábelőadásokat, melyeket ritkán vagy soha nem lehetett még látni a fővárosban. A Bábváltó sorozatban a fellépő művészeket, alkotókat mutatják be, akik egymásról is vallanak.

Törőcsik Eszter / Fotó: Sín Olivér

A sorozat második részében Törőcsik Eszter bábszínésszel beszélgettünk az aranyéletről, a most pályára lépő bábosok esélyeiről, egyszóval a bábszínházról, ami mindig is a szíve közepe marad.

Emlékszel mikor fogtál először bábot a kezedbe?

Az óvodában biztosan voltak bábok és bizonyosan játszottunk is velük, de nem emlékszem, hogy bármilyen különleges hatást tettek volna rám. Viszont nagyon emlékszem arra a pillanatra, amikor a bábszínészképző stúdió felvételijén kiválasztottam egy nagy fejű, kesztyűs báb nyulat, hogy azzal improvizáljak egy jelenetet. A bábállványon a legkülönbözőbb bábok voltak, de én leginkább a “bohókás” nyuszival tudtam azonosulni… Nem kizárt, hogy ma is őt választanám.

Mikor döntötted el, hogy bábművész leszel?

Középiskolásként a barátaimmal bérletet nyertünk a Budapest Bábszínház felnőtteknek-fiataloknak szóló előadásaira, és amikor a tapsrendnél kijöttek a színészek meghajolni, belém hasított a felismerés, hogy ezek olyan felnőttek, akiknek az a munkájuk, abból élnek, hogy játszanak… ezt hihetetlenül fantasztikusnak gondoltam. Soha, egyetlen szakmával vagy tevékenységgel kapcsolatban nem éreztem hasonlót, a színészettel kapcsolatban sem. Az persze meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg én is foglalkozhatnék ezzel, csak nagy sokára, több vargabetű után, jó pár év elteltével jöttem rá, hogy ezt a foglalkozást teremtették nekem. De a meggyőződés, hogy én ezt színpadon is meg akarom mutatni, csak a stúdióban alakult ki bennem, másfél év eltelte után.

Fotó: Sín Olivér

Több társulathoz kötődtél pályád során, melyik volt a legmeghatározóbb?

Valójában mindegyik fontos valamiért. A Budapest Bábszínház az Alma Materem. Mindenki szeretett, dédelgetett minket, mi voltunk a feltörekvő, ifjú nemzedék – pontosabban a második generáció, mert épp előttünk végzett egy nagyszerű osztály). A bábszínházban játszó bábművészek és a rendezők voltak a tanáraink, a műhelyekben dolgozók a bábkészítő mestereink. Aranyélet volt.

Zalaegerszegen a Griff Bábszínház alapító tagjai között lehettem: rettentően boldog voltam, hogy Kovács Géza engem is beválasztott a társulatba. Gyönyörű előadásokat csináltunk, szuper csapattal. Szóval ez is aranyélet volt.

Aztán Békéscsabára szerződtem, a Napsugár Bábszínházba: jó és lelkes emberekkel, a barátaimmal dolgoztunk ott, egyáltalán nem könnyű körülmények között. Kellett egyfajta belső tartás, vagy inkább nagyon mély elkötelezettség ahhoz például, hogy az omladozó falú, fűtetlen próbateremben próbáljunk… na, ez volt csak az igazi aranyélet!

Hogyan kerültél a független Tintaló Társuláshoz?

A három vidéki bábszínház után jött a Tintaló. Azelőtt úgy volt, hogy ha valaki vidéken játszott, az jobban ismerte a függetleneket is. Kolozsi Angélával pedig közös gyökereink is voltak. Egyszerűen mindig csodáltam, amit a Tintaló Társulás alapítói – Sipos Kati és Sisak Péter – csináltak és amikor lehetőség volt hozzájuk csatlakozni-kapcsolódni, azonnal és büszkén csatlakoztam! Először a Minicirkuszban játszottam velük, aztán átvettem Angélától a Zsiga föstő fest előadást és aztán közösen is dolgoztunk olyan produkciókban, mint a Bollár Kótyag és Mámori Nellike nagy találkozása, vagy a Varieté. Mondhatom ez aztán a fantasztikus Aranyélet!

Törőcsik Eszter / Fotó: Sín Olivér

Az Új bábszínház Újbudán program következő előadásnapján Markó-Valentyik Anna érkezik egy előadással. Ismered a KL Színházat és a produkcióikat?

