“Megtanultam, hogy minden perc számít” – Interjú Markó-Valentyik Annával

2019 november 23. szombat, 6:38

A Manna Matiné minden hónapban egy új független bábművészt vagy társulatot mutat be a B32 Új bábszínház Újbudán programjában.

A hónap második vasárnapján délelőtt a gyerekeknek, este a felnőtteknek mutatnak be bábelőadásokat, melyeket ritkán vagy soha nem lehetett még látni a fővárosban. A Bábváltó sorozatban a fellépő művészeket, alkotókat mutatjuk be.

A sorozat harmadik részében Markó-Valentyik Annával, a győri Vaskakas Bábszínház többszörösen díjazott bábművészével beszélgettünk a társulati lét és a függetlenség párhuzamáról, a díjak súlyáról, a kezdetekről és a távoli tervekről.

Emlékszel arra pillanatra, amikor eldöntötted, hogy bábszínész leszel?

Arra emlékszem, hogy milyen volt, amikor először tapasztaltam egy jó bábelőadás hatását. Ültem egy babzsákon a régi Vaskakas Bábszínházban, és miközben néztem az előadást, azt éreztem, ez a történet csak ebben a formában, csak bábok és “élő” színjátszás keveredésével juthat el ilyen pontosan, hatásosan a nézőhöz. Ez volt a Tengely Gábor rendezte Repülési lecke kezdőknek, Kolozsi Angéla és Ujvári Janka játszották. Sosem felejtem el. Ez a hozzáállás lett nekem a mindenkori „léc”.

Mi miatt döntöttél úgy, hogy felvételizel az SZFE-re, miután elvégezted a magyar szakot az ELTE-n?

Már a magyar szak előtt is próbálkoztam, aztán az első sikertelen felvételi után egy porckorongsérv okozta gerincműtét miatt úgy tűnt, más hivatást kell találnom. Én próbáltam otthonosan érezni magam a bölcsészkaron – nem sikerült. Mire befejeztem az alapszakot, adtam magamnak és a színműnek még egy esélyt. Tudtam, hogy már nincs sok időm arra, hogy elinduljak ezen a pályán.

Mi volt a legmeghatározóbb élményed az egyetemen?

Ha az egyetemi évek alatt vagy közvetlenül a diplomaosztó után kérdezel, biztosan mást mondok, máshogyan. Most, higgadtan, sok pozitív és negatív élményt tudnék sorolni, pár olyat, ami utólag változott, és sok olyat, ami még mindig negatív, de tanulni tudtam belőle. A végére értettem meg, hogy itt nemcsak az a tananyag, amit a tanár elmond, hanem az is, amit csinál, ahogyan csinálja, ahogyan létezik. Hogy itt egy sztoriból is sokat lehet meríteni később. A negatív élményeim alapvetően nem személyes bántások, beszólások, sokkal inkább az iskola működésére vonatkoznak. Szerintem alapvetően nincs rendben, hogy félévente több mint félmillió forintért örülnie kell egy diáknak, ha a tanár tudja, hogy melyik osztályba jött be és mi a tananyag, vagy egyáltalán bejön órát tartani. Tudom, hogy nem azért nem jön, mert gonosz, vagy nemtörődöm, hanem azért, mert nem ér rá, mert annyira leterhelt – és persze azért az, mert sok esetben ő a legjobbak egyike. Minden érthető, de még sincs rendben. Azt hiszem, ötödévre azt tanultam meg nagyon, hogy minden perc számít. Ezért fontos, hogy én mint színész koncentrált és munkakész legyek, a rendező pedig felkészült. Ha ezek egyike nincs, akkor raboljuk egymás idejét, és ez nem fér bele az életünkbe, ingyen sem.

Melyik bábtechnika áll hozzád a legközelebb?

Nézőként bármelyiket szeretem, ha minőségi a mozgatás, ha a rendező keresett választ arra, miért használja az adott bábtechnikát. A telitalálat az, amikor nem érzi furcsának az ember, hogy bábok a szereplők. Okosan, jól, hasznosan érdemes használni a bábtechnikákat, mert így nem lesznek elcsépeltek, tucatok. Fontos, hogy azt csinálja a báb, amit a legjobban tud, ne akarjuk ráerőszakolni azt, amire képtelen, hacsak nem éppen ez a koncepció. Színészként is ezt érzem. Dühös vagyok, ha olyat szeretne látni a rendező, amit a választott technikával nem lehet megcsinálni. Rossz, ha azt érzem, gúzsba köt a báb, és tehetetlenül, félmegoldásokkal teszegetem ide-oda. Ugyanakkor felemelő, amikor minden klappol, amikor varázsol a technika. Nyilván egy marionett több gyakorlást igényel, mint egy botos báb vagy egy síkfigura, de ha megfelelő helyen használjuk az egyszerűbb technikákat, elementáris a hatásuk. A jó bábszínésznek szerintem fel kell mérnie, mit tud az adott bábtechnika és az hogyan lehet hasznos az előadásban.

Jelenleg a Vaskakas Bábszínház tagja vagy, Győrben, ahol a gyakorlatodat is töltötted az egyetem után. Miért döntöttél úgy, hogy ide szerződsz?

Mert bíztam benne, hogy itt minőségi munka, feladatok, lehetőségek és nem utolsó sorban család várnak.

A társulati lét mellett folyamatosan építed a magad a független színházi világban is. Mi az a KL Színház?

Ez egy közös projekt a férjemmel, Markó Róbert bábrendezővel, melynek során saját produkciókat hozunk létre. Egy lehetőség, ahol szerelemprojektek jöhetnek létre, ahol új élmények, tapasztalások, barátságok várnak ránk. Azt hiszem, egy modern családi bábszínház alapjait raktuk le, és próbáljuk építgetni.

