“Amíg nem jutok el a katarzisig, nem adom fel” – Interjú Ábel Stellával

2020 január 04. szombat, 7:00

Évekig nem volt bátorsága jelentkezni az SZFE-re, de aztán két szakon is harmadrostázott. Választania kellett a prózai és a fizikai szak között. Azt mondta, döntsék el a tanárok. Így került a Marton-Hegedűs D.-Forgács osztályba.

Az egyetemi évek alatt elsősorban saját magával kellett megküzdenie, de ma már úgy tartja, jó úton jár, nyitottan áll a világ előtt. Az alma materben egy éve nagy sikerrel játssza Weöres Sándor Psychéjéből készült monodrámáját, mellette Charlotte Cordayt alakítja a Kovács D. Dániel rendezte Marat előadásban és benne van a Katona József Színház A fehér szalag című produkciójában is.

Ábel Stella / Fotó: Éder Vera

 Rendhagyó módon, az idei végzős portrékat olyan helyszíneken készítettük, amik valamiért meghatározóak voltak a hamarosan diplomázó színész hallgatók életében az elmúlt öt évben.

Miért itt találkoztunk?

A családom Szolnokon él, de a szüleimnek van ez a lakása Pesten, a hetedik kerületben. Ide költöztem fel 2012-ben. Az egyik szoba az enyém lett, a másikat pedig mindig kiadjuk. Sok lakótársam volt az évek során. Ez a hely szemtanúja volt a felnőtté válásomnak, mindent tud rólam. Itt szoktam szöveget tanulni és készülni a szerepeimre. Ma már ki merem mondani, hogy ez az otthonom. De az első években nem szerettem itthon lenni. Fel akartam fedezni Budapestet, ki akartam élvezni a felköltözéssel járó korlátlan szabadságot. Miután harmadévben kórházba kerültem, azt éreztem itt az ideje változtatni az életteremen. A volt barátommal átfestettük az egész lakást fehérre, a bútorok jelentős részét lecseréltem és átcuccoltam a másik szobába. Az én régi szobámba pedig tavaly februárban a legjobb barátnőm költözött be. Igazából soha nem volt még olyan jó, mint most. Nyolc év után végre azt érzem, hogy hazajövök.

Miért nem szerettél itt?

Mert azt éreztem (most is azt érzem), hogy igazán soha nem lesz az enyém, mert nem én kerestem meg rá a pénzt. A tárgyak egy része viszont már a sajátom. Az asztalt például a Szegedi Szabadtéri Játékokon keresett pénzből vettem, a szekrény pedig még a gyerekkori szekrényem. Az a helyzet, hogy nincs testvérem. Gyerekként rengeteg időt töltöttem egyedül, sokat játszottam egymagam. A szüleim nem nagyon engedtek ottalvós bulikba és a barátaimmal is csak ritkán találkozhattam. Eleinte pont ezek miatt nem voltam soha itthon; folyton másoknál lógtam, hogy behozzam az “ottalvós bulis lemaradásomat”.

Átrendezted a lakást, kicserélted a bútorokat. Oké. Ezek külsőségek. De a kórház után lélekben és fejben is újra kezdted építeni magad?

Igen. Az idei nyár nagy fordulópont volt, akkor kezdtem pozitívabban látni a világot. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy befelé forduljak, tudod, a sok gyerekkori egyedüllét miatt. Így aztán tizennyolc éves koromtól – amióta külön élek a szüleimtől – egyszerűen csak be akartam pótolni a magányosan töltött időt. Állandóan vagy a barátaimmal lógtam, vagy éppen párkapcsolatban éltem, de mindig minden buliban ott voltam – folyamatosan hajszoltam ezt a társaságfüggést. Ez egy idő után persze nem vezet jóra. Azt kellett megtanulnom, hol van az egyensúly. Mert hát persze társaságban vagy kapcsolatban is lehetsz tök magányos… Mostanra már azt hiszem sikerült elengednem az egyedülléttől való félelmet és sokkal szabadabbnak érzem magam. Elkezdtem komolyabban jógázni, leváltani a tömegközlekedést sétákra, egyedül utazgatni.

A fehér szalag / Katona József Színház / Fotó: Horváth Judit

Ehhez mi segített hozzá?

