“A humor feloldja a távolságtartást” – Interjú Fehér Dániellel és Jaskó Bálinttal

2019 november 12. kedd, 6:06

A híres angol neurológus, Oliver Sacks: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét és más orvosi történetek című könyve inspirálta Gyulay Esztert a szkeccsekből álló darab megrendezésekor. A Nézőművészeti Kft. új érzékenyítő előadása november 8-án került bemutatásra a B32 Galériában. A premier kapcsán Fehér Dániel és Jaskó Bálint színészekkel beszélgettünk.

Négy különböző neurológiai problémát (Prozopagnóziás, Afáziás, Aspergeres, Tourette zavaros) ismerhetünk meg kicsit közelebbről, a betegek szűrőjén keresztül. Bálint afáziás beteget alakít, Dániel prozopagnóziást (arcfelismerési képesség hiánya). Milyen kérdéseket vet fel, és hogyan közelíti meg a meglehetősen szokatlan élethelyzeteket az előadás?

D.: Ez egy különleges darab, ahol sokféle nézőpontból, jóval árnyaltabban ismerhetjük meg, szinte „működés közben” láthatjuk a négy neurológiai rendellenséggel élő karakter hétköznapi életét: a tourette szindrómás lány djengázik, vagy épp tojásrántottát süt, az afáziás fiú kazettán hallgatja vissza saját küzdelmét a szavakkal, az arc-és tárgyfelismerési zavarban szenvedő férfi pont egy orvos-beteg szituációban döbben rá saját hiányosságára.

B.: Nem egy lineáris történetet mesélünk el. Helyzetről helyzetre haladunk, mindenféle életszituációkban figyelheti meg a közönség a szereplőket. Amikor elkezdtünk dolgozni ezzel a témával engem leginkább az érdekelt, amit az író Olivér Sacks is megfogalmaz, hogy hol vannak a határok a normális és a nem normális között, mit is nevezünk egészségnek és betegségnek. Az előadás is ezeket a kérdéseket veti fel.

Hogyan készültetek fel a szerepekre?

D.: Mivel az arc-és tárgyfelismerési zavar nagyon ritkán tudatosul az érintettekben (gyakran ők maguk sem tudják, hogy diagnosztizálható rendellenességgel élnek együtt) és a próbafolyamat alatt nem volt alkalmunk sem prozopagnóziás, sem vizuális agnóziás emberekkel találkozni, ezért más utat kellett keresnünk, hogy megismerjük őket. Agnóziásokkal készült videóinterjúkból és kísérletekből, neurológiai esettanulmányokból próbáltuk megérteni, hogyan is élhetnek azok, akiknek a fejében ilyen speciálisan áll össze a világ. A betegséggel való szembesülés pedig lelki folyamat, itt hozott anyagból dolgoztam.

J.B: Stroke utáni afáziás betegekkel találkoztam az Afázia – Az Újrabeszélők Egyesületénél. Úgy tapasztaltam, hogy számos problémával kell megküzdeniük azoknak, akiknek a beszédkészsége sérült. Az egyesület tagjai nagyon nyíltan és őszintén beszéltek az életükről, a mindennapi túléléseikről, merthogy ők túlélőnek tartják magukat, hiszen egy súlyos, életveszélyes helyzetből jöttek ki. Elképesztő erőt és akaratot működik ezekben az emberekben. Folyamatosan dolgoznak magukon, fejlődni szeretnének. A számos élmény hatására végül is arra jutottam, hogy nem tudok egy „tökéletes” afáziást a színpadra vinni, ezért a sorsok, vagyis az elveszett előző életek utáni küzdelmet igyekeztem megalkotni.

A betegségeket bemutató valóságban játszódó jelenetek mellett az előadásnak van egy másik rétege is, melyben bohócként szerepeltek. Mi a szerepe ezeknek a néma jeleneteknek és hogyan segítik az előadást?

F.D.: A négy karakter négy különböző életszakaszban szembesül a betegségével. Mindenki másképpen éli meg a saját helyzetét; ebben benne van a tagadástól kezdve a teljes elfogadás is. A bohóctréfák egy teljesen másik síkon mutatják be a darabban szereplő karakterek életét. Egyrészt megpróbálnak megfogalmazni, összesűríteni valami “lényegit” az adott rendellenességgel kapcsolatban, másrészt a humoros helyzetek, és szkeccsek felszabadítóak lehetnek a nézők számára is, és ha együtt nevetünk a figurákkal, de nem kinevetjük őket, egyfajta párbeszéd is megindulhat olyan tabukról, amikről korábban nem volt könnyű beszélni.

