“Muszáj merni, kockáztatni, nagyot álmodni” – Interjú Darvasi Áronnal

2019 december 23. hétfő, 8:54

Nem készült tudatosan a színészi pályára, de a tükör előtt gyakran játszott el mindenféle helyzeteket és jelenített meg különböző karaktereket.

Saját korosztályával nehezen ért szót, inkább idősebbekkel találja meg a hangot. Szenvedélyes és nehéz embernek tartja magát. A színészet mellett a rendezés is érdekli – a színházcsinálásban hisz. Szakmai gyakorlatát a budapesti Katona József Színházban tölti.

Darvasi Áron / Fotó: Éder Vera

Rendhagyó módon, az idei végzős portrékat olyan helyszíneken készítettük, amik valamiért meghatározóak voltak a hamarosan diplomázó színész hallgatók életében az elmúlt öt évben.

Apukám lakását választottam. Nekem ő a legjobb barátom. Mindent tud rólam. Azon nagyon kevés emberek egyike, akiben feltétel nélkül megbízok, akire mindig hallgatok. Na, jó, nem mindig, de majdnem mindig. Három évvel ezelőtt olyan súlyos tüdőgyulladást kapott, hogy majdnem belehalt. Legionella. Csütörtökön lázra panaszkodott, vasárnapra intenzív, szerdán már elaltatták. Tíz napig tartották mesterséges kómában. Amikor a konditeremben éppen bicepszeztem, már el volt altatva, csörög a telefon, a doktornő az, mondja romlott az állapota, mondom orvos családból jövök, ne kerteljünk, mennyi az esélye, azt mondja, őszintén, csoda, ha túléli. Leraktuk. Az első gondolatom az volt, hogy de nekem még van két széria bicepszem és azt meg kell csinálnom, mert ha nem csinálom meg, nem lesz meg az edzés. Így hát folytattam, amikor két emelés után eltört a mécses és zokogva rohantam el a teremből. Volt két érdekes pillanat. Altatása előtt a szomszéd szobában rosszul lett egy bácsi. Rohantak az ápolók, orvosok, kiküldtek engem is, aztán sok sürgés-forgás után nagy csönd lett. Visszamehettem apámhoz. Átnéztem a másik szobába, a férfi le volt takarva, csak a lába látszott. Akkor láttam életemben először halottat. Apám azt kérdezte, meghalt-e. Azt mondtam, hogy nem. Nem akartam, hogy megijedjen. Aztán mikor már mélyen aludt, egyik nap mentem hozzá rendszerint, mindenféle műszer, csövek, gépek. Amikor beléptem, mindig felment a vérnyomása, hevesen vert a szíve és fulladni kezdett. Aztán leültem és beszéltem hozzá. A műszeren pedig minden megnyugodott. Aztán csöndbe maradtam. Megint magas értékeket mutatott a gép, aztán megint beszéltem, és megint megnyugodott. Nem tudni, hogy ilyenkor az ember merre járhat, milyen messze, de hallott engem, ebben egészen biztos vagyok. Csak egy pici légző felület maradt a bal tüdeje tetején. Azzal kapaszkodott belém. De legyűrte ezt a marhaságot és milyen jó, hogy legyűrte, mert most itt ülünk. Ő a trónjában, és én az enyémben. Ezekből a székekből beszélünk az életről és ezekből a székekből nézünk meg rengeteg filmet. Apja és fia így él. Hát ezért vagyunk most itt.

Mindent el tudsz neki mondani úgy, mint a korosztályod béli haveroknak?

A korombéli haveroknak nem mondok el mindent, csak neki, mert sokszor érzem azt, hogy a korosztályommal nem nagyon értek szót, hogy nem értik, miről beszélek. Hogy tulajdonképpen engem nem értenek. Nem úgy értem ezt, hogy én annyira mély és bonyolult és király csávó vagyok, hogy csak a kiválasztottak érthetnek meg, hanem arról van szó, hogy gyerekkoromtól kezdve mindig felnőtt közegekben mozogtam, és ha ilyen közegekben nő fel az ember, akarva-akaratlanul rá ragad egy kommunikációs viszonyrendszer és ez a rendszer más, mint ami a fiatalok között van. Amúgy, hogy magam ellen beszéljek, nem igaz, hogy a komplett korosztályommal nem értjük egymást. Inkább csak a fiúkkal. A lányokkal azért elég jól kijövök szerintem. De hát ők érzékenyebbek és hamarabb is érnek. Mi, fiúk, sokáig ovisok vagyunk.

