“Tényleg minden csak elfogadás kérdése” – Interjú Fröhlich Kristóf és Major Erik színészhallgatókkal

2019 november 08. péntek, 7:38

Az Angyalok Amerikában sok év után kerül ismét színpadra Magyarországon. Tony Kushner Pulitzer díjas drámája legutóbb a Nemzeti Színházban volt látható Andrei Şerban rendezésében 2012-ben.

Ezúttal a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színész hallgatóinak előadásában elevenedik meg a történet, mely a homoszexualitás és az AIDS témaköre mentén beszél emberi kapcsolatokról, elfogadásról, áldozatokról, bátorságról, gyávaságról.

A november 8-i bemutató rendezője Ördög Tamás, a Dollár Papa Gyermekei színházi műhely alapítója. Fröhlich Kristóffal és Major Erikkel beszélgettünk a közös munkáról, gátlásokról, bizonytalanságokról, érintésekről, viszonyokról.

Ismertétek a művet, vagy láttátok a belőle készült filmet?

Erik: Nem, én nem ismertem ezt a történetet.

Kristóf: Tomi megnézte a Sirály vizsgánkat és az osztályfőnökeinknek azt mondta, egy olyan darabot szeretne csinálni velünk, aminek a középpontjában nagyon intim kapcsolódások vannak.

Erik: Nem is a szövegkönyvvel kezdtük, először a darabban lévő viszonyokról és helyzetekről beszélgettünk, a homoszexualitásról és az elfogadásról…

Kristóf: … és improvizáltunk. Tomi szép lassan vezetett rá minket erre az egész dologra.

Erik: A kapcsolatok érdekelték, a fiatalok közti viszonyok, ezért több idősebb karaktert is kihúztak a dramaturggal, Törley-Havas Sárival. Az volt a cél, hogy az egész rólunk szóljon, hogy saját magunkról beszéljünk, ezért nem akarta, hogy a korunknál idősebb szerepeket kelljen játszanunk, vagy külsős színészt hívni.

Fröhlich Kristóf / Fotó: Éder Vera

Kristóf: A darab egyik fontos vonalát, a reagani társadalomkritikát, illetve a nagyon amerikaias angyalos részeket is kihagyták belőle. Kizárólag az emberi kapcsolatokra fókuszáltak. Ettől is nagyon a sajátunk. És nem is az AIDS a lényeges benne, hanem az, hogy ha a szeretted beteg lesz, vagy valami problémával küzd, arra te hogyan reagálsz, hogyan tudod, vagy nem tudod azt feldolgozni.

Erik: Pont valamelyik nap gondolkodtam azon, hogy persze mindannyiunknak van véleménye a homoszexualitásról: elfogadjuk vagy elutasítjuk, de miután a próbák során egyre több intim helyzetet kellett kialakítanunk egy-egy fiú partnerrel, átkattant ez az egész a fejemben, nem lettem meleg, de minél többször volt ilyen helyzet, annál kevésbé volt idegen, és távolságtartó, nem csak elfogadásról van szó, hanem maga a szexualitás, vagy a vonzalom nemektől való függetlenítéséről. Tényleg minden csak elfogadás kérdése.

De azért gondolom, sok gátlást le kellett küzdenetek, átállítani a fejetekben egy csomó mindent ahhoz, hogy hitelesen tudjátok ezeket a szituációkat megjeleníteni. Feltételezem, amellett, hogy színpadra állítsátok ezt a művet, ez is egy nem titkolt célja ennek a munkának.

Kristóf: Ez abszolút így van. A nemi identitás az egyik legzsigeribb érzése az embernek, ez nyilván nem is fog megváltozni, de Tominak sikerült elérnie a próbák során, hogy el tudd engedni magad és ne jöjj zavarba attól, hogy melegnek kell lenned és eljutni odáig, hogy úgy tekints egy fiú osztálytársadra, mint a legvonzóbb lényre, akit valaha láttál. Nagyon fontos az is, hogy arra helyeztük a hangsúlyt, hogy ez a történet emberekről szól, akik szerelmesek, csalódnak egymásban, különböző kapcsolati problémáik vannak, vagyis igazából teljesen lényegtelen, hogy melegek vagy sem.

De beszélgettetek a próbák során, amikor elmondtátok, ki mit gondol erről a dologról?

Kristóf: Majdnem két hétig az asztalnál ültünk és beszélgettünk, elemeztünk.

Nem tartotok attól, milyen fogadtatása lesz egy ilyen provokatív előadásnak a mai Magyarországon?

