“Nem feltétlenül egy dráma a színházcsinálás kiindulópontja” – Interjú Ördög Tamással

2019 október 30. szerda, 6:43

A Dollár Papa Gyermekei harmadszor lép fel a dunaParton: Ördög Tamás rendezővel külföldi kapcsolatokról, eltérő reakciókról és fordítási problémákról is beszélgettünk.

– A Kaposvári Egyetemre jártatok Kiss-Végh Emőkével, a Dollár Papa Gyermekei másik alapítójával. Mi látszott onnan a világszínházból?

– Semmi. Tulajdonképpen még Pest sem. Kaposváron dolgoztunk, a várost se igen tudtuk elhagyni. Éppen ezért kezdett el érdekelni, hogy mi van az egyetem burkán kívül. Amikor elkezdtem feljárni, a Trafó fontos tájékozódási pont lett: mindent megnéztem, amit csak tudtam. Külföldi színház akkor se jött sok hozzánk, de lehetett tudni, hova kell menni.

– Voltak meghatározó trafós élményeid?

– Persze, a belga Needcompanytől az Isabella szobája vagy Victoria és Lies Pauwelstől a White Star. Vagy volt egy egyszemélyes előadás is, a Genti Holland Színház Überje, aminek főleg a díszletére emlékszem. (Anna Viebrock, Christoph Marthaler díszlettervezőjének munkája – a szerző megj.) A 2000-es évek közepe ez, amikor a flamand-holland színház erőteljesen jelen volt Budapesten. 

– És a hollandoknak köszönhető az első komoly nemzetközi megmutatkozásotok is.

– Keresgéltük a lehetőségeket, és az Oerol Fesztivál éppen kisebb projektekre írt ki pályázatot. Jelentkeztünk és nyertünk, de nem voltunk tisztában vele, hogy a Terschelling szigetén évről évre megrendezett fesztivál milyen fontos esemény. A mi előadásunk, a Barentsz-dilemma nagyon nomád, oda kitalált akció volt. Willem Barentsz, a híres felfedező Terschellingen született. Az áldokuszínházunkban azt mondtunk, hogy mi vagyunk az utódai, akik most megmutatják, valójában hogyan élt Barentsz. Egy hatalmas parkolóban, a dűnék mellett játszottunk, hosszú úton jutottunk el a tengerig, ahonnan a felfedező útra kelt.

– Ez az előadás már érintkezett a mostanra védjegyetekké vált esztétikával?

– Ha azt mondom, hogy abból indultunk ki, hogy nagyjából nincs semmink, csak az, amit helyben találunk, akkor feltétlenül. Az egész oerolos kalandhoz a mai napig erős érzelmi szál fűz. Eleve csoda volt, hogy Kaposvár után nem sokkal beválogattak minket, amit sok Skype-megbeszélés követett, majd 2011-ben, hónapokkal a fesztivál előtt kihívtak minket Terschellingre egy rezidenciára. Azért, hogy körbenézzünk, hogy mit akarunk majd csinálni. A fesztiváligazgató a dzsipjén vitt minket körbe, minden nap együtt ebédeltünk, közvetlen és baráti volt a légkör. És mi éppen ettől, a bizalomtól feszültünk be.

– Befeszülni a bizalomtól?

– Óriási benyomást tett ránk, hogy másképp is lehet művészetet csinálni. Megbíztak bennünk, azt mondták, hogy csináljatok bármit, mi segítünk. Mi meg azt gondoltuk, hogy muszáj állati jónak lennie, különben ciki az egész. Lett is a dolognak folytatása: Curacaón, egy karib-tengeri szigeten újabb rezidenciát nyertünk el. Az Oerol is lökött minket arra, hogy komolyan tájékozódjunk a külföld felé.

– Mi volt a következő lépés?

– Több, külföldi színházi szakember által tartott workshopon is részt vettem. Ez jelentős részben köszönhető Lengyel Annának, aki például idehozta a Rimini Protokoll dramaturgját tanítani.

– Mit tanultotok ezeken az alkalmakon?

– Nehezen mondanék konkrétan hasznosítható elemeket, de az biztos, hogy a jó élmények beépültek. Egyet mégis említek: többször láttuk, hogy másképp is lehet nyúlni egy anyaghoz. Hogy nem feltétlenül egy dráma a színházcsinálás kiindulópontja.

– Még sosem kérdeztem meg a dunaParton fellépőtől, hogy a válogatásunk egybevág-e azzal, amit ő a külföld felé megmutatható produkciónak vél?