Iszonyúan görcsös voltam az egyetem alatt. Talán még most is kicsit. A Színművészeti előtt egy OKJ-s színészképzésre jártam, ahol folyamatosan azt éreztették, hogy úgy sem lesz belőlünk senki. Ezzel a tudattal az, hogy felvettek az egyetemre, maga volt a csoda. De aztán itt is kezdődött egy bezártság, újra jött a görcs. Például másodévben hangszalag csomóm lett, elvesztettem a hangomat egy hónapra, mert persze minden stressz a torkomra ment. Idén nyáron eldöntöttem, új életet kell kezdenem, muszáj lesz abbahagyni az önmarcangolást, az önsajnálatot. És akkor hirtelen, olyan embereket sodort elém az élet, akiktől rengeteg mindent kaptam. Például augusztusban lementem egy buliba Tiszapüspökibe, egy Szolnok melletti faluba, ahonnan a nagyszüleim származnak és kiderült, hogy van egy harmad-unokatestvérem, aki azóta az életem része lett. Vagy októberben felhívtam egy brazil barátomat, akit tizenhét éves korom óta ismerek. Ő Portugáliában volt épp, és még aznap felültem a gépre és kiutaztam hozzá Lisszabonba. Az egyetem miatt korábban nem mertem külföldre menni, mert mindig az volt bennem, hogy kéznél kell lenni, Pesten kell lenni, mert ha nem vagyok a tűzhöz közel, kiesek a körforgásból, elfelejtenek és nem fognak használni. Azt hiszem, hogy ezt kicsit túl paráztam.

De miért szorongtál az egyetemen?

Folyamatos megfelelési kényszerem volt, emiatt teljesen bezártam magam. Szerintem az osztálytársaim a mai napig nem ismernek igazán, mert esélyt sem adtam nekik. Csak kevesen tudják, honnan jövök, hol és hogyan élek. Most, hogy az ötödévet elkezdtük, mindenki mondta, milyen jó kisugárzásom van és mennyire megváltoztam, pozitív irányba.

Psyché / Fotó: Éder Vera

Ez a görcs a színpadon is megjelent?

Ott jelent meg csak igazán. Erről szerintem mindenki tudna mesélni, aki látta az Ahogy tetsziket vagy Az élet álmot… A vizsgák közül talán csak a Szentivánéji álom volt az, ahol fel tudtam szabadulni. Ma visszagondolok, és azt kérdezem magamtól: mitől féltem? És tudod, mitől? A többiektől. Hogy mi van, ha rosszabb vagyok, mint ők? Vagy mi van, ha nem tartok ott, ahol ők? Mert mindig másokhoz hasonlítottam magam. Ez a megfelelési kényszert azóta leküzdöttem.

Mit mondtak a tanáraid? Ők nyilván érzékelték ezt a gondot. Hogy próbáltak ezen segíteni?

Sok tanácsot kaptam. De hát az a baj, hogy csak a tapasztalatokból tanulok… Mint ahogy Peter Weiss írja a Marat/Sade-ban; “Csak a tapasztalatok folyton változó igazságai léteznek, nincs más igazság ezen kívül.” Marton tanár úr mondta, amikor bizonytalannak és feszültnek látott, hogy „Kicsim, neked olyan színésznek kell lenned, aki ha belép bármelyik színház bármelyik büféjébe és kér magának egy kávét, akkor minden szemnek oda kell szegeződnie.” Ezt sosem felejtem el. Tanácsolták, hogy kapcsoljak ki, menjek ki a szabadba, de ezek olyan bagatell izék… Ha azt mondják, ne gondolj egy lila elefántra, tuti, hogy csak arra fogsz gondolni.

Külsőleg is megváltoztál. A hajad is szőke lett – ez mondjuk passzol ahhoz, hogy a lakást is világosra festetted…

Mindig is ki akartam próbálni a szőkét. Visszanéztem a régi képeimet. Hegedűs D. Géza azt tanácsolta nekem még elsőben, hogy nézzem magam sokat a tükörben. Ismerkedjek meg önmagammal. Akkor nem igazán értettem: persze szarul nézek ki, karikás a szemem, olyan vagyok, mint akin átment az úthenger, de hát rengeteget melóztunk, éjjel-nappal bent voltunk az iskolában, hogy néztünk volna ki? Szóval visszanéztem a képeket, és most fogtam fel igazán, amit akkor a tanár úr mondott. A vörös hajam, például. Mi volt ez a karakter? Mennyire volt önazonos? Mennyire volt harsány? És arra jutottam, örülök, hogy túl vagyok ezen, mert egyáltalán nem volt szimpatikus az az ember, aki visszanézett rám a képekről. Egyáltalán nem. Egy “medusát” láttam. Sokkal jobb most, letisztulva.

