“Elképesztően beszippant a munka” – Interjú Horváth Julianna színésznővel

2019 november 04. hétfő, 7:56

Horváth Julianna 9 éves korától tudja, hogy színész szeretne lenni. Tavaly már láthatta a közönség Debrecenben, az Idiótában, idén szeptembertől pedig újabb szerepekben bizonyíthat a Csokonai Színház társulatának tagjaként. 

A Dehír.hu interjújából:

Színészcsaládba született, gyerekkorában ismerte a színjátszás nagyjait, szinte a színházba járt haza iskola után. Naivan azt gondolhatnánk, mekkora előnyt jelent mindez, de tévútnak bizonyul a logikusnak tűnő következtetés. A fiatal színésznő szeptemberben szerződött a Csokonai Színházba, oda, ahol édesanyja is a társulat tagja.

Dehir.hu: Szerepet játszott a pályaválasztásában az, hogy színházi közegben nőtt fel, a szülei, Ráckevei Anna és Horváth Lajos Ottó ismert színészek?

Horváth Julianna: Ezen sokat gondolkodtam, főleg akkor, amikor az egyetemen a legelső óráink egyikén erről beszélgettünk és mindenkinek volt valami izgalmas története arról, hogyan találkozott a színházzal. Jöttem én, és nekem nem volt történetem. Furcsa érzés volt, mert egyszerűen az történt, hogy én előbb találkoztam a színházzal, a színészettel, mint más fiatalok.

A kezdetektől fogva jelen volt az életemben, de szerintem alkati kérdés, hogy érdekel-e valakit a színjátszás, hogy érzi-e magában, hogy ezzel szeretne foglalkozni.

Dehir.hu: Az nem lehet, hogy azért nem volt története, mert észrevétlenül a történetben volt? Természetes volt, hogy a színházba megy az iskolából, és ott olyan helyekre is bemehet, ahová hétköznapi halandó nem, vagy hogy a szülei szöveget tanulnak.

Horváth Julianna: Persze, de közben azzal nyugtattam magam, hogy nekem is megvan a saját történetem, és nem csupán azért történt mindez, mert a szüleim színészek. Én is tudnék mindenféle bohóságokat mesélni, amiken átmentem gyerekkoromban, miközben érlelgettem magamban ezt a vágyat. Kiskoromban mindig azt képzeltem, hogy majd én leszek a legjobb. Igen, anya és apa is jó, de majd én! Hogy majd feltalálom a spanyolviaszt.

Dehir.hu: És közben rájött, hogy ez elég nehéz…

Horváth Julianna: Nagyon nehéz. Főleg úgy, hogy mindenkinek élmény az életében, amikor felfedezi magában a szüleit. Mikor elkezdtem az egyetemre járni, és a tanulás során egyre tudatosabban vizsgáltam minden külső és belső rezdülésemet, akkor vettem észre először, hogy úgy mondom néha a mondatokat, ahogy hallom apámat, amikor játszik, vagy úgy tartom a kezemet, ahogy anyukám. És ahogy az elmúlt négy-öt évben figyelem magamat, ezeket egyre sűrűbben veszem észre. A bosszantó az, hogy nemcsak a hétköznapi életben, hanem a munkámban is. Azon őrlődtem sokáig, hogy hol vagyok én.

Dehir.hu: Tudták, hogy a színművészeti egyetemre felvételizik?

Horváth Julianna: Igen.

Dehir.hu: Kérte a segítségüket?

Horváth Julianna: Nem.

Dehir.hu: Ezek szerint szigorúan elhatárolódott.

Horváth Julianna: Így adódott. Tudták 9 éves koromtól, hogy ezzel akarok foglalkozni, már az egész általános iskolában erre készültem. Apa egyszer annyit fűzött hozzá, hogy ha valóban ezt szeretném, akkor ezért keményen kell dolgozni. A pesti és a kaposvári egyetemre is jelentkeztem. Magam készültem. Gyűjtögettem a verseket, monológokat, szenvedtem velük, mert úgy éreztem, nem készültem el időben. Amikor közeledett a felvételi időpontja, apa egy reggel óvatosan megkérdezte, hogy mit viszek? Megmutattam neki az egyik verset (Török Sophie: Tapossatok bele a csöndbe, azóta is nagy kedvencem), elolvasta, és azt mondta: ez jó. Persze örültem, hogy ez a véleménye, de a többi anyagot már nem mutattam meg. Úgy éreztem, hogy ez a magánügyem, ahogy a vágy is, hogy ezt akarom tanulni. Magánügynek érzem a próbafolyamatot is, amikor dolgozom. Nem nagyon szoktam róla beszélni senkivel. Van egy zárt része az egyéniségemnek, de barátkozó ember is vagyok. A kettő megfér egymás mellett.

