“Ez egy olimpia” – Interjú Bányai Kelemen Barnával és Tarnóczi Jakabbal

2019 december 16. hétfő, 6:30

Névadója fő művét mutatja be a budapesti Katona József Színház december 20-án.

„A Bánk bán egy véres, végtelen, évszázados indulatokkal teli éjszaka története, amiben minden sértettség, összeférhetetlenségből eredő trauma és kisebbségi komplexus a felszínre bugyog. Egy éjszakáé, amiből talán jobb fel sem ébredni” – olvasható a színlapon.

Tarnóczi Jakab rendező és a címszerepet játszó Bányai Kelemen Barna a próbaidőszak végén többek között arról beszélt, hogy mi a közös a mai és darabbeli magyarországi viszonyokban, és miért lesz az előadás olyan, mint egy olimpia.

Bányai Kelemen Barna / Fotó: Haáz Vince

Miért éppen a Bánk bánt akarta színre vinni?

Tarnóczi Jakab: A darabválasztás mindig többtényezős. Ilyen tényező, hogy mi izgatja az embert, vagy hogy kikkel szeretne együtt dolgozni. Szabad kezet kaptam Máté Gábortól, és a Bánk bánt, ami már régóta foglalkoztat, telitalálatnak éreztem. Tele van lappangó feszültségekkel a világ, az ország, ez a város, ez a szakma, a környezetem minden molekulája, az emberek bármikor egymás torkának eshetnek, és éppen erről beszél a darab. Egyrészt ezért gondoltam, hogy érdemes elővenni, másrészt azért, mert láttam, hogy nagyon jól ki lehet osztani a szerepeket, van kikkel megcsinálni. Barna volt az első számú biztos pont, de a többi szerepet is olyan színészek játsszák, akikre vágytam.

Az eredeti Katona József-szöveggel dolgoznak?

T.J.: Igen. Nádasdy Ádám készített a Bánk bánhoz egy tisztázatot, született egy jó kiadás az eredetiből és az ő prózai fordításából, ami nagyon hasznos volt, sokat segített. Viszont egy pillanatra sem bizonytalanodtam el abban, hogy az eredeti szöveget használjam-e.

Fotó: Szokodi Bea

Pedig – ahogy Nádasdy is írja – Katona szövege, sűrű verssorokban rótt, tömör nyelve nehéz. Ráadásul a fordulatai sokszor meglepőek, követhetetlenek. Azt olvastam egy tanulmányban, hogy Illyés Gyula 1976-ban elsősorban azért dolgozta át a Bánk bánt, mert érthetetlennek és előadhatatlannak tartották. Kötelező jelleggel megnézték a színházba vezényelt diákok, de rettenetesen unták, és a színészek sem élvezték az előadást. Ilyen veszély most nem fenyeget?

Bányai Kelemen Barna: Olyan nem fordult elő, hogy untam a szöveget, sőt ahogy egyre jobban megismerem, azt gondolom, a Bánk bán remekmű. Ha egy picit eltávolodom tőle, olyannak látom, mint egy mérnöki pontossággal szőtt, nagy pókhálót. Sokrétű, szerteágazó, mégis összeérnek a szálai, tökéletes alkotás. Azzal együtt is, hogy vannak benne dramaturgiai hibák: nem mindig támaszkodhatunk Katonára, mert egy-egy jelenetben nem részletezi, ki hogyan kerül oda, mi történik, mit miért mondanak. De nagyon szerencsés lehet, ha a megoldást mi magunk találjuk meg, vagy egyszerűen nem foglalkozunk azzal, amivel Katona sem foglalkozott. Minél mélyebbre ásunk a szövegben, annál több olyan dolgot fedezünk fel, amiket nemhogy az első, de a sokadik olvasatra sem kapiskáltunk. Még most is aláhúzok egy-egy hangsúlyt, teszek egy-egy értelmezési zárójelet: ez különálló egység, az pedig esetleg egy harmadik köztes mondat. Nagyon izgalmas. Merem remélni, hogy a nézőknek sem lesz unalmas az előadás.

Nehéz ezt az archaikus szöveget mondani?

B.K.B.: Nem könnyű megtanulni, de a jambikus zeneiségébe lehet kapaszkodni. Igazából bizonyos gondolatok értelmét nehéz megtalálni a nagyon cirádás, többrétegű szövegben. Katona több síkon futtat gondolatokat, érzéseket. De ha a színész érti, amit mond, és pontosan fogalmaz, akkor az érthetővé válik a nézők számára is.

