“Itt zsigeri, mélyebb jelenlétre van szükség” – Interjú Simon Balázzsal

2019 november 27. szerda, 7:00

Simon Balázs rendezőt, az Utcaszínházi Alkotóközösség vezetőjét kérdeztük pályájáról, a színház hatásmechanizmusait a neurobiológia illetve a pszichológia szempontjából vizsgáló kutatásairól és arról, hogy csapata Fűszer és Csemege néven új közösségi teret tölt meg kultúrával Zuglóban.

Az elmúlt évtizedben nem rendeztél kőszínházban. Miért alakult így? Mi az, ami egyáltalán nem hiányzik és mi az, amire nosztalgiával gondolsz vissza a pályakezdő évekből?

Simon Balázs: Ez a távolodási folyamat 20 évvel ezelőtt kezdődött, amikor az első Bárka társulat szétesett. Ezután szabadúszóként amerre jártam, igyekeztem megteremteni a közösségi alkotás feltételeit.

A Zsámbéki Színházi Bázison a Csontzene, a Pulcinella közlegény vagy a DJ a nyári színházi rend szerint, néhány alkalommal mentek, nagyszerű próbafolyamatok eredményeként született, hatalmas erőfeszítésekkel kidolgozott munkák voltak.

Ebben az átmeneti korszakban született a Szorongás orfeum, a Rumcájsz a rabló, a Mi a szerelem?, az Én és a kisöcsém, vagy nyíregyházi előadásaim, a Tévedések vagy a Pályinkás János, ezekre szívesen gondolok vissza… bár, még ha többnyire jó produkciós eredmények is voltak, ellentmondásos emberi helyzeteket teremtettem – főképp a színházi üzemmenettel, és a döntési hierarchia szempontjaival nem tudtam kiegyezni.

Nem akarom misztifikálni sem ezt a kollektív dolgot, talán én sem álltam még készen arra, hogy valóban kellő hatékonysággal határozzam meg vendégként a szükséges normákat. És a legeslegfontosabb szempont az idő… Életem egyik legmeghatározóbb előadását a Díszelőadást, egészen hosszú, a mai eszünkkel szinte felfoghatatlan három hónapos duplapróbás tréningekkel induló, fűtött és koncentrált próbaidőszakkal hoztuk létre, úgy, hogy elfogadtuk, a közös keresés komolyan megkívánja a saját idejét.

Simon Balázs / Fotó: Simon Emília

Kicsit még visszább nézve, bár a közösségi alkotás késztetése mindig is fel-felbukkant bennem, a Vígszínházi négy évem során mégis nagyon igyekeztem, hogy megfeleljek a precízen felkészült, az előadásait előre jól kitaláló rendező eszményképének, szerettek ott és én is szerettem őket, de a Díszelőadás katartikus alkotási élménye után nehezen tudtam visszasorolni az ottani rendbe.

Az elit közepében lenni helyzeti előnyt jelent, a siker, a kritikai és közönségsiker lendületet ad a következő munkának, ennek hiányát ma a gyakorlati feltételek oldalán nagyon megérezzük. Mikor 2015-ben a HHH angyalokat elkezdtük próbálni az UtcaSzakkal, nagyon hiányzott a stabil színházi háttér. Hogy mit jelent ez…? Legújabb előadásunk a Madarak tanácskozása például majd öt hónap alatt készült, ugyanakkor a teljes próbanapok száma (amikor minden színész jelen volt) nem érte el a 15-öt. Évek alatt megtanultuk jól használni ezt a színészek szakadozott ráérése által meghatározott próbarendet. Nem panaszkodással töltjük az időt, hanem azonnal felvesszük a fonalat, és amikor nincs ott mindenki olyan dolgokat csinálunk, gyakorlunk, amelyek később megtalálják a helyüket az előadásban. A Madarak tanácskozása igazán magas színvonalú munka, nagy reményeink vannak benne, már tizenöt lekötött előadásunk van 2020-ra, és a néző nem mondaná meg, hogy szinte háttéremberek nélkül dolgoztunk. De milyen előadás született volna, ha másfél hónapra minden színész egyszerre ott lett volna, na meg súgó, ügyelő, kellékes, öltöztető…

Évek óta dolgozol az Utcaszínházi Alkotóközösséggel. Kezdetben a nyolcadik kerületi Kálvária téren adtátok elő a produkcióitokat, ma már hátrányos helyzetű térségek kis falvaiban is munkálkodtok. A csapat védjegyévé vált a commedia dell’arte maszkok és az akrobatikus/cirkuszi mozgásformák használata, az előadásaitok tabutémákat, húsbavágó témákat boncolgatnak, szerveztek művészet-pedagógiai eseménysorozatot, workshopot, nyári akadémiát. Mi hívta életre, hogy épült fel és miként változott az általad vezetett közösség illetve a közösség által kitűzött célok?