Miért fontos számodra, hogy a KL Színház előadásai – az eddigi két monodrámád – megszülessenek?

Én hiszem és tudom, hogy a báb műfaja nem életkor-specifikus. Ma egy kőbábszínház nem igazán engedheti meg magának, hogy rizikózzon, és egy felnőtteknek szóló bábelőadás, pláne vidéken, rizikó. Szóval fontos, hogy szülessenek bábelőadások felnőtteknek is. Egy előadást alapjaiban határoz meg a közönség életkora. Óriási a különbség egy hat hónapos, egy kétéves, egy hatéves és egy tizennégy éves ember között, így a nekik szánt előadások ritmusa, súlypontja között is. A színész eszköztára is korlátozódik, gyorsan megjegyzem, a folyton gyerekeknek vagy folyton felnőtteknek játszás egyaránt korlátoz. Ezek inkább finomhangolások a színészi közlésben, de érzékelhető különbségek. Semmiképpen sem minőségi kategória, egyszerűen másfajta tudás. Én pedig nem akartok tapasztalat híján maradni a felnőtt közönséggel kapcsolatban sem.

Mikorra várható a közvetkező produkció? Abban is egyedül állsz majd a színpadon?

Vannak ötletek, és kedvem is van hozzájuk. Fontos, hogy szakmailag is friss legyen minden új munka. Be kell vallanom, amennyire közösségi ember vagyok, olyannyira magányos is. Szeretem érezni, amikor valamit közösen hozunk létre egy előadásban, és ugyanannyira szeretem érezni, hogy erre egyedül, egy báb partnereként is képes vagyok. Most éppen egy kétszemélyes vásári marionett előadásra készülünk Czéh Dániellel, a Bóbita Bábszínház színészével, egy másik családi társulattal a Magamura Alkotóműhellyel (a hottói Boráros Milada rendezővel és Boráros Szilárd látványtervezővel) együttműködve. A bemutató 2020 januárjában lesz, Pécsett, a Bóbita Bábszínház nagytermében.

Idén díjaztak a Thealteren, a kritikusok jelöltek a legígéretesebb pályakezdő díjra, éJunior Príma díjjal tüntettek ki. Felszabadít és lendületet adnak ezek az elismerések, vagy inkább terheket, elvárásokat raknak a válladra?

A Thealteren a zsinagógában játszani nagy vágyam volt. A díjra nem számítottam, borzasztóan boldog voltam, amikor megtudtam. A kritikusok jelölése nekem már felért a díjjal, nagyon megtisztelő volt. A Junior Príma díj pedig olyan volt, mintha hosszú idő után egy nagy levegőt vettem volna. Úgy érzem, a mi szakmánkban kevés az objektivitás. Sokszor irigylem a sportolókat, ha bedobtad a hárompontost, ha megúsztad a világcsúcsot, ha átugrottad a lécet, az kézzel fogható, szemmel látható, mindenkinek elfogadott, valódi teljesítmény. Nálunk ritka ez az élmény. És mivel ez a szakma nagyon sokat vesz ki az emberből, nekem nagyon jólesett a jelzés, hogy jó úton járok. Közben most minden előadás előtt átfut ez az agyamon. Úgy érzem, ez egy nívó, aminek meg kell felelnem. Hogy maradjak a sportos hasonlatoknál: olyanok ezek az elismerések, mint a szekrényugrás. Egyszerre egy dobbantó a nagy ugrás előtt és egy ellépés nélküli, pontos földet érés, ami után a levegőbe csapsz.

Aki jobban ismer és követi az életed, tudja, hogy komoly hangadója vagy a zöldforradalomnak – saját blogod van a témáról – sőt ezzel kapcsolatban rendezel is egy előadást. Mi az, ami arra sarkall, hogy másokat is a környzettudatosságra ösztönözz, időt és energiát fordíts arra, hogy ezt ne csak a saját életedben tedd, hanem megoszd a világgal?

Ez a probléma rettentően kényes és végtelenül egyszerű. Kényes, mert az embernek szembe kell néznie magával. Nem a nagy hibákkal, hanem az egyszerű hétköznapokkal. A kényelemre való törekvésünkben pár évtized alatt a józanság határait léptük át. Kellemetlen egy élete javát leélt embernek ráeszmélni, hogy esetleg minden vásárlásnál rossz döntést hoz. Sokan ezért támadásnak érzik, ha valaki próbál ezen változtatni. Sok komoly probléma motivál: a saját jövőm, a családom sorsa, a még nem létező gyerekem élete, a minket körülvevő állatok sorsa, akikért maximálisan mi vagyunk a felelősek. Azt hiszem, leginkább azt szeretném, hogy mindannyian megértsük, mekkora felelősség az, hogy embernek születtünk erre a világra. Nem lehet, hogy ennek ne legyünk tudatában! A környezettudatos lépéseim alapja az, hogy én hiszem, hogy az ember többre hivatott. Olyan jó lenne, ha ezt nem tapasztalat árán kellene megértenünk, ha nem kellene ezért mindannyiónknak éheznünk, szomjaznunk, alapvető szükségleteink hiányával megküzdenünk. Én a példamutatásban és a cselekvésben hiszek.

Hogyan fér bele az életedbe a társulati munka, a független színházi építkezés, a színészet, a rendezés, a kutatás egy-egy előadás anyagához, a szemétszedés és a blogolás?

Ez az életem. Szerencsére nem vagyok egyedül, mert a férjem mindenben támogat, és sokszor együtt is dolgozunk. De ha majd többen leszünk a családban, biztosan máshova helyeződnek a hangsúlyok.

Van esetleg más terved is a felsoroltakon kívül, valami új, amibe belevágsz?

Van, de az már a magánéletünket érinti elsősorban.