“Gyerekelőadást készíteni pótolhatatlan élmény” – Interjú Kenéz Ágoston színészhallgatóval

2019 december 04. szerda, 6:05

Kenéz Ágoston negyedéves színészhallgató a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályában.

Nemrég mutatták be az Ódry Padlásán A háromfejű király című előadását, amelynek nem csak rendezője és írója, de látványtervezője is. A darab az V. TITÁNium Színházi Szemle Ódry-díjas előadása. Az előadást 6 éves kortól ajánlják gyermekeknek és családjuknak.

Kenéz Ágoston / Fotó: Olasz Renátó

Hogyan jött a vágy, hogy zenés-bábos mesedarabot rendezz az osztálytársaidnak?
Elsőévesként jött az ötlet. Még egyetem előtt dolgoztam egy gyerekelőadásban, ott megtapasztalhattam azt, hogy mennyire más gyerekeknek játszani. Gyerekközönségnek, gyerekdarabot, de inkább a közönség fogott meg. Miután felvettek az egyetemre, első év végén kiderült, hogy a gyerekelőadások nem képezik a képzésünk részét, de én szerettem volna, ha ezzel mégis csak találkoznánk, mert pótolhatatlan élmény. Azt tudtam, hogy az osztálytársaimmal szeretnék dolgozni, hiszen sokkal jobb, ha az ismeretségből születik ez az egész, és mivel nem volt erre ember, aki levezényelje, ezért azt gondoltam, megrendezem én. Az, hogy bábos és zenés, az a történet formálódásával adta magát, hogy minél komplexebb legyen az eredmény. A történet szempontjából volt fontos, hogy legyenek elkülönítve az élő és a bábszereplők. Ami a zenét illeti, az egyetemen ismertem meg a CseRihannák nevű zenekart, Vilmos Noémi és Cseri Hanna tagjai a zenekarnak és idejárnak az egyetemre. Beleszerettem a zenéjükbe, és csak velük tudtam elképzelni a készülő gyerekdarabot.

Korábban foglalkoztál gyerekekkel?
12 éve cserkészkedem, kilencedikes koromban elkezdtem őrsöt vezetni. Kaptam egy csapat harmadik osztályos kisgyereket, akiket azóta vezetgetek táborokon keresztül, portyázunk és minden héten 1-1,5 órás foglalkozás keretében találkozunk, tehát az, hogy gyerekek között vagyok, velük foglalkozom, szerves részét képezi az életemnek. Soha nem állt tőlem távol, hiszen hatan vagyunk testvérek. A húgom, aki 10-11 éves volt, amikor elkezdtem kitalálni a történetet, abszolút meghatározó volt a munka során. Az inspirált, ahogy mi ketten, mint testvérek működtünk, ezt a tapasztalatot fel is tudtam használni a darab gyerekszereplői megalkotásánál. Egy másik testvérem, Kenéz Sára, mint tervező, lektor működött közre. Formatervezőként végzett, szeretem a munkáit, ezért amikor a jelmezeket, a díszletet kitaláltam, akkor mindig megkértem, hogy mondjon rájuk egy áment. A kivitelezésben, díszletek, kellékek legyártásában is segítségemre volt, hiszen neki van hozzá technikai tudása.

Hogyan formálódott a történet?
Az volt a kiindulási pont, hogy gyerekelőadást szeretnék csinálni, de nem csak gyerekeknek. Az volt a cél, hogy ne egy hétköznapi mesét rakjunk össze, ami szól a gyerekeknek, és óvodáscsoportok jönnek és megnézik, hanem hogy kicsit menjünk mélyebbre, csináljunk egy olyan előadást, ami a szülőknek is szól. Részben ezért is döntöttem úgy, hogy nem egy már létező mesét szeretnék feldolgozni, hanem erre a célközönségre, csoportra, osztályra egy koncentrált történetet szeretnék írni. Tudtam, hogy szeretnék a mesébe varázslót, királyt, tündért. Abból inspirálódtam, hogy gyerekként nekem mik voltak a problémáim, és most a felnőtté válás küszöbén, mi az, amit a szüleimnél problémának látok, hogyan tudják, vagy hogyan nem tudják megoldani a saját problémáikat. Ezek szép lassan elkezdték kiadni a történetet. Ezzel a vázlattal megkerestem Vass Alexandrát, a dramaturgot, és vele elkezdtünk közösen gondolkodni, hogy mi maradjon, mit kell elengednünk ebből a történetből, majd megírtuk a mesét, rögtön dráma formában, a színészek hangjára. A témából is adódóan szükségesnek éreztük, hogy feldolgozó foglalkozás kövesse az előadást, amiket drámainstruktorok tartanak, külön a szülőknek, külön a gyerekeknek.

A mese témája a gyászfeldolgozás.
Mióta nézik az előadást, mindenki megjegyzi, hogy milyen nehéz a téma, és kicsit zavarba is hoz ez, mert nem akartam ilyen mély vízbe ugrani. Én nem a gyász felől nézem ezt a történetet. A valódi cél nem a gyásszal való foglalkozás volt, hanem azt a kérdéskört szerettem volna boncolgatni, amikor egy szülő nem tud szülőként viselkedni egy adott helyzetben, de nem a saját hibájából adódóan, és milyen az, amikor egy gyereknek hamarabb kell felnőnie a körülmények miatt.

Azon akartam elgondolkodni, hogy az én gyerekkori nehézségeim és a szüleim problémái, hogy nem tudtak egymásról, nem értettük egymást. A gyász úgy jött, hogy egy olyan szituáció, ahol nincs hibás, nem egy sütilopás története, hanem itt mindenkinek egyértelmű a tragédia, az alaphelyzet, és a helyzet utáni problémamegoldáson van a fókusz.

Hogy érzed, miben segítette a TITÁNium Színházi Pályázat a munkádat? (A TITÁNium 2017 óta mentorprogramként működik, amelynek keretében a kiválasztott alkotói koncepciók kidolgozása mellett a mentoráltak megismerkednek többek között a produkcióvezetés, a pályázat- és költségvetésírás, a kommunikáció és marketing feladataival, a színészegyeztetés és a technikai tervelfogadás folyamatával. – A szerk.)
Azt hiszem, utólag tűnik fel, hogy a TITÁNiumnak is nagy szerepe volt – a cserkészmúltam mellett – abban, hogy szervezkedni, irányítani, vezetni tudtam egy csapatot. Az egész projektről való gondolkodásomat tudta előre gördíteni. Én mindig tudtam, hogy miért akarom megcsinálni ezt a darabot, de a mentorprogram kurzusai rávilágítottak arra, hogy ezt kommunikálnom kell mások felé, hogy ne csak én tudjam, miért jó, ha megszületik ez az előadás. Magabiztosságot tudott adni, hogy bármikor újra tervezzünk, és eldobjuk azt, amit feleslegesnek érzünk. Bizalmat kaptunk a kísérletezésre. Azok az akár félmondatok, amik megfogtak a képzők által, végig kísérték az egész munkafolyamatot.

Szerző: Bordás Katinka

Portré: Olasz Renátó
Előadásfotók: Éder Vera