Simon Balázs: Az Utca-SzAKban legalább annyira fontos volt az elnevezésben szereplő alkotói közösség mint az, hogy a periférián élőknek nyújtsunk színházi élményt. Továbbá nagyon szerettem volna egy olyan közösséget (közeget) létrehozni, amelyben az alkotói egyenrangúság mellett a vezetésben is bázis demokratikus elvek kerülhetnek kipróbálásra. Az Utcában az elmúlt 12 év alatt mintegy 120 alkotó dolgozott és vett részt a döntéshozatalban kisebb nagyobb elköteleződéssel, a közösség tagjaként. Az ő általuk elfogadott és gyakorolt alkotási és irányítási szabályok, gyakorlatok összessége, rezüméje az, ami szerint a közösség ma működik. Amikor nagyobb helyzetek, több embert érintő munkák vannak, akkor is ezeket alkalmazzuk, mint amikor például Molnár Keresztyén Gabival ketten szervezünk projekteket. Legegyszerűbben kifejezve, igyekszünk olyasmit csinálni, amit közösen elhatározunk és vállalunk.

Talán az sem jelentene merőben másfajta szabályokat, ha lehetőség lenne napi szinten ugyanazzal a 8-10 emberrel dolgozni, mint most, amikor a projektek függvényében változik és alakul a csoport. De végre rendszerességet jelentene. Nagyon nagy szükség lenne már arra, hogy egy többé-kevésbé stabil anyagi helyzetben, állandó csoportként tudjunk működni. Mondjuk 25 millió forintból? A szociális színházat csináló szervezetek nem mérhetők össze a többi alternatív színházzal, mert azok a kritériumok, amelyek mentén az alternatív társulatok támogatását meghatározzák, azok egy szociális világban működő színház szervezet számára irrelevánsak (kritikai fogadtatás, előadásszám, fizető nézők száma, szakmai díjak stb), ugyanakkor egy olyan típusú munkához, amit mi csinálunk, legalább akkora biztonság kellene, mint egy alternatív piacra dolgozó társulat számára. Remélem, hogy ez az ellentmondás fel fog oldódni, és egyszercsak lesz egy olyan támogató környezet, amiben az elmúlt évtized eredményei és sikerei – amelyek számosak – ugyanolyan súllyal esnek majd a latba, mint a tisztán művészi eredmények.

Hogyan bővült a tevékenységi körötök az indulás óta?

Simon Balázs: Először népszínházi formákkal próbálkoztunk, utána terepen hamar kiderült, hogy ezeknek a megjelenéseknek mindenképpen pedagógiai, szociológiai és pszichológiai tudással kell párosulniuk, mert hiszen nem egy absztrakt térben megjelenő absztrakt mű szereplőiként fel- és lelépő színészekként mérnek meg bennünket ezek a nagyon szigorú közösségek, ahova rendszeresen elkirándulunk, hanem a saját személyünkkel, viszonyrendszerünkkel együtt.

A csoportvezetés és a pedagógiai munka más irányú szakértelmet és elkötelezettséget mutató tagokat és felkészülést igényeltek. A mentálhigiénés szempontoknak mégsem rendelődhet alá teljesen a színházi alkotás, ez máig ható ellentmondás. A rögzített struktúrákat felváltották a rugalmas, interaktív, improvizatív szerkezetek, amelyekhez nem is próba, hanem inkább a tréning volt a megfelelő felkészülési mód. Bárhogyan is, az alkotói énünk fontos, még akkor is, ha olykor a mű maga melléktermék.

Egy interjúban elmondtad: “az UtcaSzAK-os projektekben a feltételek megteremtése és maga a szakmai munka olyan ötven-ötven százalékban veszi el az időt”. Hogy tud életben maradni a csapat? Miként teremtitek meg a munkátok feltételeit?