Nincsenek is fiú barátaid?

Vannak azért. De ők főleg gyerekkoriak.

Szakmabeliek?

Nem. Az egyikük azt mondta rólam: „Azért vagy te érdekes figura, mert mindig egyszerre leszel szakmabeli és szakmán kívüli”. Azt érti ez alatt, tudod, hogy annak ellenére, hogy a szüleim gyerekkoromtól kezdve rendszeresen cipeltek mindenféle színházba, mégsem készültem tudatosan színésznek. Sose jártam szavaló versenyekre, fellépni vagy diák színjátszóra. Helyette szöcskét kerestem a fűben, gyíkot kergettem, szelepsapkákat loptunk a kocsikról, fociztam, aztán versenyszerűen teniszeztem – képzeld, 17. is voltam a korosztályos országos ranglistán, bokszoltam, gördeszkáztam, aztán jöttek a bulik, rossz közegek, cigi, fű, pia, csajok, aztán egy rossz családi időszak, tele feszkóval, amit úgy vezettem le, hogy rengeteget verekedtem. Jöttek a rendőrségi ügyek, testi sértés, csoportos garázdaság, rongálás és egy majdnem priusz. Semmi életcél, rossz tanulmányi eredmény, a gimiből közben majdnem kirúgtak, szintén bunyó miatt. Úgy volt, hogy az érettségit is halasztanom kell, de végül szépen minden kisimult és megoldódott.

Marat/Sade / Darvasi Áron / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Irodalmi közegben nőttél fel, hogy hogy nem azt az irányt választottad?

Még nincs eldöntve semmi, hiszen nálam is az írással kezdődött minden. A gimnáziumban kezdtem el tárcákat, novellákat írogatni. Azt hiszem tudat alatt úgy szabadultam meg a rossz dolgoktól, hogy konkrétan kiírtam magamból őket. Az egyik novellám harmadik lett egy novella pályázaton. Nem tudtam, akarok-e ezzel bármit kezdeni, csak azt éreztem, hogy szeretek írni, és hogy van miről.

Már nem írsz?

Az egyetem alatt négy darabot írtam. Az egyikkel nagyon sokat dolgoztunk apával. Nehogy azt higgye bárki, hogy kímélt. Olyan kemény volt, mint a kő. Jó értelemben. De ezért tudtunk jól dolgozni. Most egy időre leálltam az írással, mert azt gondolom, nem lehet mindig mindent egyszerre csinálni. Van a színész szak, azt el kell végezni. Közben elkezdtem rendezni. Mellette még írni is… Szeretném gyakorolni az írást, csak ahhoz el kell mélyülni, idő kell hozzá, azt nem lehet ebben a pörgésben csinálni. Veszélyes az a magatartásforma – amit most néhány fiatal alkotónál tapasztalok – ami azt gondolja magáról, sőt, nemhogy csak gondolja, hanem el is hiszi, hogy mindenhez ért; egyszerre színész vagyok, rendező, író, költő meg dramaturg, sőt, tanár és még vállalkozó is. Ha a tehetségnek mindent megengedünk és ez a tehetség nyitott ajtókon, szabadon száguldozhat keresztbe-kasul és nincs megszorítva, nincs megfogva, nincs tovább tanítva, senki nem mondja neki, hogy ne rohanj, olvass kicsit, mélyülj el a dolgokban, sőt, ha maga se látja be ezeket, akkor az a tehetség el fog fáradni és előbb-utóbb kifullad. Nem lehet így kapkodni, nem lehet így rohanni, nem lehet ennyi mindenhez érteni és nem lehet ennyi mindenre rátenni a kezünket.

Honnan jött a színészet?