Tarnóczi Jakab / Fotó: Szokodi Bea

T.J.: Ez a nyelv már a saját korában is érthetetlen, konstruált színházi nyelv volt, tele indulattal, szélsőséggel, érzelemmel. A Bánk bánt egy huszonnégy éves, heves ember írta, aki mániákusan ilyen keretbe akarta szorítani a mondanivalóját. Nem egy okosan elmondott, klasszikus értelemben jól megírt történettel van dolgunk, hanem robbanásszerű jelenetekkel. Már az nagyon beszédes, hogy egy-egy mondat mennyire szövevényes, bonyolult, görcsös, mennyire sokat akar, mert pontosan olyanok a darab szereplői. Legbelül rettenetesen sok minden történik bennük, egymásnak feszülnek, és ettől hosszú, hatszorosan összetett mondatok törnek ki belőlük – ahogy most épp belőlünk is. Azért maradtam a Katona-eredetinél, mert az indulatossága nagyon inspiráló számomra.

A darab nyelvezete egyfelől kihívás, másfelől olyan eszköz, ami többletet, nagyobb játékteret ad a rendezőnek?

T.J: Igen. Mert van kifejezőereje. A zeniségének különösen, de ez a nehézsége is: helyre kell pakolni az összes gondolatot, nincsenek benne evidenciák. Sokkal több helyen kell nagyon-nagyon pontosan beszélnünk arról, hogy mit is jelent egy mondat, mint egy nem ennyire zenei sodrású szöveg esetében.

Fotó: Szokodi Bea

Mennyire tervezte meg „körzővel-vonalzóval” az előadást, és mennyire enged beleszólást a csapatának?

T.J.: Ehhez nagyon kell körző és vonalzó, szigor, mert ha csak kóválygunk és keresgélünk, az egész szétborul. Természetesen közös alkotásként tekintek a próbákra, de előtte meg kellett értetnem a színészekkel az előadás egészének rendszerét, formáját. Az első hetekben sokat beszélgettünk arról, hogy mi a megfelelő forma, játékmód ehhez az előadáshoz. Még most is vannak kérdőjelek, de igyekszem nagyon határozottan lefektetni a játékszabályokat, megmondani, mi az, ami nem fér bele, nem áll jól neki, félreviszi, érthetetlenné teszi, és mi az, ami segíti, amitől elkezd kifelé hatni.

Például mi nem fér bele?

B.K.B.: Például a pátosz. Könnyű beleesni abba a hibába, hogy ömlengősen, öblösen, jó veretesen mondjuk a szövegünket. Ezek a frusztrált emberek nagy amplitúdón mondanak ki dolgokat, – ami ismerős, hiszen mi is ilyenek vagyunk –, de a pátosz biztosan nem állna jól az előadásnak. „Matematikailag” be van állítva minden kis szög a díszletünkben is, az egész konstrukció olyan, hogy óraműpontossággal kell működnie. Ha nem így történik, elvisszük a nézőt a susnyásba ezzel a nagyon nehéz szöveggel. Muszáj a közönség figyelmét fönntartani, nem szétcincálni mindenféle furcsasággal, érdekességgel, – amit amúgy szeretünk a színházban –, hanem nagyon a retinájába kell égetni mindent, és a fókuszponttal kell manipulálni, hogy megértsen bennünket, illetve ezt a konstrukciót.

Jól sejtem, hogy az összhatás némileg ellenpontozza majd a szöveget? Az az érzésem, hogy nem a nagy nemzeti drámánknak kijáró áhítatot fogjuk látni a színpadon.

T.J.: Ha ezekre a mondatokra csak rápakolunk egy elképzelt, általános állapotot, és hosszan hallgatjuk, hallgatjuk a szöveget, akkor unalomba fullad, terjengős, tohonya és pátoszos lesz. Úgy nem lehet darabot próbálni, én legalábbis nem tudok, hogy egy nagy nemzeti történetet akarunk elmesélni. Emberek történetét igyekszünk elmondani. Olyan értelemben valóban a szöveg ellen dolgozunk, hogy nem szállunk el a zenéjével, hanem az értelmével, a szavakkal, az apró fordulatokkal, az apró konkrétságokkal próbáljuk teljessé tenni.

A magyar urak számára már önmagában az vörös posztó, hogy Gertrudis idegenszívű, nem magyar vérből származik. Innen szinte egyenes út vezet a véres tragédiához.