Simon Balázs: Hát nehezen, mint ahogy ebből az interjúból is kitűnik, a szükségesnél többet beszélünk a feltételekről is körülményekről, mint magáról a munkáról. Gyakorta kiégünk. Nemcsak a szent munka, de a még szentebb megélhetés is itt feszít. De persze panaszkodni sem kell. Folyamatosan van dolgunk – sok is – mivel mindenből pici pénz van, ezért mindig picit több munkánk van annál, mint amennyit bírunk.

Egyszer úgy fogalmaztál, “színházat csinálni az egyik legmagasabb rendű csoportos szervezettség, a csoport fejlődése az evolúció – nem az egyéné”. Mi tartja össze a Utca-SzAK közösséget?

Simon Balázs: Hát egy biztos, nem a pénz – kivel kit, kinek mi, más és más – élmények, világlátás, keresés – a közös eredmények romantikája – de ha majd végre egyszer a pénz tart bennünket össze, akkor talán lesz idő a szakmai munkának sokkal kevésbé gyakorlatias formáira (szupervízió, tréning, rendszeres-részletes tervezés) … Jelen pillanatban folyton rohanunk, nem történik rendszeres találkozás, ahol az a kb. 20 jelenlegi tag együtt lenne, kivéve a karácsonyi bulit… Amit legalább idén időben elkezdünk szervezni!

Játszotok börtönben, mélyszegénységben élő gyerekek között. Tapasztalataid szerint mi az, amit a színházzal való találkozás, illetve a kreatív alkotás nyújt azok számára, akik először találkoznak vele?

Simon Balázs: A személyes fejlődés lehetősége jelenik meg, a – szakszóval élve – kulcskompetenciák fejlődéséről való közvetlen tapasztalat, ami a résztvevő számára legtöbbször új típusú élmény, dimenzió. Úgy erősítheti a pozitív tulajdonságait, hogy valami teljesen mást, és máshol kezd gyakorolni, mint eddig – mondhatnánk, játszva tanul. Nem válik be mindenkinek – ehhez is kell egyfajta erőfeszítés –, de a játszó azokat a részeit, ahol eddig erőfeszítéseket tett, kis időre szinte teljesen elengedheti…

Simon Balázs / Fotó: Simon Emília

És mi az, amit te kapsz azáltal, hogy rendre kiszakadsz a hétköznapi közegedből és szembesülsz olyan problémákkal, amelyek közvetlenül nem sajátjaid?

Simon Balázs: Valamilyen nyers igazságot magunkról… ezek a közegek nem tisztelnek a szó polgári értelmében, a közvetlen hierarchikus kapcsolatot nem pótolják ki szokásos udvariassági formulákkal, az elfogadás és a kölcsönös bizalom színjátékával. A kommunikáció itt a jellemhibáinkat azonnal megcélozza, harcra kényszerít. Viszont mi nem azért jövünk ide, hogy a börtöntársadalom viszonyrendszereit erősítsük. Itt zsigeri, mélyebb jelenlétre van szükség, hasonló az improvizációhoz, ahol az inspiráció, a felkészültség és a teljes elengedettség egyensúlyából születik az akció. Vagyis, az üresség elengedhetetlen. A dinamikus, kiszámíthatatlan közeg figyelmes, nyugodt követése nélkül elképzelhetetlen a siker. Ebben a közegben minden olyan dolog, ami merev, azonnal kudarcra ítéltetett. Nincs értelme például a fegyelmezésnek sem.

Egy beszélgetés során arról is szót ejtettél, sokszor azt érzed, merni kellene valóban olyan egyszerűnek lenni, mint egy pitypang, mert a közönség nagyon egyszerű dolgokra rezonál – olyan dolgokra, amelyekre te, aki a magas kultúrán szocializálódtál, szégyellsz rezonálni. Most is így látod?

Simon Balázs: Az utóbbi években csakis a résztvevők saját élményei, improvizációi, megosztásai, művészi elképzelései alapján hozunk létre előadásokat. Itt valóban szükség van egy teljesen ítéletmentes, elfogadó és kíváncsi attitűdre, amiben nem lehet helye a szokásos, különlegeset és még soha nem látottat kereső alkotói énnek, magatartásnak. A témák egyszerűsége ezekben az előadásokban sokszor a legfontosabb hatáselem. Az utcaszakos mentor szerepe itt egyfajta tisztítás és erősítés, nem pedig a magyarázat.