Emlékszem, sokszor fordult elő, hogy otthon a tükör előtt eljátszottam bizonyos jeleneteket. Aztán olyan is volt, hogy eleredt az orrom vére és mással ellentétben, aki ment volna a szüleihez, én rohantam a fakardomért és a tükör előtt azt képzeltem, hogy én vagyok Leonidász csata közben. Akkor ezeknek nem tulajdonítottam semmiféle jelentőséget. Később otthon el kezdtem utánozni anyukámékat, barátokat, kifiguráztam mindenkit. Édesanyám azt mondta, hogy meg kellene próbálni a színészkedést. Addig bele se gondoltam. Sosem volt ez tudatos dolog. Szerintem nálam ez valahogy ösztönösen jött. És azóta is – az egyetemen tanultak ellenére – ösztönösen jön. Utánanéztem a színész szakra való jelentkezés követelményeinek; 10 vers, 5 monológ, 5 népdal, mondom, ezek nem normálisak, ennyit meg se lehet tanulni. Elsőre Zsámbéki tanár úrhoz jelentkeztem, sikerült megtanulni kb. négy verset és két monológot. Kiszórtak, teljes joggal. Másodjára Zsótér tanár úrhoz jelentkeztem, ő is kiszórt, teljes joggal, pedig ott már sikerült fejlődni, hat verset és három monológot is tudtam. No persze, nem ezek miatt szórtak ki. Szimplán pocsék voltam. A görcsön és beszédhibákon kívül nem sok derült ki rólam.

De akkor azért valami megfogott, ha a kudarcok után mégis újra és újra felvételiztél.

Igen, harmadjára úgy akartam menni, hogy végre meg tudom tanulni az anyagomat. Viccen kívül éreztem, még semmit sem tudok, de valami azt súgta, hogy muszáj, egyszer majdcsak beérek. Közben a Keleti István Színi Tanodába jártam. A felvételikre pedig Bíró Kriszta készített fel. A harmadik lett volna az utolsó próbálkozásom. Oda úgy mentem el, hogy még azt se tudtam egyáltalán milyen érzés továbbjutni. Viszont tudtam tíz verset és öt monológot. Nagyon tudatosan készültem. Több hónapon keresztül minden nap tízszer mondtam el az anyagaim. És az volt a legfurcsább, hogy amikor beléptem a terembe Marton Lászlóhoz, nem azt éreztem, hogy továbbjutok, hanem, hogy felvesznek. Ez nem nagyképűség. Valahogy az egész légkör, ahogy a tanárok ültek – azt éreztem, hogy most érkeztem meg.

Milyen volt?

Felfoghatatlan. Azután a sok rossz dolog után, talán életemben először lehettem büszke magamra. Meg a családom is. Az első dolog volt, amit saját magamtól értem el.

Darvasi Áron / Fotó: Éder Vera

És az elmúlt négy és fél év? Ez a te utad, mit gondolsz?

Az első félévem nem sikerült. Az értékeléskor azt mondta Marton tanár úr: „Hogy lehet az kicsim, hogy egy ilyen tehetséggel megáldott fiú ilyen bűn rossz jeleneteket hoz?” Később ráéreztem az ízére és halálosan beleszerettem a színházba. Muszáj merni, kockáztatni, kilépni a saját komfort zónánkból, nagyot álmodni a további fejlődés értekében, különben kuka az egész.

Ő volt az, aki bíztatott arra is, hogy rendezz?

Igen, többször kérdeztem ezzel kapcsolatban, és azt javasolta, hogy próbáljam meg. De a többi tanár is támogatott ebben. Az Amphitryonnál már nem tanított minket Marton tanár úr, de rendszeresen feljártam hozzá és nagyon sok mindenben segített, többet között ő adta áldását a szereposztásra és a díszlettervre is. Megnézni már nem tudta. Ez talán a legnagyobb fájdalmam. Mindig el akart jönni, de sosem tudott már, az egészségügyi állapota nem engedte. Őszintén szerettem volna neki bizonyítani, hogy büszke legyen ránk.

Mester volt, de több is annál. Mi volt a titka?

Nagyon közeli barátságba kerültünk az utolsó éveiben. Rendszeresen hívtam és látogattam őt és a családját. Nem volt titok. Csak színház, szeretet és őszinteség.

Az elvesztése miért olyan fájdalom?