Kristóf: Simán előfordulhat, hogy lesznek negatív vélemények, de ez egy provokatív darab, ezzel a céllal íródott annak idején is.

Nagyon más volt ez a próbafolyamat, mint a korábbi munkáitok?

Erik: Igen. Tomi nagyon színész központú rendező. Nem azt mondja, hogy ezt vagy azt csináld, gyere be jobbról, üsd meg, stb., nem úgy kezdünk neki egy helyzetnek, hogy nyolc dolgot mond, és azon agyalok, hogy tudom gyorsan beépíteni, hanem szabadon enged, csak annyit mond: csináld, ahogy érzed. És lehet, hogy egy öt perces jelenet huszonöt perc lesz, de ő hagyja és figyel. Aztán annak alapján, amit látott elmondja, mit gondol, de akkor sem kényszerít ránk semmit.

Kristóf: Iszonyatosan szabadon hagyja az embert, emiatt nincs megfelelési vágy és teljesítési kényszer. Nagyon ritkán fordul elő, hogy ha egy rendező azt mondja: szerintem így kellene csinálni, én pedig azt mondom: másképp kellene, akkor az a válasz: ha úgy érzed, csináld úgy, hiszen csak akkor lesz igaz egy szituáció, ha te azzal az érzelmi állapottal egyet is értesz. Megbeszéli velünk, miről szól az adott jelenet, aztán próbálunk, majd megint átbeszéljük és közösen eldöntjük, merrefelé menjünk tovább. És persze ott van Sári is, aki jelzi, hogy ha dramaturgiailag billen a jelenet és akkor kompromisszumokra jutunk.

Major Erik / Fotó: Éder Vera

Erik: Csak finom instrukciókat ad, de azok mégis nagyon markánsan tudják befolyásolni a belső érzetet.

Kristóf: A lényeg, hogy Tomi nem ragaszkodik se a szöveghez, se a drámához. Ránk kíváncsi, minket akar „megkapni”. Tehát az a legfontosabb, hogy nem kell teljesítenünk. Tényleg „csak” játszunk. És egymásért játszunk. Nem érte és nem egy felsőbb célért, hogy mondjuk a produkció legyen valamilyen vagy legyen sikeres, hanem a tapasztalatért és a játékkedvért.

De miután bemutatásra kerül a darab és nem csak egy műhelymunka lesz, Tamásnak előbb-utóbb mégis csak meg kell húznia a határokat, és azt kell mondania: ez igen, az meg nem, mert le kell fixálni dolgokat, különben nem lesz előadás.

Kristóf: Nagyon finoman csinálja ezt. Észre se vesszük és már behatárolta.

Erik: A korábbi előadásaiban is voltak olyanok, hogy egyszer-kétszer kipróbáltak valamit, lefixálni nem akarta, a színészek nagyjából érezték, mit kell csinálni, és ahogy aznap sikerült, olyan lett. Itt is hasonló lesz. Van egy kölcsönös figyelem, nagyjából tudjuk, mit érez a másik az adott szituációban és kapcsolódunk egymáshoz. Ez tényleg az egymásra figyelésről szól. Nem az a fajta színház, ahol tudom, hogy annál a mondatnál leteszem a kávés poharat és akkor a partnerem erre azt mondja, hogy… Nem, bármit csinálhatok és a másik is bármit csinálhat. Olyan, mint egy nagy közös puzzle: mindenki hozzáteszi a magáét.

Mi a ti karakteretek története?

Kristóf: Louisnak az a fő problémája, hogy túlságosan gyenge, ezért képtelen kezelni a konfliktusokat, nem tudja feldolgozni a traumákat és mindentől menekül. Amikor megtudja, hogy a szerelme Prior AIDS-es és valószínűleg meg fog halni, képtelen mellette maradni. Belekeveredik egy teljesen más kapcsolatba egy ügyvéddel, aki titokban meleg, de ezt elnyomja egész életében. Louisnak egyszerűen olyan a személyisége, hogy ha érzi, hogy rosszat tett és bűntudata van, azt tetézni akarja: „ha lúd, legyen kövér” alapon teljesen tönkre akarja tenni magát. Erre felhasználja ezt az ügyvédet, akit szintén tönkretesz és végül szembesülnie kell azzal, hogy ő rossz ember, aki rossz döntéseket hozott és ezt el kellene fogadnia és ez ellen kellene tennie valamit. Ha így nézzük, ezzel bárki tud azonosulni, hiszen mindannyian voltunk, vagyunk ilyen helyzetekben.