T.J.: A magyarok és a merániak rengeteg, magukban termelt indulattal vannak egymás iránt, ezért el sem kezdődik a párbeszéd, eleve acsarkodnak. A bojóthiak, Simon és Mikhál józanul, csendesen és ésszel fogalmaznak, mert ők már átéltek Spanyolországban egy óriási tragédiát: el kellett onnan menekülniük, elpusztult a hazájuk, meghalt az összes rokonuk, csak ők maradtak meg. Megpróbálják csillapítani a szélsőséges indulatokat, gondolkodásra intenek, de senki nem figyel rájuk. Így van ez most is, azokat, akik higgadt hangon figyelmeztetnek, hogy baj lesz, meg sem halljuk.

Fotó: Szokodi Bea

B.K.B.: Nem érik el az ingerküszöböt. A mai Magyarországon már a reggelt olyan magas feszültséggel indítjuk, hogy onnan nincs hova továbbrugaszkodni. Nem létezik bocsánatkérés, nem mondjuk, hogy ne haragudjon, tévedtem, durván szidjuk egymást és egymás rokonait. Esterházy Péter jut eszembe, aki így jellemezte a helyzetet: „Most, hogy a magyar konzervatív-keresztény politika és szellemiség alapszava a geci lett, mi, regényírók, esetenként volt piarista diákok, stilárisan és lelkiismereti okokból mi a faszt csináljunk?”.

Mi a legfontosabb gondolat, amit mindenképpen szeretne átadni nézőknek?

T.J.: A Bánk bán szereplői folytonosan magukban fortyognak. Számomra az a kihívás, hogy megmutassam, hogyan főnek a levükben, mit értenek félre egymással kapcsolatban. A néző szemlélheti, hogy amikor ezek az emberek egyszer csak találkoznak, akkor az érzelmeik, indulataik, feltételezéseik végzetes helyzetbe sodorják őket. Amit már nem lehet visszacsinálni.

Manapság, épp úgy, mint a darabban, állandó feszültség van a levegőben, ami elsősorban abból adódik, hogy nem nézünk egymás szemébe, nem figyelünk oda a másikra, nem kommunikálunk tisztán. Mindenki tele van komplexusokkal, szorongásokkal, sértettségekkel. Mindenféle előfeltevésünk van egymásról, és egyre kevésbé ismerjük a másik embert. Valódi kommunikáció, eszmecserék, viták helyett vélekedések, egymásra mutogatások vannak. Kevés a józanság bármilyen vezető pozícióban és a politikában. Indulatosan, vérben forgó szemekkel, nagyon önfejűen és konokul történik minden, és ez egyszer csak valahol robbanni fog, valaki – átvitt értelemben – mindenképp belehal ebbe.

Fotó: Szokodi Bea

Hisz abban, hogy ha ezt megmutatja a színpadon, az segíti a szembenézést, illetve azt, hogy jobb emberekké váljunk?

T.J.: Abban hiszek, hogy ezekről érdemes újra és újra beszélni. A Kamrában esténként alig több mint száz ember látja majd az előadást. Természetesen reménykedem, hogy kialakul egy párbeszéd vagy akár vita közöttük, de abban nem hiszek, hogy nagy változásokat tudunk elérni. Fel is merül bennem a kérdés: nem kellene-e konkrétabban fogalmazni a színházban is?

Amikor nagy a baj, nem magától értetődő, hogy konkrétan és kő keményen kell fogalmazni? Ahogy például a publicisztikai színház teszi.

T.J.: Félre tud vinni az is, épp attól, hogy túl konkrét és egysíkú. A világ afelé tart, hogy egyszerűsítsen, kategorizáljon, a mindenkori hatalom megmondja, ki, mi a jó és a rossz, holott semmi sem fekete-fehér, soha nem is volt az. Mániám, hogy emberi történeteket szükséges megmutatnunk, hiszen pont az a baj, hogy elvrendszerek és csoportosulások ütköznek, ember emberrel ritkán néz szembe. A klasszikus nagy művek azért maradnak meg, mert nem fekete-fehérek, egyikben sincsenek egyértelműen jók vagy rosszak. Katonával talán jobban igazoljuk, hogy az élet mennyire bonyolult, ellentmondásos, mint ha holnap írnánk egy darabot a ma eseményeiről.