Ábel Stella / Fotó: Éder Vera

Amikor harmadév végén kiderült, kiket hívnak gyakorlatra a Vígszínházba és te nem voltál köztük, nagyon megviselt?

Szerintem én azon kevesek közé tartozom az osztályból, aki – akárhányszor beléptünk a Vígszínházba, mondjuk Hegedűs D. Géza szülinap, Marton tanár úr bemutató – azt mondta, hogy én ide nem szeretnék jönni. És látod, be is igazolódott, hogy ez nem az én helyem. Nem bántott, mert tudtam, hogy nem nekem való az a fajta színházcsinálás, amit a Vígszínház képvisel. Az viszont rosszul esett, hogy kimondatlanul ugyan, de valami olyasmi volt a levegőben, hogy az a hét ember akit odahívtak ér valamit, a többi pedig szedje le a tojáshéjat a seggéről és keressen magának pályát. Ez akkor tavasszal elég érzékeny téma volt az osztályban.

Nem lehet, hogy csak ti éreztétek így?

Lehet. De mi így éreztük.

És nektek nem ajánlottak semmit? Ti oldjátok meg az életeteket, ahogy tudjátok?

Igen. De Marton tanár úr, aki ugye akkor már rég nem tanított az egyetemen, segített nekünk. Ő ajánlott be minket Veszprémbe. Két munkám volt ott a tavalyi évadban, abból az egyik a tanár úr utolsó rendezése, a Tartuffe volt.

Milyen volt újra találkozni vele? Már másfél éve nem tanított titeket. Ráadásul akkor a tanárotok volt, most meg a rendezőtök lett. Fontos pillanat volt ez?

Négyen voltunk benne az osztályból. Visszakaptuk az elmaradt mesterségórákat. Rengeteget foglalkozott velünk. Együtt mentünk ebédelni, vacsorázni, közösen főztünk. Csodálatos időszak volt. Egy családként éltük meg a próbafolyamatot. Kivételes színészekkel dolgoztunk, nagyon erős és segítőkész volt a csapat. Akkor éreztem először, hogy színész vagyok. Mindig zavarban vagyok a meghajlásnál, de Marton tanár úr azt kérte, csináljuk úgy, ahogy a Comédie Francaise-ben szokás: összekapaszkodnak a színészek és együtt jönnek előre. Ez felemelő érzés volt. Az osztálytársaink lejöttek megnézni minket, és utána azt mondták, jó lett volna benne lenni és még egyszer, utoljára dolgozni vele. Mert mindenki tudta, hogy ez az utolsó munkája.

Van még olyan mester, aki meghatározó volt ez alatt a négy és fél év alatt?

Nem dolgoztunk annyit együtt, hogy azt mondhassam „a mesterem”, de nagyon sokat jelentett, amikor Ascher Tamás kihúzott a bajból és elvitt ősszel a Katonába. Megnézte a Psychét, ami nagyon tetszett neki. Ebből kiindulva mertem megkérdezni, hogy tud-e segíteni gyakorlati helyet találni. Beszélt Máté Gáborral, kiderült, hogy a Katonában nincs hely. Aztán augusztus 20-a körül, hajnalban jött egy üzenet Tamástól, hogy mégis szükség lenne rám A fehér szalagban. Olyan volt ez, mint valami kis deus ex machina.

Tartuffe Veszprémben

Jó munka volt?

Nagyon izgalmas csapatba kerültem. A színház szellemisége lenyűgöző, a munkamorál utánozhatatlan. Mindig olyan helyre vágytam, ahova a színészek azért járnak be, mert dolgozni akarnak. És addig ülnek a büfében próba után, sokszor hajnalig, amíg meg nem találják a szerepeikhez a megoldást. Ilyen mániás emberek társaságában szeretek lenni.

Kovács D. Dánielnek is fontos szerepe volt a pályádon, nem? Hiszen ő adta neked Charlotte Corday szerepét a Marat-ban.

Abszolút. Daninak is fontos volt ez a darab, mert mint mondta, már az egyetemi évei alatt meg akarta csinálni. Szerettem a közös melót, nagyon sokat köszönhetek neki, rengeteget foglalkozott velem. Soha nem voltam még olyan helyzetben korábban, hogy a színpadon én állok legelöl, mögöttem a többiek, mutatok egy variációt az adott jelenetre, és az tetszik a rendezőnek. Azt gondoltam: Dani, te normális vagy? Tényleg jó, amit csinálok? Hát ezt nem hiszem el! Csak álltam és alig akartam felfogni, hogy él a földön egy rendező, akinek tetszik, amit csinálok. Bánt, hogy nem tudjuk eleget játszani. Rengeteg munkám van benne, sokat jelent számomra.