Az Utca-SzaAK tevékenységének támogatására sikerült megnyernetek a zuglói önkormányzatot, ennek köszönhetően illetve saját forrásokból és a Magnet bank hitelének köszönhetően megnyithat a Fűszer és Csemege próbaterem és közösségi tér. Mire készültök ebben a térben?

Simon Balázs: Nekünk fontos a tréning, ebből épülnek föl foglalkozások, improvizációs keretek. Ez a funkciója ennek a térnek, hogy akkor tudjunk tréningezni, amikor nekünk jó. Budapesten, ha nincs saját tér, akkor ez vagy nagyon sok pénzbe vagy rengeteg kompromisszumba kerül. Irodánk és raktárunk se volt. Ezzel kerestük meg Zugló vezetését három évvel ezelőtt, akik pozitívan álltak ehhez az igényünkhöz, ismerték és szerették a munkánkat, és jó feltételekkel engedték, hogy ezt a kis üzlethelyiséget a magunk céljai szerint kialakítsuk. A tér egyben közösségi célokat is szolgál majd, Zuglónak is érdeke, hogy tapasztalatainkat a legszűkebb környezetünkben hasznosítsuk és megkeressük azokat az intézményeket, közösségeket, amelyeknek szükségük lehet a tudásunkra. Működési pénzt ugyanakkor nem kapunk – egyelőre újabb kulturális pályázatokból (mint pl. a Summa Artium vagy az NKA) kell ezt a helyi célú működést megvalósítani.

Milyen programokkal várjátok az érdeklődőket a következő hónapokban, és mit terveztek hosszabb távon?

Simon Balázs: Mi gyerekekkel dolgozunk elsősorban, arra gondoltunk, hogy itt is ez lenne a legfontosabb. Gyerekfoglalkozásokat szeretnénk tartani, olyan színházi élményeket adó eseményeket szervezni, amelyeknek egyik lehetséges formája az előadás, de alkotó csoportot is alakítottunk tizenéves fiatalok számára: a Kérdőhelyet, Rábavölgyi Tamás, Simó Krisztián és Rábavölgyi Georgita Boglárka vezetésével. Cirkuszi műhely is kezdődik ZugCiri néven, Kovács Eszter vezetésével, és zenei csoport Szedlacsek Katalin szervezésében – ez utóbbiak elsősorban alsós általános iskolások számára. Egy másik profil a szakmai képzés. A RIOTE2 projektben részesei lettünk egy olyan nemzetközi hálózatnak, amelynek tagjai hasonló irányokat és elveket követnek, mint mi. Itt kerültünk kapcsoltba a ljubljanai Kud Ljuddal, a bergamo-i Teatro Tascabilé-vel vagy a Roy Hart csoporttal – hétvégi műhelyeinken a RIOTE alapvető technikáit tanítjuk Pintér Gézával és Németh Nikivel, afféle ön- és felnőttképzés ez, ahol gólyalábazást, hangtréninget és interaktív maszkos munkát tanulhatnak a résztvevők. Ugyancsak a felnőttképzési vonal részeként, megjelennek nálunk módszertani workshopok-kal olyan partnerszervezetek, mint a pécsi Mural Moral, vagy a Dr. Ambédkár Iskola, amely ettől az évtől borsodi munkánk legfontosabb partnere lett.

Harmadik profilként szeretnénk színházként is működni, ahol a környék, Herminamező lakói találkozhatnak magas minőségű színházi munkákkal. Itt is a gyerekekkel kezdjük. Három alkalommal (november 30-án, december 29-én és január 25-én) nálunk lesz látható Nizsai Dániel játékában egy fontos kesztyűsbáb produkció, a Pulcinella éneke, az előadásokat maszkjainkkal (nekünk is van Pulcinellánk), és rögtönzött színházi játszóházzal egészítünk ki.

Doktori disszertációdat a drámai művészetek pszichofiziológiai és viselkedéstudományi hátteréről írtad Energia és információ áramlata a színházban címmel, előzetesen a színház hatásmechanizmusait a neurobiológia illetve a pszichológia szempontjából vizsgáló kutatásokat végeztetek az UtcaSzakkal. Miként tudod a munkádban hasznosítani a kutatás eredményeit?