B.K.B.: Érdemes visszamenni a klasszikusokhoz, őket használni szócsőként. Van egy nemzeti drámánk, Katona József Bánk bánja, amivel tulajdonképpen nem foglalkoztunk, a legtöbben kikerülték a suliban. Ne libegjünk át fölötte, de emberi oldalról közelítsük meg! Én is vallom, hogy csak akkor értjük meg, mi zajlik körülöttünk, ha az emberből indulunk ki. Ahogy Shakespeare és Moliere sem, Katona sem ideológiákat fogalmazott meg, hanem embereket ábrázolt.

Fotó: Szokodi Bea

Milyen ember Bánk?

B.K.B.: A mi olvasatunkban ugyanúgy tele van hibákkal, kétségekkel, frusztrációval, féltékenységgel, igazi emberi gyarlóságokkal, mint a többi szereplő. Nem tartozik sem a „mi”-hez, sem a „ti”-hez, ő a „harmadik embertípus”, aki az origón áll, időnként józanul elemez, jól dönt és jól adagol. De folyamatosan viaskodik egymással a vezéri, politikusi énje és a szerelmes férfi énje. A történések összessége bűnbe sodorja, és bár kegyelmet kap a királytól, elbukik az élete, mert elveszíti a szerelmét, Melindát.

Hogyan készült fel a szerepre?

B.K.B.: Az első gondolatom az volt, hogy öregszem, mert megijedtem, hogy nem lesz elég idő rá. Ez akkora szerep, akkora kihívás és súly, hogy féltem, kevés a másfél hónap próbaidő. Eddig nem volt bajom azzal, ha nem vagyok teljesen kész egy szereppel a bemutatóra, szeretem, ha egy massza utána még sokáig formálódik. A felkészülés nekem tulajdonképpen mindennapos rágondolás. Ha nem is foglalkozom éppen a szereppel, kattog bennem. Azt az áldást viszont nem vettem magamra, hogy nagy nemzeti drámánk főhősét éppen én játszom. Sokkal inkább az érdekel, hogy szerves része legyek a közösen megfogalmazott gondolatiságnak, mert a csapatszellemben látom az előadás megoldásának kulcsát.

T.J.: Nagyon izgat bennünket, mennyire befogadható ez a nyelv. Abban reménykedünk, hogy nem a nyelvezet megfejtéséről, hanem a felvetett problémákról fognak majd beszélgetni. De azért tisztában vagyunk azzal, hogy ez egy kísérlet, amihez szorosan kötődik az is, hogy mindenféle védőháló nélkül dolgoznak a színészek.

Tarnóczi Jakab / Fotó: Rácz Gabriella

Ezen mit ért?

T.J.: Azt, amire Barna utalt: óramű-pontosságú, kiszámított, megtervezett, érzékeny műszer lesz az előadás, amiben nincs menekvése a színészeknek. Nem nagyon lehet hova leülni, nem lehet kimenni. Sokat vannak úgy hosszan a színpadon, hogy nem kell semmit mondaniuk, látszólag semmi sem történik velük, de a jelenlétük, a figyelmük, az energiáik és az érzelmeik együttesen úgy tudnak hatni, hogy az leköti a nézőt. Legalábbis ebben bízom. Azt mondtam az első összpróba után, hogy ez egy olimpia. Az összes színésznek nagy mérkőzés végigcsinálnia. Kálmán Eszter nagyon szigorú díszletében nem könnyű játszani, jelen lenni, viszont ha sikerül, akkor a különleges térben vizuálisan is izgalmas előadás születhet.

A 2018/2019-es évadtól a Katona társulati tagja. Megtalálta a helyét a színházban?

B.K.B.: A pályán állomások vannak, és amikor jó csapat verődik össze, az biztató. Még tanulom a katonás létezést, próbálgatjuk, mit bírok, mit nem, milyen szerepeket lehet rám osztani, mennyire vagyok terhelhető. Ez átmeneti időszak. Csak később derül ki, hogy a kis sejt, aki befészkelte ide magát, együtt tud-e működni a nagy sejttel.

Rangot jelent a Katonában rendezni?

T.J.: Természetesen kitüntető, hogy olyan színháztól kapok bizalmat, ahol nagyszerű színészek vannak. Például az, hogy tavaly együtt dolgozhattam Bodnár Erikával a Leláncolt Prométheuszban, nagy ajándék volt. Ez a második próbafolyamatom itt, mindkét esetben azt éreztem: mindenki azért jön be, hogy dolgozzon, legjobb tudása szerint vagy azon felül akarja megcsinálni az előadást, mert úgy gondolja, érdemes. Ez az, ami igazán számít, és nem a színház presztízse. A minőségi munka és dolgozni akarás.

Szerző: L. Horváth Katalin