A tanár úr azt mondta, nagy tervei vannak velem, hogy nagyon komoly színész válhat belőlem. Én ezt nem mondtam senkinek. Tudod, elteszem egy kis dobozba, otthon előveszem, örülök neki és dolgozok, mint az állat, hogy ez megvalósuljon. És aztán ezt kihúzzák alólad és megszűnik minden. És tulajdonképpen eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha csak ő gondolta így és mások abszolút nem látnak ennyit belém? Elkezdtem filózni, összeesküvés elméletek, spekulálások vették kezdetét teljesen feleslegesen. Rettenetesen megviselt, amikor nem taníthatott minket többé. Ott indult egy mély, depressziós korszakom, akkor kezdtem mindenkivel veszekedni és megutáltam az egész szakmát. Kiábrándultam a színészetből, haragudtam magamra, az osztálytársaimra, az osztályfőnökeimre, mindenkire, de legfőképp a világra. Aztán harmadév végén elhívott Eszenyi Enikő a Vígszínházba. Eleve volt bennem egy frusztráltság. Hogy menjek oda, ha az én „apámat”, a mesteremet onnan kirúgták? Azt hiszem ott hibáztam, hogy érzelmi oldalról közelítettem meg a dolgokat. Hegedűs D. Géza tanár úr mindig azt mondta – amiben nagyon igaza van: egyet tanuljatok meg, ez a szakma érdek alapú, nem érzelmi alapú. Mi a színház érdeke, mi a te érdeked. Én ezt nem igen tudtam kettéválasztani abban a tébolyban. És persze elmentem a Vígbe. Úgy voltam vele, persze nagyon örülök, hogy van hol dolgoznom, de nézzük meg, mit tud ez a hely. Egy hónap után kiderült, ez nem nekem való.

Mert?

Olyan, mintha folyamatosan jelen lenne valami furcsa rossz energia, valami őszintétlenség. Ott van a falakban, beleivódva. Végignéztem nem egy próbafolyamat során, hogy bizonyos színészek, rendezők hogy elégednek meg a középszerrel. Ezeknél a bizonyos színészeknél és rendezőknél nem éreztem nyughatatlan vágyat egy-egy anyag teljes megfejtésére és nem éreztem sokszor műhelymunkát sem. A Katonában ilyennel sosem találkoztam. Ott, ha elmaradt egy próba, mert nem ért rá a rendező, akkor a színészek ahelyett, hogy hazamentek volna, lementek és próbáltak maguknak. Én olyan közegben érzem jól magam, ahol inspirálnak a színészek, a rendezők, mert úgy állnak a munkához, ahol hallgatnak egymásra az alkotótársak, ahol igazi csapatmunka van, ahol el lehet egymásnak mondani a kritikát megsértődések nélkül. Amíg előrébb van a rangsorban az egymással való játszmázás, a hazugság, a csalás, a tudatos előadás-buktatás, a házon belüli besúgás rendszer, ahol emberek félelemben dolgoznak, addig ott felesleges színházról beszélni. Amúgy jó lehetőségeket kaptam, amiben meg tudtam magam mutatni. Csónakos lehettem a Pál utcai fiúkban, a Dzsungel könyvében a Főfarkast játszottam, a Padlásban én voltam Üteg. Nagyon jó tanulópénz, hogy az ember megtapasztalja, milyen csúcson lévő előadásokban lenni, amiket imádnak, és amikért rajonganak. Viszont engem sem az nem érdekel, hogy hányan követnek az instán, sem az, hogy kivagyok-e plakátozva, vagy hogy rajonganak-e értem tini lányok. Híresnek lenni és jó színésznek lenni két különböző dolog. Én nem ezért csinálom. Sosem érdekelt a hírnév. Csak az érdekel, hogy ha felmegyek a színpadra, akkor arra törekedjem, hogy az, amit ott csinálok, az minőségi, elmélyült és értékes legyen. Én nem eljátszani akarom a szerepet, hanem megélni, végiggondolni. Nekem a szerep nem egy forma, hanem lehetőség. Nem egy kihívás, hanem megoldás. A szerep egy másik ember. Ennek felépítéséhez pedig végtelen tárházával segítségemre van maga az élet, épp amikor boltba megyek, vagy metrón, buszon, villamoson vagyok. És amit elém fúj, akár egy gesztust, mozdulatot, hanghordozást, öltözetet, egyből lementem, hogy később felhasználhassam, ha úgy adódik. Visszatérve azoknak az osztálytársaimnak, akik most a Vígben dolgoznak, mindig nagyon szurkolok. Elmegyek megnézni őket, ott állnak fent én meg odalent bőgök. Tűzbe tenném értük a kezem.