Mi van most? Keresed a lehetőségeket? Van felkérés? Vagy teljes a bizonytalanság?

Nehéz időszakon vagyok túl, mert október óta megint nem volt melóm, csak a már futó előadások. Ha minden igaz, február elején lesz egy bemutatónk Szász Jánossal. Az osztályból páran csináljuk Ibsentől a Hedda Gablert, amiben a címszereplő leszek. Ezenkívül nincs más. De meguntam, hogy kétségbe essek attól, hogy most épp nincs munkám, hogy emiatt görcsöljek, beteg legyek, bulizzak bánatomban, vagy depressziósan itthon feküdjek az ágyban, mert úgyis az lesz, aminek lennie kell. Ha valakinek kellek, akkor úgyis kelleni fogok. Ha színésznek kell lennem, akkor az leszek. Már pedig a tendenciák ebbe az irányba mutatnak: a szolnoki Bartók Béla utcából felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, a Katona József Színházban töltöm a gyakorlatomat ötödévben, amire mindenki azt mondta, hogy lehetetlen. Nincs lehetetlen. Miért lenne?

Marat/ Sade / Fotó: Éder Vera

Veszélyes dolog, ha feltesszük a kezünket és azt mondjuk: minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Mert azért bizonyos pontjain az életünknek választanunk kell a lehetőségek közül. Tehát mi is alakítjuk a sorsunkat.

Pont ezért hívtam el most egy csomó rendezőt az előadásaimra. Szerintem ez nem ciki. Teljesen természetes. Ez egy munkakapcsolat. Miért ne hívhatnék el bárkit? Pozitív visszajelzéseket kaptam, jó kritikák jelentek meg az előadásaimról. Tudatni akarom: itt vagyok, eladósorba kerültem, most már vigyetek engem is, ne csak a többieket!

Mi van, ha most nem jön össze? Van B verzió, hogy mihez kezdesz akkor, ha megkapod a diplomádat, de nem kapsz feladatot?

Nem félek.

Valóban nem félsz, vagy ez csak hárítás?

Valóban. Esküszöm.

De mit fogsz akkor csinálni?

Fábián Petya írt nekem egy idézetet egyszer egy füzetembe. „Nem remélek semmit. Nem félek semmitől. Szabad vagyok.” Ezt a három gondolatot megpróbáltam beiktatni az életembe. Meguntam félni, kész. Egyébként sokat játszadozom a gondolattal, hogy jövőre még el kellene csípnem az Erasmust. Nagyon izgat a latin kultúra. Hülye lennék kihagyni.

Mi az, ami érdekel a színházon kívül? Amit szívesen csinálsz? Vagy mit tanulnál még szívesen?

Nagyon szeretnék forgatni. Igazából, ha teljesen őszinte vagyok magamhoz, akkor bevallom, hogy a film most kicsit jobban is vonz, mint a színház. Illetve, ha minden jól megy, akkor az egész nyarat külföldön töltöm majd, addigra szeretnék megtanulni portugálul.

Ábel Stella / Fotó: Éder Vera

Mit tartasz a saját magad erényeinek emberileg és színészileg?

A kitartásomat. Amíg nem jutok el a katarzisig abban, amit elterveztem, nem adom fel.

Pontosság, fegyelem, alázat…?

Ezek olyan alapdolgok, amik ha nincsenek meg valakiben, alles zusammen, akkor szerintem nem érdemes ezzel a szakmával foglalkozni.

Mit szeretnél, mi legyen öt év múlva? Hol tarts a pályán és az életedben?

Azt szeretném, hogy beigazolódjon, amit Marton tanár úr és a szakmából is sokan mondtak; hogy harminc éves koromra fogok “beérni.” Akkor jönnek majd a szerepeim.

Társulathoz kapcsolódnál inkább vagy egy-egy projekt érdekel?

Most projektek érdekelnek. Nem bírom a bezártságot. Hiszem, hogy a 21. századi művész nem abból áll, hogy betagozódik egy szemellenzős rendszerbe, hanem nyit; utazik, világot lát, új embereket, más kultúrákat ismer meg, majd szembenéz önmagával és ezáltal alkot valami igazán egyedit.  

Az interjút SPILÁK KLÁRA készítette.