“A lelkünk ugyanolyan gyermeki maradhat” – Interjú Udvaros Dorottyával

2019 december 17. kedd, 7:00

„Sulyok Mária után eljátszani Orbánnét – nem, ezt soha nem gondoltam volna” – mondja Udvaros Dorottya, aki a Macskajáték főszerepére készül.

Az interjú a Nemzeti Magazinban jelent meg.

Nagy Mari és Udvaros Dorottya / Nemzeti Színház: Macskajáték / Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Örkény a Macskajátékban és Csehov a Meggyeskertben – amelyben ön Ranyevszkaját alakítja – egy-egy nagyon karakteres nőalakot állít a középpontba, akiknek szembe kell nézniük valaminek az elvesztésével. Hogyan képesek a nők ennyit rohanni, küzdeni?

– A nőkben talán erősebb a túlélési ösztön, mert szeretnénk az utódainkat felnőni látni. Annyira erős ez az ösztön, hogy alkalmasabbá tesz minket arra, hogy a legképtelenebb helyzeteken is felülkerekedjünk. De azért a világtörténelem nagy fordulatait mégiscsak férfiak hajtották végre.

Ranyevszkaja végül elveszít mindent, ami tragikus, de sem Csehov, sem a rendező, Purcărete nem akarja, hogy ezen szomorkodjunk.

– Purcărete életképtelennek tartja az egész társaságot, akikről a Csehov-dráma szól, a végén beküldi őket a purgatóriumba. Az ő rendezésében nem is kár értük, semmi ellágyulás nem volt benne ezek iránt a figurák iránt. Csehov is kritikus a szereplőivel, de sokkal több benne az empátia, a szeretetteljes megértés, az esendőségeikben is meg tud látni valami nagyszerűt. Ha nem szakad meg a nézők szíve, hogy ezek az emberek mégiscsak elveszítenek mindent, akkor nincs színdarab.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A Meggyeskerttel kapcsolatban a bemutató óta változott önben valami?

– A próbafolyamat alatt igyekeztem elnyomni magamban minden érzelmességet, és nagyon szikár módon létezni ebben az előadásban, mert úgy éreztem, ez a rendező vágya. De az az igazság, hogy ahogyan mennek előre az előadások, már sokkal inkább hagyom hatni magamra Csehov mondatait. És azt érzem, hogy nem kell szégyellnem, ha valami mélyebben megérint és fölkavar előadás közben. Bár Csehov mindig hangsúlyozta, hogy „színésznők, ne sírjatok”, itt, a harmadik felvonásban azt mondja Szimeonov Piscsik, „gyere, hagyd, hadd sírja ki magát”.

A Macskajáték Orbánnéja is elbukik végül: ő nem a birtokot, hanem a szerelmét veszíti el. A darabot sokszor játszották már, film is készült belőle – önben milyen előkép él róla?

– Bár mindig terveztem, de egyetlen korábbi előadást sem láttam, és most boldog vagyok, hogy így történt. Az, hogy egyszer játszani fogok benne, sohasem fordult meg a fejemben. Sulyok Mária annyira meghatározó volt Orbánnéként a Székely Gábor-féle rendezésben, amelyet a Pesti Színházban másfél évtizeden át játszottak, hogy arra gondoltam, olyan szerepet, amit ő alakított, én nem játszhatok el. Ez egy fantasztikus színdarab, imádnivaló történet, imádnivaló szereplőkkel. De hogy én ebben játsszam?!

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Fontos szempont a történetben, hogy idős emberekről van szó. Esetükben az, hogy nem törődnek bele a helyzetükbe, egész más fénytörésbe kerül. Az öregedéssel kapcsolatos kérdések tabunak számítanak a társadalomban?