Természetesen ismerem a KL Színházat, vagyis Annát és a férjét, Markó Róbertet is. Még csak az egyik szóló előadásukat láttam, az Anyajegy-et Annától, az Ideje a meghalásnak címűt lehet, hogy most a B32-ben fogom majd megnézni. Nagyon fontosnak tartom, amit csinálnak! Nehéz témákkal foglalkoznak, amikről rendszerint csak könyveket olvashatunk. Viszont a színház nagyon ősi műfaj, és mint ilyen, sokszor “zsigerileg” jobban hat.  Ha ráadásul bábot is használunk egy előadásban, akkor mindig sokkal több réteget tudunk kifejezni-megjeleníteni az életből és sokkal több oldalról, szemszögből tudjuk egy időben és térben fölmutatni a dolgokat. Meggyőződésem, hogy ezért sokkal több ember számára válik érthetővé, átélhetővé.

Figyeled a most pályára lépő bábosokat? Mit gondolsz mi a különbség aközött, ahogy ők indulnak a pályán, és ahogy Te indultál?

Igyekszem figyelni a fiatalokra, néhányukat kicsit jobban is ismerem, de nem állítom, hogy föl tudnám sorolni a jelenlegi egyetemisták osztálynévsorát.  Elképesztően fontos, hogy vannak fiatalok, akik mindig új energiákat hoznak és ugyanolyan lelkesedéssel vetik magukat a bábozásba, ahogy mi is tettük, annak idején. Jó érzés látni, hogy ők is felfedezik maguknak ugyanazokat a technikákat, témákat, amiket anno mi is és még izgalmasabb figyelni, hogy végül hogyan alakítják át a mai kor elvárásainak és saját személyiségüknek megfelelően, illetve hogyan “találnak fel” új dolgokat.

Természetesen az ő “kezdeteik” másképp alakulnak, mint a mieink: mi akkoriban munka mellett végeztük a stúdiót. Közülünk többeknek gyereke-családja is volt már… szóval egy generációval azért később kezdtük, mint a maiak, de mégis mi voltunk a fiatalok! Azt is különbségnek látom, hogy szerencsére ma sokkal szélesebbek a lehetőségek: egyrészt engedik az egyetemistáknak, hogy “kipróbálják” magukat, sőt kötelező gyakorlatra menni, másrészt a bábszínházak is nyitottabbak: szívesen teret engednek nekik, várják a fiatalokat. Szerintem ez a normális, de azelőtt-kevés kivételtől eltekintve, sokkal nehezebb volt elhelyezkedni. A mi generációnk még nem mert olyan könnyen szabadúszóvá válni, ma ez már teljesen természetes! Szeretem, hogy a mai fiatalok – és nem csak a bábművészekre értem – tisztában vannak a képességeikkel, bátran merik vállalni a kihívásokat. Tudom, hogy divat szidni az utánunk következő nemzedékeket, de én egészségesebb, nyitottabb, generációnak tartom őket, minden “környezeti hatás” ellenére is.

Fotó: Sín Olivér

Hol van most az életedben a bábszínház helye? Van olyan terved, amit szeretnél bábelőadás formájában a közel vagy távoli jövőben megmutatni a nézőknek?

Most úgy alakult, hogy picit távolabb kerültem a bábszínház-bábművészet fősodrától, jelenleg egy budapesti színházban vagyok súgó. Ettől függetlenül két előadás tervét is dédelgetem… az egyiket immár tizenöt éve, de talán csak most jött el az ideje annak, hogy erről a témáról mindenképpen készüljön egy előadás. Óvodásoknak szeretnénk játszani, prevenciós szándékkal, egy őket is érintő súlyos és sajnos, úgy tűnik, még mindig aktuális problémáról, a zaklatásról.

A bábszínház helye pedig mindig is a szívem közepében marad. És nemcsak a műfaj miatt, amit mindenek fölött állónak tartok, hanem azok miatt az emberek miatt is, akik művelik ezt a műfajt és akik közül, szerencsémre, nagyon sokat a barátomnak mondhatok.

Szerző: Gáspár Anna

Törőcsik Eszter / Fotó: Sín Olivér

A Manna Matiné sorozat következő előadása:

OKTÓBER 27. – különkiadás

„Haláli bábos nap” – a halottak napja alkalmából

10:30 – Tamás könyve (Mesebolt Bábszínház) – rendező: Csató Kata (14+)

17:00 – Alaine – Ideje a meghalásnak (KL Színház) – rendező: Ladányi Andrea (+18)

20:00 – Alszanak a halak? (SZFE – Manna) – rendező: Szilágyi Bálint (+10)