B.: A bohócokhoz mindenkinek más a viszonya, van, aki fél tőlük, van, aki nevet rajtuk. Számomra ezek az alakok eltúlzott és különleges képességgel bíró lények, akiknek a tréfáiban mindig van valami nagyon erősen kihangsúlyozott tulajdonság dominál. Szinte lehetetlen megmutatni egy színpadi produkcióval ezeknek a nagyon speciális neurotikus eseteknek az árnyalatait, de nem is ez a tisztünk. Azonban a színház és a bohóc karakterek segíthetnek az elfogadásban, abban hogy a többségi társadalom integrálja, és ne megbélyegezze őket. A humor feloldja az áltapintatot vagy a felemás távolságtartást, a bevett viselkedési normákat. Így már bátrabban lehet kérdéseket feltenni, beszélgetni, és valószínűleg közvetlenebbé válik a kapcsolat is, vagyis talán nem a sztereotípiák fognak működni, ha ilyen típusú betegségekkel küzdő emberekkel találkozunk.

A Nézőművészeti Kft. fontosnak tartja olyan előadások bemutatását, melyek a társadalom egy-egy szűkebb csoportját érintő érzékeny problémákat dolgoznak fel. Nyújthat-e most a neurológiai betegségekkel kapcsolatban ez a darab közvetlen segítséget a többségi társadalomba való integrációjukhoz? Hisztek ebben?

B.: Hiszek benne, abszolút. Ha valamiről tudunk beszélni, és elindul egy kommunikáció már az jó, és ha ez bekerül a közbeszédbe, akkor egy sokkal komfortosabb társadalomhoz is eljuthatunk. Ráadásul azt látom, hogy ma valahogy mindenki küzd így-úgy a saját érzéseinek a megfogalmazásával és azok kimutatásával. Jó lenne, ha mernénk többet elárulni magunkról. Egy ilyen előadás összterápia is lehet. Danival 2005 és 2006 között az Új Színház stúdiósai voltunk. Régi barátság köt össze minket, sok- sok évnek kellett eltelnie, hogy újra közösen játszunk. Ezért volt öröm és különlegesség számomra, amikor Gyulay Eszter felkért minket erre a darabra. Jellemzően szeretek rákérdezni helyzetekre, ahogyan Dani is, és számos előző színházi nevelési munkám során a Kerekasztal Társulásnál gyakran foglalkoztam szociálisan érzékeny témával, így közel áll hozzám ez a Sacks-féle adaptáció is.

F.D.: A Kalap figuráin keresztül nem csak neurológiai nehézségekről és hiányosságokról mesélünk, hiszen ezek az emberek, miközben bizonyos téren súlyosan károsodtak, számos esetben sokkal többet tudnak a világról, mint az “egészségesek”, sőt olykor különleges képességekkel, fantasztikus memóriával, logikai, művészi készségekkel is rendelkeznek, amiken keresztül olykor ők segíthetnek a “normális világnak”. A Kolibri Színházban és a Láthatáron Csoport Ablak című előadásában is fontos családi és társadalmi kérdéseket fejtegetünk. Ezek nem feltétlenül életkorhoz kötött problémák, bárkinek az életében történhet trauma, jöhet váratlan betegség, de az igazán lényeges talán az, hogy mit kezdünk ezekkel a krízisekkel, hogyan próbáljuk meg feldolgozni őket. Ebben a folyamatban nagyon fontos szerepe lehet a KALAP-nak, a kritikus helyzetek színházi környezetben való felmutatása nagyon nagy segítség lehet a megismerésben és elfogadásban.

Szerző: Kovács Gabi

Kalap (variációk agyműködésre)

Játsszák: Fehér Dániel (Prozopagnóziás), Jaskó Bálint (Afáziás), Kovács Krisztián (Aspergeres), Nagy Dóra (Tourette zavaros)

Jelmez: Pirityi Emese
Zene: Monori András
Mozgás: Méhes Csaba
Fény- Hang: Ács István
Irodalmi munkatárs: Faragó Fanni
A rendező munkatársa: Hodászi Ádám
A szövegkönyvet szerkesztette és rendezte: GYULAY ESZTER
A Nézőművészeti Kft és a Manna közös előadása.

Bemutató: 2019. november 8. 19 óra
További előadások: 2019. november 21, december 9., 20.

Helyszín: B32 Galéria és Kultúrtér – 1111 Budapest, Bartók Béla út 32.