– Szerintem nem. Nem véletlen, hogy a regény és a belőle írt színdarab milyen sikeres. Örkény mondatai varázslatosak és lenyűgözőek, rengeteg humor van bennük, ugyanakkor fájdalom is. Tényleg egy páratlan zseniről van szó, de azért merészség volt részéről megírni egy történetet csak idős emberekről. Itt már mindegyik főbb szereplő megélt sok mindent, a fiatalok pedig – Orbánné lánya és a férje – teljes csőlátásban élnek, semmit sem vesznek észre. A szerelemtől ez a hölgy, aki már hatvan fölött van, egyszer csak elkezd úgy viselkedni, mint egy kamasz lány, és ebben van valami fájdalmasan szép. Nem szirupos történet, Örkény bölcs humora szövi át – valószínűleg ez az oka annak, hogy ilyen sokszor játszották már. Van például egy barátom, aki Macskajáték-őrült, minden eddigi előadást látott, amit csak színpadra állítottak az országban. Nem bírja megunni. Lehet, hogy múlnak az évek felettünk, szaporodnak a ráncaink, de a lelkünk ugyanolyan gyermeki maradhat. Ebben is párhuzamot vonhatunk Ranyevszkaja és Erzsike között, hogy az előbbi sem tud szerelmes fiatal lányból megöregedni. Addig él az ember, ameddig vannak tervei, vágyai, reményei. Még áhít valamit, még csalódik, még kétségbe esik. És abban a pillanatban, amikor ezek már nem lesznek fontosak, akkor vége van mindennek, teljesen mindegy, hogy hány éves valaki.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A rendező a vele készült interjúban azt mondta, talán a szereplők is szeretnének beszélni ezekről a darabban is szóba kerülő, az időseket érintő kérdésekről.

– Az Orbánné vetélytársát, Paulát alakító Tóth Auguszta az egyetlen, aki fiatalabb, mint a szerepe…

A rendező szerint mindenki fiatalabb…

– Ez nagyon kedves, de azért mi hárman – Bánsági Ildikóval és Blaskó Péterrel – korban vagyunk. Ez teljesen jó, mert rendelkezünk már annyi tudással és élettapasztalattal, ami feljogosít minket arra, hogy ezekről a dolgokról beszélhessünk egy előadás keretén belül.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Szász János rendező szerint az előadás a színészek ünnepe.

– Tényleg az. Egyrészt nagyon jó elmondani Örkény mondatait, annyira szórakoztató. Olyan könnyedén lehet vele azonosulni, nincs a darabban egyetlen mondat sem, ami nem annyira gördülékeny, amire azt mondanám, hogy írjuk át egy kicsit, vagy hagyjuk ki. Ami le van írva, az nem lehet jó sehogy máshogy, csak így – ilyen élményem más szerzőkkel alig volt. Másrészt boldog vagyok, hogy megkaptam ezt a szerepet. Már nem is gondolok Sulyok Máriára. A hangja, az orgánuma azért itt rezeg, de már messze van. Szász Jánossal nagyon jó együtt lenni, ráadásul még sosem dolgoztunk együtt, és nagyon örülök ennek a találkozásnak. Az ember egy próbafolyamat elején még téblábol, tapicskol a „sárban”, az ő instrukciói pedig felemelnek, röptetnek. Nem akar semmilyen görcsös terhet ránk rakni.

A történet egy férfi körül bonyolódik. A Blaskó Péter által játszott Csermlényi Viktor – akiért a darabbeli nők harcolnak – egy pipogya alak?

– Ez is nagyon izgalmas Örkénynél. Egy egész életen át tartó különös szerelmi viszony dúl a férjezett Orbánné és az agglegény Csermlényi között. Orbánné azt mondja róla, egy elhízott, hangjavesztett operaénekes, akit már csak az érdekel, hogy mit kap vacsorára. Valami „fátyolon” át nézi ezt a férfit évtizedeken keresztül, és nem akarja bevallani magának, hogy még mindig azt a Viktort látja, akibe fiatalon beleszeretett. És amikor megpróbálják elszeretni tőle, elemi erővel tör fel belőle a kamaszos szerelem. Csermlényinek még hetven év fölött vannak ambíciói, azt gondolja, helye van a nagy operaszínpadokon. És ez tulajdonképpen nagyon megható.

(…)

Folytatást itt talál.