„Pintér Bélát nem szabad humor nélkül játszani” – Interjú Guelmino Sándorral

2019 november 09. szombat, 7:01

Guelmino Sándor egy dologban biztos volt, amikor Pintér Béla Szutyok című művének tatabányai színre vitele mellett döntött: csakis humorral, a tragikum és a komikum folyamatos egymás elleni kijátszásával maradhat hű a darab szellemiségéhez. Eközben viszont az ősbemutatóétól teljesen eltérő rendszerbe illesztette a történetet. 

Crespo Rodrigo, Guelmino Sándor

Nem a tiéd az első olyan Szutyok-előadás, amelyet nem Pintér Béla rendezett, mégsem tűnik magától értetődőnek, hogy színre vittétek a darabot. Miért éppen erre a műre esett a választásotok?

Sok olyan darab van, amely éveken át foglalkoztat, és csak akkor rendezem meg, ha úgy érzem, elérkezett a megfelelő pillanat. A Szutyok is ezek közé tartozik. Ebben egyrészt nagy szerepe van annak, hogy nagyon tetszett az eredeti, Pintér Béla által rendezett előadás. Nem sokkal az ősbemutató után önálló kötetben is kiadták a darabjait, elég hamar megvettem a könyvet, és a drámai szöveget is nagyon izgalmasnak találtam. Ez persze önmagában még nem biztos, hogy elég lenne, de a Szutyok olyan problémákat tárgyal, amelyek engem személyesen is megmozgatnak. A másik ok a Jászai társulatával és a legutóbbi stúdióelőadásainkkal függ össze: a két évvel ezelőtti A mi osztályunk és a tavalyi Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból esetében már kísérleteztünk azzal, hogy súlyos témákat feszegető és elvontabb színháznyelvet alkalmazó darabokat hozzunk közelebb a közönséghez. Ráadásul mind a két korábbi előadás – a Szutyokhoz hasonlóan – falusi miliőben játszódik, ez a mostani tehát akár egy trilógia záródarabjának is tekinthető. És van még egy fontos tényező: a művet újraolvasva úgy éreztem, sok szerep szinte kiabál a tatabányai színészekért, és ez mindig döntő szempont a darabválasztáskor.

Mi az, amit rendezőként izgalmasnak tartasz Pintér Béla színházában, és kiemelten a Szutyokban?

Nagyon sok ilyen dolog van. Csodálatos például az előadásai népzenei beágyazottsága – ráadásul Pintér Bélánál maguk a szereplők zenélnek élőben a színpadon. Ugyancsak nagyon szeretem az összetéveszthetetlen humorát, amely a legjobb előadásaiban mindig valamilyen erősen tragikus színezetű történet ellenpontjaként jelenik meg. De ami a legizgalmasabb a Szutyokban, az az, ami miatt a South Parkot is szeretem. Elég meredek ez a hasonlat, de abból a szempontból szerintem mégis igaz, hogy a rajzfilmsorozathoz hasonlóan a Szutyok is folyamatosan az ember előítéleteivel játszik. Hol rájuk erősít, hol elbizonytalanít bennük, ez a bizonytalanság pedig próbára tesz és elgondolkodtat. Nagyon szeretem, ha akár a néző, akár én magam szégyenérzetet kell, hogy megéljek egy előadás közben. Hál’ Istennek – ezt már leteszteltem –, a mi előadásunk is képes ezt kiváltani, legalábbis voltak ilyen nézői visszajelzések.

Milyen előítéletekre gondolsz? Például az Irén és Attila (Bakonyi Csilla és Crespo Rodrigo) által örökbe fogadott cigánylánnyal (Danis Lídia) szembeni általános idegenkedésre?

Igen, többek között a cigánygyűlöletre, de ez csak egy a darabban megjelenő rengetegféle előítélet közül. Ide tartozik a kinézet miatti elutasítás, ami Szutyokkal (Szakács Hajnalka) szemben működik a falubeliekben. De mondhatnám az igazság és a hazugság, a jó és a rossz fogalmainak viszonylagosságát, amely ugyancsak átszövi a darabot és benne a szereplők gondolkodását. Nem szeretem az olyan darabokat, amelyeknek egy mondattal leírható a tartalma, vagy amelyek nagyon határozottan állítanak valamit. Ez a darab nem állít, hanem kérdéseket tesz fel, és szerintem nagyon jól teszi fel őket.

Hogyan közelítettél a műhöz: dolgozott benned valamiféle „hatásiszony” és igyekeztél eltávolodni a Pintér Béla-i színháznyelvtől, vagy átemeltél bizonyos elemeket az eredeti rendezésből?

Ez jelentette az egyik legnagyobb kihívást: miközben hű akartam maradni a mű szellemiségéhez, a színpadi megoldásokban teljesen eltértem az eredetitől, hiszen a másolásnak az égvilágon semmi értelme nem lenne. Ilyenkor az a kérdés, hogy az ember ki tud-e találni egy teljesen új színpadi formát és rendszert. Szerintem nekem ez sikerült – rá is ment vagy három hónapom a felkészülésre –, és mire elkezdtük a próbákat, már nem is volt nehéz átvinni az elképzeléseimet a színészeken, nagyon szépen jöttek velem. Rendkívül harmonikus próbafolyamat volt, amely során rengeteget szórakoztunk. Egy ponton már nem az az érdekes egy próbafolyamatban, hogy mi a rendszered – pláne, ha úgy tűnik, hogy az működik – hanem hogy a színészeidet eljuttasd A-ból B-be. Ott van például Szakács Hajni, aki nem kapott még hasonló feladatot a karrierje során. Azt gondoltam, nagyon fontos lépés lehet ez a szerep a pályáján, sőt az életében is. Óriási boldogság volt végigkövetni, hogyan talál rá egyre jobban a figurára.