Amphytrion / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Azt hallottam, nem volt elegáns a kilépésed…

Az, hogy ki, mit hall, az egy dolog. Az pedig egy másik dolog, hogy mi történt valójában. De erről, ha nyilvánosan beszélnék, az maga lenne a bulvár. Másrészt fontos ez annyira, hogy a végzős interjúmban erről papoljak? Dehogyis! Lapozzunk.

A nehéz időszakodból való kijutásnak tehát fontos alapköve volt a Vígszínházas felmondás.

Igen. Azt éreztem, hogy ahhoz, hogy újra megtaláljam önmagam, mind magánéletileg, mind szakmailag le kell nullázódnom. Persze, ahogyan lenulláztam magam szakmailag abban én is hibás voltam, félreértés ne essék. Naiv voltam és későn kezdtem el új gyakorlati helyet keresni magamnak, így olyan helyzetbe kerültem, hogy már mindenhol kész volt az évados terv. Szépen két szék közé estem. Azt se tudtam, mihez kezdjek. Itt vagyok az utolsó évemben, és nem leszek sehol gyakorlaton, gondoltam. Aztán augusztus legvégén egyszer csak Ascher Tamás megkeresett, hogy szeretné, ha benne lennék a rendezésében. Így kerültem a Katonába. Aztán később a Tartuffe-be is hívott Bocsárdi László. A felmondás természetesen némileg együtt jár egy ideiglenes színészi szélcsenddel, de erre felkészültem. Azért bevallom, úgy érzem magam, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, aki iszonyatosan éhezik a szerepekre.

Úgy érzed, a Katona olyan műhely, amire vágytál, és amit nem kaptál meg a Vígszínháztól?

Igen. Remek rendezők, remek színészek, elmélyülés, kísérletezés, műhelymunka, őszinteség, szeretet, összetartás, és nem utolsó sorban remek vezetés. Nincsenek, – hogy is mondjam – nagy szerepeim, mégis a próbanézésekből és az itt léttől, látottakból már többet tanultam félév alatt, mint nagyokat játszva a Vígben egy év alatt. Nézd, azért a két színház kultúrpolitikája is teljesen más. A Vígszínház népszínház. Értékes és fontos színház. A Katona pedig egy művészszínház. A két játszóhely teljesen más értékeket képvisel. Engem pedig a művészszínház érdekel. Ennyi csak az egész.

Van kedvenc színészed, színésznőd?

Külföldi tekintetben Daniel Day-Lewis és Joaquin Phoenix. De ők film. Itthonról Trill Zsolt, Szűcs Nelli és Nagy Zsolt.

És rendeződ?

Az abszolút favoritom Silviu Purcarete. De nagyon nagy rendezőnek tartom Zsámbéki Gábort, Ascher Tamást és Vidnyánszky Attilát. A fiatalok közül pedig Tarnóczi Jakab egészen bámulatos.

Darvasi Áron / Fotó: Éder Vera

Az első rendezésed, az Amphitryon siker lett, most készülsz a második munkára.

Karsai György tanított nekünk drámatörténetet. Izgattak a görög tragédiák. Az Antigonéval kezdtem foglalkozni. Bejártam hozzá, beszélgettünk. Megkért, hogy írjam át a darabot mai nyelvre. Csináltam egy teljesen modern átiratot a negyedév vége felé. Tulajdonképpen a szabadidőmben egy klasszika-filológiai kutatásba kezdtem Szophoklész darabjait illetőleg. Nem tudtam, hova fogok kilyukadni ezzel, csak azt éreztem, hogy vannak megfejtéseim a darabokkal kapcsolatban és ebben Karsai tanár úr terelgetett. Egyszer csak felhívott, hogy szeretné folytatni a beavató színházi sorozatát, az Oidipusz király lenne a következő, és felkért, hogy én rendezzem meg. Iszonyatosan megtisztelő volt. Elolvastam és akkor született meg a szakdolgozatom témája is: arra jöttem rá, hogy ha az Oidipusz királyt és az Antigonét összeteszed, annak Kreón lesz a címe. Tűpontosan látszik, hogy az elejétől kezdve, hogyan és milyen dolgok árán jut a hatalomra Kreón, majd hogyan bukja el azt. Az összetétel nem ment olyan egyszerűen, ahogy elképzeltem, elő kellett vennem Aiszkhüloszt és Euripidészt is. Ez egy nagy kutatás, amit baromira élvezek csinálni, és nem csak túl akarok lenni rajta. Nem mellesleg ezzel csak tovább művelem magam.