Dehir.hu: Milyen örömöt lehet találni a színházban?

Horváth Julianna: Legelőször a szabadság érzete jutott eszembe, amikor egy pillanatra vagy kettőre megszabadulok a görcseimtől, a félelemtől, a megfelelési kényszertől. És onnantól kezdve tudok adni. Na, ezt nézzétek! – mondom képzeletben a nézőknek. És közben mégis annak érdekében történik ez a gesztus, ez a nem túl szimpatikus belső gondolat, hogy tudjak szabadon játszani, hogy tudja élvezni a közönség és jó legyen, amit csinálok. Persze, nem tudom, mi az a jó, de azt tudom, hogy ha görcsös, az biztos, hogy nem jó.

Dehir.hu: Pályakezdőként milyen nehézségekkel találkozik egy színész? 

Horváth Julianna: Rengetegen vagyunk pályakezdők, rengetegen jövünk ki az egyetemről. Manapság mindenben fő kérdés lett az eladhatóság, a marketing, a verseny. Ez olyan hangosan szól a hangszórókból, mintha piaci termékek lennénk mi magunk is. Azt sugallják, könyökölj, hogy meg tudj élni, ezerféle dolgot csinálj, légy jelen, posztolj a Facebookon. A legnagyobb nehézség épp az, hogy mindeközben valami lényegi dolog elvész: hogy tudjunk elmélyülni a munkában és ne az önmenedzselésről, marketingről, brandépítésről szóljon minden. Nekünk is mondták, hogy legyen saját oldalunk, legyünk fenn az Instán, készítsünk bemutatkozó anyagot… Egy színházban több mint egy tucat bemutató van egy évadban, de kevés olyan hely akad, ahol miután a pályakezdőket felveszik, abban is gondolkodnak, hogy felneveljék őket. Nem épülnek életek és pályák.

Dehir.hu: Sardar Tagirovsky rendező csapatába is ezért került, mert ez az elmélyült, elemző munka érdekelte? Elment egy workshopjára és ennek köszönhetően láthattuk később az Idióta című előadásban itt, Debrecenben.

Horváth Julianna: Pontosan ezért kerestem meg. Megnéztem néhány előadását, mielőtt elmentem erre a workshopra, és azt láttam, hogy mindegyik előadásnak külön nyelve van. Sardar nem bevált sémák szerint építkezett és voltak új dolgok, amiket addig nem nagyon láttam a színházban. Friss volt a levegő. Ezek után mentem el a workshopra, majd Sardar hívott Debrecenbe, az Idiótába, s csak ezután mesélte el, hogy saját csapatot szeretne, amibe hívott engem is.

Dehir.hu: Ebből a frissességből mi van meg egy kőszínházban és mi hiányzik?

Horváth Julianna: Volt egy erős képzetem, hogy nekem itt nagyon jó lesz. Már eltelt egy hónap, és egyelőre minden úgy alakul, ahogy álmaimban elképzeltem. Egy színházban a közösség határoz meg sok mindent. Azt érzem, hogy itt egy valódi közösség van, ami már önmagában előny, ráadásul ez a közösség úgy működik, hogy egyik ember tartja a másikat, vigyáznak egymásra, odafigyelnek egymásra, kommunikálnak egymással. Nincs zártság és nincs az a fajta cinikus büfélét, amit sok helyen lehet látni. Reményteljes energiát érzek itt, amelyik még hisz abban, hogy érdemes színházat csinálni.

Dehir.hu: Édesanyja előbb társulati tag, majd igazgató volt a Csokonai Színházban. Most a lánya ide szerződött. Ezt hogy élik meg?

Horváth Julianna: Szegény anyukám! Szökök előle, mint ahogy szökik a meleg levegő ki az ablakon, ha rés van. Ő igyekszik, hogy ne zavarjon, de szerintem örült titokban, hogy itt leszek és végre tudunk együtt lenni, mert évek óta nem élek otthon, azt csinálom, amit akarok, és amikor akarom, de nem vagyok jó gyerek abból a szempontból, hogy mindig elfelejtek hazatelefonálni. Sokszor kérdezik, mi van velem, van-e mit ennem? Engem pedig elképesztően beszippant a munka. Most ráadásul sok itt az ismeretlen ember, csupa új dolog vesz körül a színházban, próbálom megtalálni a helyemet. A város is új még. Ugyan voltam már futni a Nagyerdőn, de az étterem (ahová ebédelni járok), a színház és a vasútállomás Bermuda-háromszögében élek.

A cikk folytatását itt olvashatja.