Simon Balázs: A kortárs idegtudomány kutatási eredményei alapján végzett méréseink két területen megvilágosító erejűek az előadás nézők általi befogadása, illetve a színészek közötti szinkronitás törvényszerűségeinek tekintetében. A kutatás rávilágít a közösségi művészetek szerepére, de arra is, hogy a színháznak az elmúlt kétezer évben miért nem volt esélye arra, hogy újra betöltse azt a mentálhigiénés, közösségi terápiás szerepet, amelyet a görög társadalomban elfoglalhatott. A hatalmi önzésre épülő társadalmak kevés olyan gyakorlatot támogatnak, amelyből nem származik közvetlen hasznuk, sőt, a közvetlen haszonszerzés kárára vannak. Az EU-ban pl. a kultúrára fordított összeg nem éri el a költségvetés 0,5 (!) százalékát.

Simon Balázs / Fotó: Simon Emília

Milyen felismeréseket köszönhetsz a kutatásnak?

Simon Balázs: A kutatás tartalmaz öt-hat olyan alapvető tézist, amelyek az előadásra vonatkozó alapigazságok, és amelyeket receptszerűen követve a közönség egészen biztosan a bevonódás állapotában tartható. Valamint, néhány olyan törvényszerűséget, amelyek olyan harmonikus alkotói közeg létrejöttét segítik, amelyben a színházi alkotás résztvevői, a színészek, rendezők, háttérmunkások, tervezők, segítők kicsit kevésbé sérülnek. Ezek a gyakorlatok valójában ma is széles körben ismertek, és sokszor ellentétesek mindazokkal a szokásokkal és normákkal, amelyek mentén a színházi alkotás és befogadás manapság zajlani szokott. Miért? Hogyan válhattak ezek ennyire külön? Sokszor hallani, hogy a társadalmaink is olyan irányokban változnak és fejlődnek, amelyek az ésszerűnek és a természetesnek teljesen ellent mondanak, mégis megfordíthatatlan és befolyásolhatatlan folyamatok ezek… miért lenne ez másképp a színház esetében?

Azt nyilatkoztad, a gyerekek között nincsenek igazi különbségek és tulajdonképpen a felnőttek között sincsenek, az alapvető problémák mindenhol ugyanazok: csupán a megoldások eszköztára és a problémafelismerés képessége különbözik. De közben itt is, ott is ugyanúgy indulnak a reggelek, feltesszük magunknak a kérdést: mi értelme is van ennek a napnak. Min múlik a te válaszod?

Simon Balázs: Minden nap rejteget néhány nagyon hasonló kihívást, amelyek a saját kényelmemet, jól bevált szokásaimat kényszerítenek teljesen újakra cserélném. Minden nap teljesen új, és ha sikerül már reggeltől kezdve meghaladni magamat, legyőzni a nehézkedéseimet (és ha ezt talán már előző este sikerül előkészítenem), akkor pár pillanatra teljesen friss szemmel tudok tekinteni az adott nap eseményeire. Ha sikerül, akkor ezek a pillantások, valamilyen, csak az adott jelen pillanatban megfogható, „elfogyasztható” benyomásokként szolgálnak számomra – bármi is legyen az aktuális napi történés. Értelemmel szolgálnak a létnek szavakkal nem megfogalmazható síkjain. Ha ez a napindítás valamiért nem sikerül, akkor marad az események nyomában kullogás és a morgás.

És hogy érzed, mi az, ami neked újra és újra lendületet ad ahhoz, hogy folytasd az Utca-SzAK-kal megkedzett munkát?

Simon Balázs: Sokszor a nehézkedés ad lendületet. Vagyis, a megoldatlanság sarkall. Olyan ez az Utca-szak, mint bármely más élethelyzet, bárkinek; ez lett, csináltuk a legjobb tudásunk szerint, eddig ennyi sikerült, ez várható, ez van most, ez lehetséges holnap, ez pedig valószínűtlen. Minden nap úgy kelek, hogy meg kell tegyek mindent azért, hogy ez a közös vállalkozás mozgásban maradjon, és a lehetőségek, amelyeket a múltban bíztak ránk, ne haljanak el. El tudnék képzelni a jelenleginél – finoman szólva – ideálisabb társadalmi és politikai környezetet, amelyben nem kell folyamatosan a színház mint különleges és egyedülálló társadalmi mentálhigiénés, mondhatni evolúciós eszköz létjogosultságának bizonyításáért küzdeni. De hozzá kell tennem, hogy ez nemcsak magyar, hanem világméretű probléma is.

Tóth Berta / Színház.org

(Köszönet Záray Szilviának!)