Nehéz szerepről van szó, annál is inkább, mert mintha Szutyok már-már kényszeresen őszinte és kegyetlen reakcióin keresztül láthatnánk mindennek és mindenkinek a tönkremenetelét a darabban. Szerinted mi a „baj” Szutyokkal, miért kíséri mindenhol szétesés a feltűnését?

Irén és Attila kis híján elhányják magukat, amikor először meglátják Szutyok rossz fogait. Ezt a zsigeri érzést próbálják mindvégig lenyomni, és mindenféle szólamokkal elfedni magukban. Kérdés, hogy mik bennünk ezek a zsigeri érzések. Az előítéleteink tulajdonképpen nagyon régi védekezési mechanizmusok, amelyek túlélésre tanították az embert – az persze más kérdés, hogy a 21. században mit gondolunk ugyanezekről a dolgokról. Attiláék nagyjából azt teszik, amit valószínűleg én is tennék, vagyis megpróbálnak felülemelkedni az előítéleteiken. Kultúrember módjára viselkednek, és elszégyellik magukat a zsigeri reakciójuk miatt. Ez a lány azonban ahhoz szokott – sőt, az a védekezési stratégiája –, hogy folyamatosan igazat mondjon, semmilyen színlelést nem tud elviselni. Persze a szeretetvágy húzódik meg emögött: Szutyok sóvárog arra, hogy valódi szeretetet kapjon, de ilyen módon nyilvánvalóan nem érheti ezt el.

A Pintér Béla-művek előbb említett népzenei beágyazottsága a te rendezésedben is visszaköszön, helyenként nagyon direkt rájátszásokkal. Ez hommage, vagy inkább irónia? Vagy ennyire elszakíthatatlanok a népi motívumok a darabtól?

Nyilván van ebben némi irónia, de maga a szövegkönyv is meghagyja bizonyos helyeken, hogy egy-egy jelenetben énekelniük kell a szereplőknek. Egyvalamit biztosan tudtam, amikor elkezdtem a darabbal foglalkozni: Pintér Bélát nem szabad humor nélkül játszani. Ez a humor helyenként teljesen infantilis, de mindenképpen rettenetesen vásott és kicsit abszurdba hajló. Ezt én nagyon bírom, és az egyik alaptételem volt, hogy lefosztanánk valami lényegit a darabról, ha túl komolyan vennénk. Azt gondolom, tévedés a Szutykot vegytiszta tragédiaként felfogni. A népiességhez még annyit, hogy nálunk a történet egy groteszk népmesei keretbe illeszkedik, amit hol megtámogatunk, hol ellenpontozunk a felhangzó dalokkal. Bélánál erdélyi dallamok szólalnak meg, mi teljesen más, de ugyancsak autentikus népzenei világot találtunk ki Lovas Gabival, az előadás zenei munkatársával. Gondolkoztunk azon, hogy például mulatós dalokkal próbáljuk tükrözni a mai „népi kultúrát”. De ettől rettenetesen súlytalanná vált volna az egész, ráadásul olyan hatást keltett volna, mintha én kiröhögném ezeket a szereplőket és a problémáikat, amit nem szerettem volna. Ugyanez a helyzet Attiláék darabbéli Budai Ilona-előadásával: kínálkozott a lehetőség, hogy iszonyú gagyinak ábrázoljam a munkájukat, de akkor valahogy degradálnám az ő történetüket is. Regős János (Kardos Róbert) azért dicséri a darabjukat, mert abban a sivárságból egyszer csak kiemelkedik a „kristálytiszta népballada”. Azt szerettem volna, ha Irén és Attila történetét is végigkíséri egy „kristálytiszta” népi hang, amihez mindvégig szeretnének, de nem tudnak eljutni.

Érdekes, amit a „darab a darabban”-jelenetről, vagyis Attiláék kétes színvonalú Budai Ilona-előadásáról mondasz. Tehát a Szutyok világán belül ők nem dilettánsok?

Nem ez a lényeg. Kicsit úgy fogtam fel ezt a jelenetet, mint Trepljov darabját Csehov Sirályában – ott is mindig az a kérdés, hogy jó-e a darabbéli mű vagy sem. Ha egyértelműen állást foglalsz amellett, hogy jó, akkor a fiataloknak adsz igazat, ellenkező esetben pedig Arkagyináéknak. Egy jó Sirály-előadásban szerintem az egyensúly a legfontosabb: Nyina monológját úgy kell megcsinálni, hogy legyen benne „valami”. Nyilván nem lehet tökéletes, de az sem jó, ha totálisan amatőrnek és dilettánsnak állítod be – valahol a kettő között kell lennie. Ez a legnehezebb a Szutyokban is: hogyan csináld meg egy amatőr társulat előadását úgy, hogy mégis legyen benne egy olyan szikra, amitől a dolog átlelkesedik. Hogyan csinálj meg jól egy nem jót, ami közben nem szupergagyi. A színpadképpel is ezt a határsávot szerettük volna érzékeltetni – szemben Pintér Béla majdnem teljesen üresen hagyott színpadával –, hiszen az egész előadás egy idillizáló művházi darab képét mutatja.