Vissza az Oidipuszhoz…

A másodéves Zsámbéki osztállyal képzeltem el az előadást. Mégpedig úgy, hogy Iokaszté, Oidipusz anyja és egyben felesége, Fullajtár Andrea legyen, aki az osztály egyik vezető tanára, ha úgy tetszik, ő a gyerekek, a saját osztálya anyja. A bemutató február 16-án lesz, épp Karsai tanár úr születésnapján. Különleges lehetőség ez, nem tudok arra példát, hogy egy olyan ötödéves hallgatónak odaadjanak egy komplett osztályt – osztályfőnöki közreműködéssel, aki nem rendező, hanem színész szakon van, még el sem végezte azt és a rendezésben is még csak a szárnyait bontogatja. Nagy bátorság ez Zsámbéki Gábor tanár úrtól és Fullajtár Andrea tanárnőtől, hiszen még ott a tojáshéj a fenekemen. De hát, nincs annál csodásabb mikor fiatalok együtt dolgozva próbálnak megfogalmazni valami fontosat ezekről a bonyolult darabokról. Attól, mert az Amphitryon jól sikerült, még nem gondolom magam sem rendezőnek, sem azt, hogy mindent tudok. Jól esnek a sikerek, de tudni kell azokat kezelni. Roger Federer, a kedvenc teniszezőm mondja; „Minél sikeresebb vagy, annál szerényebbnek kell lenned.” Persze ez kicsit közhelyes mondat, de nagyon is igaz.

Ahogy tetszik / Darvasi Áron / Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Mi a vágyad, színészként és rendezőként is jelen lenni, vagy valamerre húz a szíved?

Igazából színházat szeretnék csinálni, amihez hozzátartozik a színészet és a rendezés egyaránt. Izgalmas év ez a szerződtetési időszak, hogy lesz, merre lesz, de közben nagyon fog hiányozni az egyetem. Azt érzem, minden lehetőségét kihasználtam, kihasználok; megtaláltak az igazán mély, komoly szerepek, rendeztem, kutattam, írtam és átírtam darabokat.

Társulat vagy szabadúszás? Esetleg saját csapat építése? Mit szeretnél?

Természetesen van egy nagy álmom, hogy legyen egy saját alkotócsoportom. De pusztán csak egy ilyenre alapozni ebben a mai furcsán kifacsart művészeti szakmánkban nem lehet. Először is jó lenne találni egy fix helyet, jó lenne valahova tartozni. És mellette szépen, lassan elkezdeni a magam ügyét. Egy ismerősöm azzal kapcsolatban, hogy színházat akarok csinálni, azt mondta nemrég, hogy nem az én hibám, nem tehetek róla, de sajnos rossz családba születtem, merthogy értelmiségi balliberális vagyok és én addig, amíg ez a rendszer fenn áll, mindig ellenség leszek és nemhogy öt éven belül, de később se számítsak arra, hogy engem majd támogatnak. Nos, szerintem marha jó családba születtem, és büszke vagyok a szüleimre, a családomra, arra, hogy honnak jövök, hogy ilyen gondolkodásmódot, neveltetést kaptam tőlük. Attól még, hogy „ballibsi” vagyok, megeshet a csoda, hogy én, mint „ellenzéki ellenség”, talán tudok majd valami értékeset hozzátenni a magyar színház jövőjéhez, pusztán az anyagok megfejtésével és nem feltétlen az aktuálpolitizálással, – hozzáteszem, azzal sincs semmi bajom, hiszen a színháznak dolga és feladata reflektálni a jelenére. Olvastam egy cikket, ahol valaki azt mondta, a magyar színháznak rég nem látott jó korszaka van. Nos, ha az irányított állami támogatásokat vesszük, akkor biztosan. De rajtunk, új generációs színházcsinálókon, ún. vérfrissítőkön nagy a felelősség, hogy minden erőnkkel azon legyünk, hogy ez a mondat tényleg hitelessé váljon.

Az interjút SPILÁK KLÁRA készítette.

Fotó: ÉDER VERONIKA és SZKÁROSSY ZSUZSA