“Minden váratlan helyzetből le tudsz vonni tanulságot” – Interjú Simkó Katalinnal

2019 december 31. kedd, 9:27

Novemberben mutatták be a Mit tennél, ha meghalnék? c. kortárs, viselkedészavart körbejáró darabot Gergye Krisztián rendezésében a B32 Galéria és Kultúrtérben.

A darab Umáját alakító Simkó Katalinnal beszélgettünk hirtelen reagálás igénylő helyzetekről, érzelmi és fizikális sokkról, a rajzolás és a színészet “rokonságáról”, a szavak nélkül játszás beszédességéről, a színjátszásról, mint nyilvános magányosságról és a hiteles beszédmód kialakításáról…

A PÓTSZÉKFOGLALÓ interjújáról: 

A váratlan helyzetek, traumák ellen milyen „automatizmusokkal” igyekszel védekezni?

Jellemző rám, hogy ott, akkor és helyben nem reagálok jól, csak később, bizonyos idő elteltével alakul ki bennem az adott történéshez a megfelelő viszonyulás. Ritkán van lélekjelenlétem ahhoz, hogy jól válaszoljak a váratlan helyzetekre.

…több múlik a metakommunikáción, a gesztusokon, az arcon, a csendeken, mint általában egy szerepnél. Rengetegszer úgy, abból értjük meg az ő sorsát, ahogy nem válaszol valamire. Persze döntő, hangsúlyos az a különbség is, amikor akarna, szeretne válaszolni, de nem tud, és aközött, amikor nem is szeretne válaszolni.

Egy-egy ilyen nem várt helyzetből is tudtál később aztán profitálni?

Mindenképpen! Minden, ami történik velünk, az valamiért van! Minden váratlan helyzetből le tudsz vonni valamilyen tanulságot, amiből egy következő hasonló alkalommal tudsz majd profitálni.

Te  az az ember vagy, aki igyekszel ott, az adott pillanatban az adott helyzetből a lehető legtöbbet kihozni, vagy inkább olyan, aki szereti megvárni, míg elvonul a vihar?

Ez változó. Van, mikor képes vagyok azonnal a javamra fordítani, de volt már arra is példa, hogy inkább eltűrtem, kibírtam, kibekkeltem, amíg tartott.

A Mit tennél, ha meghalnék? Umája és a saját mentalitásod között mennyire van, lehet átfedés?

Nagyon közel van ez a két én egymáshoz, azt érzem, elég nagy az átfedés köztük. A visszafogottság, a fegyelmezettség, az átgondoltság, a mások életére való érzékeny reflektálás, vagy legalábbis törekvés arra, hogy érzékenyen közelítsek ahhoz a „másik oldalhoz”,  megértsem,  hogy ott mi történik – ezek a tulajdonságok nagy mértékben rám is jellemzőek.

Simkó Katalin / ©Keravin Deraton

Umát olyan trauma éri, hogy meg is némul tőle…

Az eredeti filmben is csak sejtetve van, hogy mi is történt ezzel a nővel konkrétan: ez egy pszichés blokk vagy egy fizikai sérülés következménye? Vagy esetleg a kettőnek a keveredése. Ezt a részt volt kicsit nehezebb megragadni, felépíteni, mert ez egy konkrét, jól körülhatárolható betegség valójában. Felkerestem Varga Sarolta klinikai logopédust, hogy minél pontosabb, hitelesebb legyen ez a karakter, ne csak  olyan, ahogy Móricka elképzeli,  milyen is az, ha egy ember nem tud beszélni… Néhányszor elmentem hozzá a kórházba – egészen csodálatos ember Sarolta -, és többeknek  is bemutatott, akik mind ilyenfajta beszédhibával élnek. Volt köztük olyan, akinél ezt az állapotot stroke okozta, volt, akinél  egy motorbaleset következménye volt. Uma “beszédstílusát” több beteg tüneteiből gyúrtam össze. Umáét, akinek attól, hogy kapcsolatba kerül a darabbéli szomszédaival, elkezd javulni az állapota, elkezd kommunikálni.

…többet kell csenddel, gesztusokkal, mimikával jelezni, többet, mint amennyit szavakkal lehet. Eddig engem nem nagyon talált meg olyan szerep, ahol ilyesmit kellett volna csinálnom.  Az ilyenfajta szerepformálás csupán annyiban tér el a „beszédes” szerepektől, hogy itt máskor kell „megszólalni”…

Több mindenkiből raktad ugyan Umát össze, mégis mintha egyetlen, homogén személyt formáltál volna meg…

Örülök, ha ez kívülről így hat, bár ugyanannak a betegségnek,  állapotnak többféle tünetéből lett együvé szerkesztve. Umának javul az állapota, hatalmas segítség számára, hogy az új környezetben olyan ingerek érik őt, melyek segítik a fejlődésben. A saját életében fulladozik, ehhez képest egészen más minőséget tapasztal meg. Újra megérzi az élet örömét, újra gyakorolni kezdi a hivatását. Ő, akihez úgy viszonyul a környezete, mint akinek folyton támaszra van szüksége, támasza lesz ennek az új családnak. Neki is és a másik két embernek is vannak furcsaságai, melyek miatt másnak érzik önmagukat, mintha kilógnának a normális emberek köréből. Jelen van azonban a  kölcsönös megértés, elfogadás, nincsenek zavarban a másik fogyatékosságával, különbözőségével kapcsolatban, ez felszabadító erő. A darab végén elbúcsúznak, talán örökre, de addigra már visszavonhatatlanul bevésődtek egymás életébe.

A közös jelenetek kezdetén a verbális kommunikáció szinte teljesen hiányzik is Uma karakteréből…

Sokkal több múlik a metakommunikáción, a gesztusokon, az arcon, a csendeken, mint általában egy szerepnél. Rengetegszer úgy, abból értjük meg az ő sorsát, ahogy nem válaszol valamire. Persze döntő, hangsúlyos az a különbség is, amikor akarna, szeretne válaszolni, de nem tud, és aközött, amikor nem is szeretne válaszolni. Van egyetlenegy furcsa, indulatos megnyilvánulása, amiből valójában kiderül, hogy valami nagyon mély, nagy trauma lehet a háttérben…

A teljes interjút ITT olvashatja.