– Igen, mindhárom, a Trafóban bemutatott előadásunk, az Otthon, a Csehov és most az Árvácska is fontos állomás, és úgy véljük, hogy más kultúrákból érkezőknek is tudnak valamit jelenteni. Rögtön az Otthonnál ért minket meglepetés: Urbanovits Krisztinek van egy félmeztelen jelenete, ami után elhangzott, hogy ez szexizmus, hogy nekem is le kellene vetkőzni, és hasonlók. Érdekes tapasztalat volt, nálunk ez a megközelítés akkor még gondolat szintjén se nagyon volt jelen. A felirat kontra tolmácsolás örök dilemmát is korán kipipáltuk. Az Otthonnál remek volt a szinkrontolmácsolás, a Csehovnál olvasni kellett a szöveget, ami elvitte a figyelmet a színészről. New Yorkban később felirattal ment az Otthon, mégis remekül működött.

– Ezt honnan lehet tudni a színpadon?

– Hogy valós idejű reakciók érkeznek. Amikor külföldön játszunk, változik a tempó, és persze a fordítás miatt a szöveg is kötöttebb. Az Otthon szövege alapból, mondjuk így, elég tekergő, de ha felirattal nézi a közönség, akkor muszáj a diákhoz ragaszkodnunk.

– Az Otthon a dunaPartot követően járt Temesváron, New Yorkban, Ljubljanában, a Csehov Tamperében. Hogy fogadták az előadást a különböző helyeken?

– Temesváron tudathasadásos állapot jött létre, mert a német színház fesztiválján magyarul játszottuk, amihez angol szinkrontolmácsolás, továbbá német és román feliratozás társult, a figyelem pedig jelentős részben ráment a technikai manőverre. Ljubljanában nagyon vette a közönség. New Yorkban is, de ott furcsa volt, hogy a közönség előadás közben is mozgott. Aki késett, simán bejött, mások mobiloztak, szóval lazábban vették az egészet. Ott nagyon kelet-európainak érezték az anya és fia közti verbális kitárulkozást, komolyan megérintette őket, ahogyan megalázzák egymást. Krisztának van egy hatalmas, és szerintünk nagyon vicces áriája, amikor perceken át szapulja a fiát, de azon egyáltalán nem nevettek. A magyar néző érzi, hogy az már annyira sok, hogy muszáj rajta nevetnie. A finnországi vendégjátéknak is lesz folytatása: akkor kerültünk kapcsolatba a Tamperei Egyetemmel, és jövőre koprodukciós előadást hozunk létre posztszocialista országok gyerekkori emlékeiből, ami látható lesz Budapesten, Tamperében és Seattle-ben is.

– Idén nyáron hosszabb időt töltöttél Amerikában. Milyen az amerikai színész?

– Dartmouth-ban (a New York Theatre Workshop nyári rezidenciájáról részleteket ld. itt – a szerző megj.) az olvasópróbán ért az első döbbenetes élmény. A legtöbb színész olyan intenzív érzelmekkel olvasta fel elsőre a szöveget, ami nálunk nem fordulhatna elő, mert kínosnak éreznék. Valahogy szakmaszerűbben tekintenek a színházra. A színész tudja, hogy neki ez a dolga, ezt kell csinálnia. A magyar színészben mindig van egy kis bizonytalanság, az amerikaiak meg tolják és kész. Hálásak a rendezői instrukciókért, de alighanem nehezebb őket kimozdítani egy-egy konkrét elképzelésükből. Aztán színészworkshopot tartottam Baltimore-ban, ahol újabb különös helyzet született. Egy olyan improvizációs alapszituációt találtam ki, ami nagyon közel állt a valós problémáikhoz, és ketten olyan mélyen belementek a játékba, hogy muszáj volt leállítani az imprót. Bevallom, nekem furcsa volt, hogy emberek, akik hosszú ideje együtt dolgoznak, még soha nem hallották egymást üvöltözni. Szóval volt feszültség a levegőben, de a végén azt éreztem, hogy élmény volt nekik a találkozás: meg tudtak lépni egy olyan szintet, amire nem gondoltak korábban.

 – Az Árvácska szerepel az idei dunaParton. Biztos vagyok benne, hogy a meztelenség és az erőszak ábrázolása szóba kerül majd előadás után, de úgy sejtem, hogy Kulka János játéka is végre a helyére kerül, amikor az ő szerepeltetésével kapcsolatban sok helyen érzékelhető bulvármáz leolvad.

– Éppen az általad említettek miatt kíváncsi vagyok, mi fog történni. Kifejezetten örülök, hogy a programba egy ennyire szélsőséges előadás került be. Ha az Otthon rövidke meztelen jelenete kiverte a biztosítékot, vajon mit szólnak majd ezekhez a határátlépésekhez? Izgatottan várom, mi lesz az előadással.

Szerző: Jászay Tamás