Erik: Joe egy zárt ember, mormon közösségben született Salt Lake Cityben. Kis kora óta tudja, hogy homoszexuális, de ezt soha nem vallja be sem magának, sem másoknak. Elvesz egy mormon nőt, aki a házasságuk alatt gyógyszerfüggővé válik. Az én figurám a legbelsőbb érzéseit, vágyait megpróbálja elfojtani, mélyre nyomni és kiirtani magából. Ez is ismerős lehet sok mindenkinek. Kushner ezen a karakteren keresztül szerintem azt mutatja meg, hogy mindez milyen pusztítást okoz az emberben és a környezetében egyaránt.

Mennyire szerethetőek ezek az emberek? A nézők megértik majd az ő döntéseiket?

Kristóf: Ha jól csináljuk, a legtöbb karaktert utálni fogják és szép lassan majd…

Erik: … Joe-t nem lehet utálni szerintem. Ő annyira szerencsétlen ember.

Kristóf: Igen, de az a jó az egészben, hogy minden szereplő iránt ellenérzéseink vannak, mégis megértjük őket, mert rájövünk, hogy ezek a kétségek, tévedések, bizonytalanságok mindanyiunkban megvannak. Nagyon fontos szerintem, hogy miközben a dráma alapvetően a melegekről és ennek a dolognak az elfogadásáról szól, iszonyú erősen benne van az önmagunk elfogadásáról való gondolat. A melegség csak eszköz arra, hogy rávezesse Kushner az olvasót vagy a nézőt, hogy mindenkinek akkor lesz igazán egészséges az élete, ha tisztában van saját magával, elfogadja saját magát és kommunikál másokkal saját magáról, vagyis ha őszinte önmagával és másokkal.

A lányoknak milyen szerep jut az előadásban?

Kristóf: Tóth Zsófi játssza Joe feleségét, Harpert, aki kizárólag azért lesz gyógyszerfüggő, mert egy meleg férfivel él, de amiről soha nem beszélnek, ami soha nincs kimondva. Ő áldozat, de közben persze hibás is, mert nem hajlandó tudomást venni a valóságról, elnyomja az érzéseit, a gondolatait.

Erik: Kiderül a darabból, hogy Harperrel régebben is volt probléma és Joe valószínűleg azért vette el, hogy megmentse… ha már magát nem tudta megmenteni. És mellette valahogy el lehet rejteni a melegségét. Aztán persze minden kibukik és kiderül, hogy az egész életük egy hazugság és attól, hogy soha nem vonzódtak egymáshoz és másnak látták egymást, teljesen torzult az énképük is.

Kristóf: Veszelovszki Janka az angyal és az AIDS-es fiú, Prior ápolója. Ezt a spirituális furcsa témát, ami benne van az eredeti műben, Tomi egy csodás ötlettel oldotta meg. Az ápolónő pedig a racionális külső szem. Itt minden karakter szenved, tocsog a saját bánatában és van egy nő, aki azt mondja: azért nem akkora ez a probléma, és nehogy már bedugjuk a fejünket a homokba, és eltűnjünk: Racionálisan kell gondolkodni, és nem kell azonnal az erünket felvágni, ha valami problémánk támad.

A tér teljesen realisztikus?

Kristóf: Igen, olyan lesz, mint amit Tomi a Dollár Papa Gyermekeivel szokott csinálni: egy üres tér, neonfények, ami kellék vagy díszlet van, azt mind mi hoztuk/kértük. Egy matrac, egy szék.

Erik: Lesz benne mozgás is, amit Cuhorka Emese csinál. Na az, elképesztő lesz. De Tomi minden színházas eszköztől próbálja óvni a dolgot.

Mi vár rátok még az évadban?

Erik: Október 31-én volt a premierje A kezdőnek, amit a velünk párhuzamos rendező osztályba járó Sándor D. Máté állított színpadra. Vele dolgozom majd Székesfehérváron is a december 12-én bemutatásra kerülő Kasimir és Karoline-ben. Ezzel párhuzamosan próbáljuk a Háromfejű király című gyerek darabot, amit az osztálytársunk, Kenéz Ágoston állít színpadra és november 23-án láthatnak először a nézők. December 15-én, Szombathelyen kezdem Zsótér Sándorral az Equust, amiben Jordán Tamás lesz a partnerem. Február elejétől pedig ismét az osztállyal dolgozunk, ifj. Vidnyánszky Attila rendez nekünk valamit, még nem tudjuk mit.

Kristóf: November 11-én kezdek Debrecenben próbálni. Pass Andrea rendez egy Átváltozás átiratot, abban játszom, december 22-én mutatjuk be.

Szerző: Spilák Klára